A szerk.

Még egyszer annyi

A szerk.

Jön a Velencei Bizottság, az a szakértőkből, alkotmányjogászokból álló testület, amely, ha kérdezik, azt vizsgálja, hogy egy-egy ország ilyen vagy olyan törvénye megfelel-e a jogállami és demokratikus normáknak. Jönnek Budapestre, és szét fogják csapni, de úgy értsék, hogy miszlikre az egyházügyi törvényt.

Erre akár mérget is vehetnek: ez a törvény minden, vele akár a legcsekélyebb összefüggésbe hozható demokratikus, jogállami normának és értéknek ellentmond. Azt ugyanis, hogy melyik vallási közösség kaphatja meg az egyházi státuszt, parlamenti, azaz politikai jóváhagyáshoz köti. Megállapít ugyan bizonyos kritériumokat, afféle szamárvezetőt a parlamentnek, de ezeket a törvényhozás vagy figyelembe veszi, vagy nem, az érintett közösségek, akikkel a parlament kibaszni kegyeskedik esetleg, a döntést nem kérhetik számon a törvényhozón, és nem fellebbezhetnek ellene a független bíróságnál. Az egyházi státusz egyébként számos, főként anyagi természetű előnyt biztosít az evvel a címkével ellátott vallási közösségeknek, szemben azokkal, amelyek e címkével nem rendelkeznek. Eddig az 1990-es egyházügyi törvény értelmében ezt majd' mindenki, aki nagyon vágyott rá, megkaphatta - és hogy egyáltalán helyes-e az egyházaknak bármilyen privilégiumot biztosítani az önkéntes emberi önszerveződés más, kicsiny egységeihez, például a numizmataszakkörökhöz, vagy a menyétvédők baráti társaságához képest, abba most nem mennénk bele.

Hisz a kérdés most az, hogy ez a törvény hány alkotmányos alapelvet sért: az egyház és az állam szétválasztásától kezdve a diszkrimináció tilalmán át a lelkiismereti és vallásszabadságon keresztül a jogorvoslathoz való jogig bezárólag. Annyi viszont a javára írható, hogy egy percig sem engedte leplezni valódi motivációját: a törvényt ugyanis, amely az önkényes politikai beavatkozást volt hivatott intézményesíteni, az első pillanattól kezdve erre is használták. Ez pedig ma Magyarországon azt jelenti, hogy Orbán Viktor bök rá arra, aki egyház lehet, és aki nem, esetleg megkérdezi kedvenc mackóját, Semjén Zsoltot, a Nagy Va-Va-Vadászt, az erdei szalonkák végzetét, a nyári ludak és a menyétek nemezisét, aki nemcsak a rekettyésben, de a metafizika dimenzióiban is otthonosan mozog. Így került a kiválasztottak listájára még tavaly nyáron 14 vallási közösség; s így csapna hozzájuk most még 14-et a parlament.

Már ha hozzácsap.

Orbán talán azt hitte, hogy ha újabb 14 egyházat a kedvezményezettek közé emel - mit ád isten, épp azokat, amelyek miatt a legtöbb nemzetközi bírálatot kapta -, a leghangosabbak száját betömi, a maradék meg pampoghat. De hétfő éjjel Lukács Tamás kereszténydemokrata képviselő és témagazda láthatólag saját maga sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mostantól ő az új Egyházügyi Hivatal (nem is akart) - azt képzeljék el, hogy a plenáris vitában Zagyva György Gyula, az Országgyűlés egyik hitelesített neonácija szorította őt sarokba, és szokásától eltérően nem lovaglóostorral, hanem érvekkel. Orbán a Magyar Tudományos Akadémiát is megpróbálta belekompromittálni a törvénybe - adjanak ők "szakvéleményt" arról, hogy ki lehet egyház és ki nem: a szakvélemény egyébként nem lett volna kötelező érvényű -, de valaki szólhatott Pálinkásnak, az elnöknek, és erre már ő sem volt hajlandó.

Lehet, hogy Orbán és törvénye az itthoni tiltakozásokat még megúszta volna - az egyházak a közös fellépés helyett inkább azon pedáloztak, hogy ők is bekerüljenek a válogatott keretbe. Lehet, hogy az Alkotmánybíróság is elengedte volna a dolgot. (Amikor az AB tavaly december végén visszadobta a törvényt, nem a tartalmát kifogásolta, hanem elfogadásának a módját - így úszta meg annak kimondását, hogy a törvény úgy alkotmányellenes, ahogy van. Ezért is nyújthatta be pár napra rá Lázár János ugyanazt a törvényt még egyszer.) De az Európai Uniót nem fogja megúszni. Olyan pedig nincs, hogy egy gazemberséget aljassággal lehessen helyreütni. Az egyházügyi törvény megbukott; és minél tovább ragaszkodik hozzá Orbán, annál nagyobb lesz a robaj, amikor bedől.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.