A szerk.

Költők

A szerk.

A Fidesz már a kormányzása legelején egyértelművé tette, hogy a saját kádereivel rakja tele a művészeti intézményeket, ahol pedig kinevezésekkel nem lehetett leváltani a nemzeti együttműködés kerékkötőit, pénzzel oldották meg az erőviszonyok átrendezését.

Szükség esetén sok pénzzel. Ennek ékes példája a Magyar Művészeti Akadémia, amelynek köztestületté emelése a hivatalos állami keretek között, az MTA égisze alatt működő Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia leváltására volt hivatott. Fekete Györgyék azóta alapítottak tömérdek pénzzel járó díjat (miközben tele vagyunk állami díjakkal, a kormány osztja őket), s indítottak művészetelméleti kutatóintézetet (pedig tele vagyunk állami kutatóintézetekkel, a kormány éhezteti őket). Az állam tehát saját magát kerüli meg. S akkor is így tesz, ha a NER-be tökéletesen illeszkedő szervezetek kerülnek az útjába. Mert hiába adták megfelelő kézbe szinte az összes fontos kulturális intézményt, ha mindig akad a környéken egy éhes káder.

Mi sem bizonyítja jobban e praxis meglétét, mint az év végi kormányzati pénzszórás három különösen vaskos tétele. Lapozás után elolvashatják a Kertész Imre Központ idegborzoló történetét, amelynek egymilliárd forintot folyósít a kormány az író hagyatékának kezelésére. Igaz, hogy a hagyatékot a berlini akadémia már kezeli, de ha a kormány elkötelezett Kertész emlékének magyarországi ápolása iránt, akkor miért nem a nemzeti könyvtárra vagy a Petőfi Irodalmi Múzeumra bízza a feladatot? Az OSZK-t felügyelő kuratórium elnöke egy kormánybiztos, a PIM főigazgatójának pedig most neveztek ki egy volt államtitkárt.

A következő tétel az online felületünkön folyamatosan figyelemmel kísért állami íróakadémia, amelyre Szőcs Géza közbenjárására kapott először 150, most decemberben pedig újabb 400 milliót Orbán János Dénes. Számos tehetséggondozással is foglalkozó írószervezet működik, a legjobban támogatott közülük nyíltan kormánypárti, de rajtuk kívül is százféle irodalmi kezdeményezést tudna támogatni a kormány az áramvonalasított NKA-n keresztül. Mégsem ezeket a kiépült, állami pénzből fizetett szakemberek munkájával működő intézményeket használta a kormány, hanem ledobott az asztal mellé egy akkora koncot, amivel pedig mindenki jóllakhatott volna. Le, a porba.

Alig tudhatunk valamit a decemberi pénz­esőnek aláfekvő harmadik szomjas fideszes terveiről. Schmidt Mária milliárdjával és Orbán János Dénes 400 milliójával egy időben Lezsák Sándorra is záporozott az áldás. A kormánypárti képviselő Lakiteleken épít kacsalábon forgó birodalmat súlyos adófizetői milliárdokból. Tavaly nyári látogatásunkkor elmesélte nekünk, hogy a Lakitelek Népfőiskola köré mi minden épül: jurtatábor, termálfürdő, szálloda, Nimród Szabadidő- és Tájpark, lovarda és sportcsarnok. Ideköltöztetik a teljes magyar közművelődési intézményrendszert felügyelő Nemzeti Művelődési Intézetet (NMI) is, aminek a feladatait ezentúl a Lezsák-alapítvány tulajdonában álló kft. végzi el. Nincs rá magyarázat, miért éri meg ilyen alapvető fontosságú, országos intézményt a fővárostól messze, egy 4000 lelkes kisvárosba telepíteni, és beolvasztani egy random alapítványba. További rejtély az az egymilliárd forint, amelyet decemberi döntésével az új NMI-nek utal a kormány „vidéki folyóiratok támogatására”. Ez nagyjából a duplája annak, amit a legfőbb állami mecénás, az NKA folyóiratokra költ egy évben. Az az NKA, amelynek kollégiumai mára olyan mélyen állnak a NER-ben, hogy több szervezet nem is hajlandó kurátorokat jelölni, több kurátor pedig felállt idő előtt. Az viszont tagadhatatlan, hogy náluk van kialakult pályázati struktúra, szakemberekből álló kollégiumok, amelyeknek tagjait azért fizetik, hogy például a folyóiratok támogatásáról döntsenek. Ehhez képest az NMI még jószerivel létre sem jött, és elképzelni is nehéz, hogyan verbuvál majd mindenféle területen kompetens kurátorokat.

Milyen épeszű magyarázata lehet annak, hogy a kormány a saját kinevezettjei, fizetett tisztviselői, valamint a szakma intézményei és képviselői helyett a feladatra nyilvánvalóan felkészületlen, ilyen-olyan pártemberek körül terebélyesedő magánbirodalmakra bízza az állami feladatokat? Tényleg az lenne a kormányzás, hogy ha tartja a markát egy csókos, akkor hozzávágok pár százmilliót valami kulturális tartalmú fügefalevéllel? Nem csak az országot irányítani lehetne ennél kisebb kárt okozva, de még lopni is.

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

A botrány határán

A Nádas-életműsorozat leg­újabb kötetét a színházi világnap alkalmából mutatták be az Örkény Színházban. Hogy hazai színházi életünk hogyan viszonyul ezekhez a magyar drámahagyományból kilógó művekhez, arra éppen egy Örkény-dráma, a Kulcskeresők címével válaszolhatunk.

Hova haza?

A térkép sok mindent megmutat. Támpontot ad és útba igazít, ábrázol és leegyszerűsít, a megismerés lehetőségével kecsegtet. Hasznos szerszám, mégis mindig hazudik.

Régen is rossz volt

A Kádár-korszak túlérett periódusában, a diktatórikus rendszer először alig észrevehető, majd egyre gyorsuló bomlása közben már teret kaphattak olyan kutatások is, amelyek a rendszer működésére reflektáltak, néha egyenesen magára a rendszert működtető ipari-gazdasági-pénzügyi elitre koncentrálva.

„Sötétséget inni”

  • Domsa Zsófia

A regény egyszerre felkavaró, fájdalmas és mélyen elgondolkodtató. Nem elsősorban azért, mert újabb részleteket tudhatunk meg annak a házassági válságnak a történetéről, amelybe Karl Ove Knausgård önéletrajzi sorozatai révén több százezer, önmagát olykor kukkolónak érző olvasó kaphatott betekintést szerte a világon.