Erre akár mérget is vehetnek: ez a törvény minden, vele akár a legcsekélyebb összefüggésbe hozható demokratikus, jogállami normának és értéknek ellentmond. Azt ugyanis, hogy melyik vallási közösség kaphatja meg az egyházi státuszt, parlamenti, azaz politikai jóváhagyáshoz köti. Megállapít ugyan bizonyos kritériumokat, afféle szamárvezetőt a parlamentnek, de ezeket a törvényhozás vagy figyelembe veszi, vagy nem, az érintett közösségek, akikkel a parlament kibaszni kegyeskedik esetleg, a döntést nem kérhetik számon a törvényhozón, és nem fellebbezhetnek ellene a független bíróságnál. Az egyházi státusz egyébként számos, főként anyagi természetű előnyt biztosít az evvel a címkével ellátott vallási közösségeknek, szemben azokkal, amelyek e címkével nem rendelkeznek. Eddig az 1990-es egyházügyi törvény értelmében ezt majd' mindenki, aki nagyon vágyott rá, megkaphatta - és hogy egyáltalán helyes-e az egyházaknak bármilyen privilégiumot biztosítani az önkéntes emberi önszerveződés más, kicsiny egységeihez, például a numizmataszakkörökhöz, vagy a menyétvédők baráti társaságához képest, abba most nem mennénk bele.
Hisz a kérdés most az, hogy ez a törvény hány alkotmányos alapelvet sért: az egyház és az állam szétválasztásától kezdve a diszkrimináció tilalmán át a lelkiismereti és vallásszabadságon keresztül a jogorvoslathoz való jogig bezárólag. Annyi viszont a javára írható, hogy egy percig sem engedte leplezni valódi motivációját: a törvényt ugyanis, amely az önkényes politikai beavatkozást volt hivatott intézményesíteni, az első pillanattól kezdve erre is használták. Ez pedig ma Magyarországon azt jelenti, hogy Orbán Viktor bök rá arra, aki egyház lehet, és aki nem, esetleg megkérdezi kedvenc mackóját, Semjén Zsoltot, a Nagy Va-Va-Vadászt, az erdei szalonkák végzetét, a nyári ludak és a menyétek nemezisét, aki nemcsak a rekettyésben, de a metafizika dimenzióiban is otthonosan mozog. Így került a kiválasztottak listájára még tavaly nyáron 14 vallási közösség; s így csapna hozzájuk most még 14-et a parlament.
Már ha hozzácsap.
Orbán talán azt hitte, hogy ha újabb 14 egyházat a kedvezményezettek közé emel - mit ád isten, épp azokat, amelyek miatt a legtöbb nemzetközi bírálatot kapta -, a leghangosabbak száját betömi, a maradék meg pampoghat. De hétfő éjjel Lukács Tamás kereszténydemokrata képviselő és témagazda láthatólag saját maga sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mostantól ő az új Egyházügyi Hivatal (nem is akart) - azt képzeljék el, hogy a plenáris vitában Zagyva György Gyula, az Országgyűlés egyik hitelesített neonácija szorította őt sarokba, és szokásától eltérően nem lovaglóostorral, hanem érvekkel. Orbán a Magyar Tudományos Akadémiát is megpróbálta belekompromittálni a törvénybe - adjanak ők "szakvéleményt" arról, hogy ki lehet egyház és ki nem: a szakvélemény egyébként nem lett volna kötelező érvényű -, de valaki szólhatott Pálinkásnak, az elnöknek, és erre már ő sem volt hajlandó.
Lehet, hogy Orbán és törvénye az itthoni tiltakozásokat még megúszta volna - az egyházak a közös fellépés helyett inkább azon pedáloztak, hogy ők is bekerüljenek a válogatott keretbe. Lehet, hogy az Alkotmánybíróság is elengedte volna a dolgot. (Amikor az AB tavaly december végén visszadobta a törvényt, nem a tartalmát kifogásolta, hanem elfogadásának a módját - így úszta meg annak kimondását, hogy a törvény úgy alkotmányellenes, ahogy van. Ezért is nyújthatta be pár napra rá Lázár János ugyanazt a törvényt még egyszer.) De az Európai Uniót nem fogja megúszni. Olyan pedig nincs, hogy egy gazemberséget aljassággal lehessen helyreütni. Az egyházügyi törvény megbukott; és minél tovább ragaszkodik hozzá Orbán, annál nagyobb lesz a robaj, amikor bedől.
