Szomorú hír ez a magyar tudományosság maradék szabadsága miatt aggódóknak; bár a két elnökaspiráns programbeszédéből ez nem igazán derült ki, a külső szemlélő számára is egyértelmű volt, hogy Freund számított az Orbán-kompatibilis jelöltnek, és Pléh volt az, akitől a kormánnyal szemben kritikusabb hozzáállást vártak támogatói.
Erre utalt Freund ismert Fidesz-szimpátiája mellett az is, hogy a miniszterelnöknek 2019 januárjában írt levelében „a kormányt folyamatosan kritizáló, gyengén teljesítő, a közéletet és a fiatalságot mételyező” társadalomtudósokról beszélt az agykutató, és bár e kijelentéséért elnézést kért, egy hete valamivel finomabban megismételte a Mandinernek, amikor azt a vádat fogalmazta meg, hogy egyes társadalomtudósok publikációit csak a bennük foglalt kormánykritika miatt közlik neves nemzetközi folyóiratok. Nem sok jót sejtet, hogy Freundot a társadalomtudományok ilyen mértékű megalázása után is megválasztották.
Persze mondhatnánk, hogy mióta a kormány tavaly szeptemberben leválasztotta az ország legjelentősebb kutatóintézet-hálózatát az MTA-ról, nem sokat számít, ki az Akadémia elnöke. Az MTA tudós társasággá fokozódott le, megszűnt tudományfinanszírozó intézménynek lenni. A korábban az MTA-hoz tartozó (4000 főt, köztük 2500 kutatót foglalkoztató) kutatóintézetek fenntartója az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (ELKH) lett, a belföldi kutatási pályázatok túlnyomó többségéről a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal dönt – végső soron mindkét intézmény a kormány, közelebbről Palkovics László miniszter irányítása alatt áll. Az Akadémia jelentőségének hanyatlását pontosan érzékelteti, hogy ha a jogszabálytárban rákeresünk az akadémiai törvényre, Az Akadémia intézményei címszó alatt jelenleg két tök üres paragrafust találunk.
A másik oldalról nézve viszont fel is értékelődhet(ett volna) az Akadémia szerepe abban a helyzetben, amikor a szabad tudomány megmaradt hadállásait kell védeni a további fideszes nyomulástól. Az MTA például delegálhat tagokat az ELKH irányító tanácsába; az, hogy ők hogyan viszonyulnak majd a kormány várható „átalakítási terveihez”, akkor sem mindegy, ha a minisztérium delegáltjai – Maróth Miklós elnökkel összefogva – bármikor leszavazhatják őket.
Ugyanilyen fontos lenne, hogy az MTA hallassa a hangját a tudománypolitika, a köz- és felsőoktatás aktuális kérdéseiben, felszólaljon az egyre inkább hivatalos hátszéllel terjeszkedő áltudományosság ellen. Az Orbánnal fenntartott személyes viszonyában bízó Freundtól karakán kiállást aligha várhatunk ezekben az ügyekben, és mint egy interjújában előre leszögezte, megválasztása jelzi, hogy az akadémikusok többsége hajlik a kiegyezésre a kormánnyal. Sejtelmünk sincs, milyen eredményt várnak ettől, vagy mit féltenek a konfrontációtól – nagyjából már csak az életjáradékukat és a székházukat hagyták meg nekik. De még ha az Akadémia vezetése meghunyászkodik is, az akadémikusokat és az MTA köztestületének tagjait a jövőben sem akadályozza meg senki abban, hogy tegyenek valamit a tudomány becsületéért.
