Vagy jól jár a hitelfelvevő (például a forinthitelt felvevő másik hitelfelvevőhöz képest), vagy nem jár jól. Erről papír is van, a hitelszerződés. A Kúria tehát nem fizetteti ki visszamenőleg a bankokkal a forint és a svájci frank, illetve euró közti árfolyam megváltozásából adódó törlesztőrészlet-különbözetet, egészen pontosan megtiltja a bíróságoknak, hogy a perekben ilyen ítéleteket hozzanak. Bár részletkérdésekben (például hogy a vételi, az eladási vagy valamilyen más árfolyamon számítsák át a devizát forintra) még születhetnek az adósokra nézve kedvező bírósági döntések, a fő kérdés, úgy tűnik, eldőlt. Aki annak idején devizában vett fel hitelt, az a törlesztőrészlet esedékességének időpontjában érvényes - magasabb - árfolyamon fogja ezt a devizát forintban visszafizetni.
A döntést már szinte megszületésének órájában sokan gyalázták, volt, aki érvelni is próbált, a KDNP például az igazság és a jog közötti ontológiai különbségről fogalmazott szép elégiát, de ugyanerre szálldostak a CÖF gondolatainak tarka pillangói is, ezekre érdemes a legkevesebb szót vesztegetni. Rogán Antal, a kétharmados frakció vezetője már érdekesebb eset, ő nem filozofált, hanem azt mondta, a bankok oldalára állt a Kúria; és gyanítjuk, előbb-utóbb Rogán főnöke is ellő valami hasonszellemű megjegyzést. Rogán célzott arra is, hogy ha a jogszolgáltatás ilyen galádul járt el, akkor a jogot - kellene? lehetne? kellene, de nem lehet? - megváltoztatni: hozzászólásának ez a része kellőképpen rejtélyes maradt.
Lapunk határozottan helyesli azt az elvet, hogy a bíróság működése, mint bármi más közhatalmat gyakorló szervé, szabadon bírálható legyen ebben az országban: az senkinek nem tenne jót, a bíróságoknak sem, ha egy rossz ítéletről nem lehetne elmondani, hogy rossz. Netán arról spekulálni, hogy külső nyomásra, valamilyen megfelelési vagy egyéb kényszerből lett elrontva. Az ellen sem lehet kifogásunk, ha ezt politikus teszi: mégiscsak ő az a szakember, akinek, ha az államgépezet működése megbicsaklik, a javítás leginkább a kezére áll. Mindenki mondjon akkora baromságot, amekkorát csak bír! Vagy legyen olyan okos, mint a nap. A helyzetet némiképp árnyalja, hogy Rogán pártja a kétharmad birtokában egy csomó mindent megtehet a bíróságokkal; és az is, hogy a kormánypárt valamelyik szája időnként előre is meg szokta mondani, hogy mi a jó ítélet: és a két különleges körülmény együttállása gyakran ébreszthet kételyeket. De épp ezért kell beszélni róluk. Nem az a baj tehát, hogy mondta; hanem az, amit mondott. Hisz abból egy szó sem igaz.
Ne tévedjünk: ha a Kúria határozata netán azt az utat jelölte volna ki a bíróságok számára, amelynek végén a forintgyengülésből fakadó, összesen sok százmilliárdos buktát a hitelezők kénytelenek lenyelni, az nemcsak a bankokat roppantotta volna meg, de a forintot és vele a magyar gazdaságot is; s pár lépésnyi következményeiben talán a kormányt is megrendíthette volna. Ugyancsak nehezen belátható, ám aligha kellemes következményekkel járt volna az, ha a Kúria visszamenőleg átír jogszerűen kötött magánszerződéseket: az így keletkező káosz a gravitáció - még csak a tervezés korai szakaszában tartó - felfüggesztését követő káoszhoz lenne mérhető. És akkor a nemzetközi komplikációkról még nem is beszéltünk - egy-egy itteni leánybank újabb százmilliárdos nagyságrendű vesztesége már az anyabank pozícióit, részvényárait is meg tudná ingatni.
Lehet tippelni, hogy ez mennyire jött volna kapóra a "stabilizációra" oly büszke kormánynak - miközben annak az elképzeléséhez sem kell túl sok fantázia, hogy Rogánnak és a Fidesznek miért kell most mégis krokodilkönnyeket hullatnia. Azt a fene se tudja, hogy a szorult helyzetben lévő devizahitelesekkel valójában hányan éreznek együtt ebben az országban - sokan, úgy számoljuk, nem lehetnek, a szolidaritás a vesztesekkel nem tartozik nemzetünk legragyogóbb karakterjegyei közé, ráadásul a devizahitelesek saját felelőssége szorult helyzetük kialakulásában kétségbevonhatatlan. A köréjük kerekíthető történet azonban már nagyobb választói, hovatovább társadalmi rezonanciára tarthat igényt. Ennek lejtmotívja ugyanis az ártatlan áldozat, s az ő nyílt szívű egyszerűségét galád módon kihasználó, morális lényegét tekintve külföldi pénzváltó interakciója. Ebben a mesében - melynek használati értékét inkább növeli, mint csökkenti, hogy sajnálatos kulturális-történelmi örökségként a szoftzsidózás nehéz terhét is magán cipeli - bárki magára ismerhet; s nagy vonzereje az is, hogy az erkölcsi felháborodásra a gondolkodás kényszere nélkül kínál lehetőséget. Ne is tagadjuk tehát, hogy vétek lenne parlagon hagyni; és midőn azon sopánkodnánk, hogy a hülyítés ki mindenkinek és hogyan okoz súlyos károkat - többek közt azoknak, akiknek az érdekeit úgymond védeni kívánja -, s hogy eszi el közös életünk bizonyos fontos formáit, legfeljebb azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy mindezzel ők is tökéletesen tisztában vannak. Már ha ez vigasz lehet.
