De Kola József szerzeménye a Muzsikusnak dalból van a lelke című dal is, benne „A muzsikusnak szmoking a kabátja, / És nincs egy igaz jóbarátja” sorokkal, ami nem más, mint finomabb megfogalmazása annak a szórakoztatóipari alapvetésnek, hogy „az rendeli a zenét, aki fizet”.
Elsőre e megállapítás a kodályi „legyen a zene mindenkié” antitézisének tűnik, ám a Fidesz hatalomra jutása óta e két dolog könnyen összemosható. Elég az olyan rendezvényekre utalnunk – falunapok, hurka- és pálinkafesztiválok stb. –, amelyeknek a lerészegedés utáni második legfontosabb eleme az ingyen élvezhető muzsikaszó, vagy ha úgy tetszik, a sztárfellépők, akiket a közhiedelem szerint Orbán Viktor fizet.
Mindezt Orbán Viktor sem tagadja le, épp ellenkezőleg, még büszke is rá. „Az elérhető legfrissebb adatok szerint a magyar kulturális kiadások arányaiban – igaz, holtversenyben – az első helyen állnak az Európai Unióban. Hiába, a magyarok önképének fontos része, hogy mi kultúrnemzet vagyunk” – mondotta a miniszterelnök a Magyar Zene Háza nevezetű elvarázsolt kastély megnyitóján, amivel végeredményben azt juttatta kifejezésre, hogy a nemzeti együttműködés rendszerében, ha kultúráról és azzal kapcsolatos kiadásokról van szó, abba Szikora Róbert éppúgy belefér, mint a Máté passió. Vagy éppen a vadiúj Magyar Zene Háza is, amelynek honlapján ezt olvassuk: „Lehet a zene mindenkié? A Magyar Zene Háza ihletett építészeti formája, áttetszősége, nyitottsága pozitív választ ad erre a kérdésre. Játsszunk zenét! – mert a zene élvezetes, társas játék, amelyben mindenki akár aktívan is részt vehet, életkortól függetlenül.” Így az ars poetica, megfejelve azzal, hogy céljuk nem kevesebb, mint „felmutatni a magyar zene színességét és mélyrétegeit”.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
