Jobb helyeken az ilyen arcátlan hazugságnak azonnali következményei vannak.
Valójában ugyanis ennek éppen az ellenkezője történt. A történet azzal kezdődött, hogy 2012-ben bevezették a mindenki által üdvözölt hároméves támogatásokat. Mintegy negyven nyomtatott és online lap részesült abban a szerencsében, hogy így legalább három évre előre tervezhetett (például az Alföld, a Balkon, a Filmvilág, a Muzsika és az Új Művészet). Erre 2013-ban 750 millió, 2014-ben és 2015-ben pedig 380 millió ment. Az NKA közleményében említett, az összes többi lapnak szétosztható korábbi nyílt keret azonban ezen felül értendő. Idén viszont a hároméves pályázatokat már nem írták ki, a büszkén lobogtatott félmilliárd így valójában jókora támogatáscsökkentés. Arról nem is beszélve, hogy a korábbi pénzek se jelentettek dúskálást: tavaly év végén az akkor megszüntetett folyóirat-kollégium elnöke, Kollár Árpád úgy számolt, hogy a teljes magyar folyóirat-hálózat kényelmesen fenntartható lenne évi 900 millió forintból, 700 millió alatt azonban kritikus helyzet áll elő.
Ehhez mérjük az NKA közleményét a félmilliárdról, amely tulajdonképpen azt jelenti be diadalittasan, hogy számos folyóirat megszűnik, a többieknél pedig el kell bocsátani a maradék szerkesztők egy részét, rövidíteni kell a lapszámokat, csökkenteni a honoráriumokat és így tovább. Már ahol kapnak még egyáltalán fizetést a szerzők és a szerkesztők. A művészeti folyóiratok hétköznapi történetei ugyanis régóta arról szólnak, hogy a korábban se túl népes szerkesztőségek megfeleződtek, a szerkesztőknek sokszor semmilyen juttatás nem jár, a szerzőknek is alig.
Ezen a ponton szokás felvetni, hogy jó, de miért is kéne az államnak eltartani ezeket a lapokat? Miért nem a művészetértő közönség vagy a nemes lelkű mecénások finanszírozzák őket? És különben is, minek ennyi folyóirat? Ha senki nem kíváncsi a sok okoskodásra, akkor miért nem rakják fel a netre az egészet, oszt’ jó napot?
Ezek mögött a gyakran elhangzó, indulatos kérdések mögött valódi problémák is húzódnak, bár azt nem nehéz ellenük vetni, hogy térségünkben – Európában – a magas művészet semmilyen ága nem él meg állami dotáció nélkül, a folyóiratok pedig kifejezetten kevésbe fájnak. De bizonyára érdemes lenne mértéktartó, sok szempontú, külföldi kitekintéssel, különböző szakmák bevonásával zajló vitát kezdeményezni arról, milyen folyóiratokra van szükségünk, és abból hányat kell kinyomtatni. Most azonban álságos lenne ezekkel a dilemmákkal tenni-venni magunkat, miközben a politikai akarat – vagy jobb esetben annak hiánya – cinikusan és gondolkodás nélkül szétveri azt a rendszert, amely a magyar kultúra egyik alapja. A folyóiratok azok a helyek, ahol a művészetről, a tudományról való gondolkodásunk formálódik, ahol kialakulnak azok a gondolatok, amelyek aztán átszivároghatnak a sajtóba, az oktatásba, mindannyiunk életébe. Ez a rendszer került most az összeomlás szélére. Azért, mert a Magyar Művészeti Akadémia által bekebelezett NKA olyan siralmas szellemi és szervezeti állapotba került, hogy nem akadt benne senki, akiben szándék és képesség mutatkozott volna megállítani ezt a rombolást.
Nem csak a teljes állami költségvetés, nem csak a stadionépítések, de még a kulturális büdzsé arányában is nevetséges tételről, néhány százmillióról van szó. Kerényi Imre a nemzeti könyvtárára 300 milliót kapott, Orbán János Dénes a tehetséggondozójára 150 milliót, csak azért, mert valakinek sikerült belesutyorognia néhány szót Orbán Viktor fülébe. Úgy látszik, nem akadt senki, aki a folyóiratok érdekében kilincselt volna a miniszterelnöknél, ezért aztán megnézhetik magukat. Nagy gyalázat volna, ha csendben múlnának ki.
