Ezt a sztorit már sokszor végigvettük ahhoz, hogy most csak címszavakban emlékezzünk meg róla, illetve eme utolsó felvonásának előzményeiről. A devizahitelt folyósító bankokat a törvényhozó – a Kúria 2014 júniusában kiadott jogegységi döntésére alapozva – arra kötelezte, hogy visszamenőleg számolják újra devizahiteles ügyfeleik tartozását. Mégpedig oly módon, hogy a bankok fizessék vissza azt a pénzt, amit az árfolyamrésen kerestek (azaz azon a gyakorlaton, hogy a forinttörlesztéseket a hitelfelvevő szempontjából rosszabb árfolyamon könyvelték le), és azt a pénzt is, amit a bankok az egyoldalú kamatemeléseken szedtek be a devizás ügyfeleiktől. (A történet ennél bonyolultabb volt: a bankok elvben a bíróságon érvelhettek amellett, hogy a kamatemelések megfeleltek a tisztességes és méltányos üzlet kritériumainak, ám ezeket a pereket érdemben nem tartották meg, a bankok statáriális eljárás során találtattak tisztességtelennek.) Sem a Kúria, sem pedig a Kúria nyomán a törvényalkotó nem kifogásolta viszont azt, hogy az árfolyamváltozásból fakadó veszteségeket az adósnak kell viselni: márpedig a legtöbb veszteséget épp a forint árfolyamának romlása okozta. A devizahitelesek „megmentésének” utolsó mozzanata pedig az volt, amikor az országgyűlési többség a bankokat arra kötelezte, hogy a svájci frankban elszámolt hiteleket 256, az euróban számoltakat pedig 309 forintos árfolyamon váltsa át forintra.
Most sokan örülnek, mint majom a farkának, főleg azok, akik már rég visszafizették a hitelüket, és most váratlanul készpénz állt a házhoz. Sokan viszont átkozódnak meg a fejüket fogják kétségbeesve, mert pont nincsenek megmentve azzal, hogy pár év törlesztgetés után a húszmillió forint felvett hitelük tőketartozása már csak huszonkétmillió, és nem 25, mert a bank 3 millát visszafizet nekik. Hogy pontosan hányan vannak az ilyen hitelesek, akiken érdemben ez a két forrásból táplálkozó visszatérítés, vagyis a tőketartozás egy részének (részben visszamenőleges) elengedése sem segít, nem tudjuk, de azt gyanítjuk, több százezren. A banki elszámolás revíziójába nem tanácsos túl sok energiát feccölniük: azt ugyanis pontosan szabályozza a jegybank, s a bankok már csak az ellenőrzés és a szankciók szigorúsága miatt sem mernének trükközni vele. Ha valaki ezentúl esetleg ugyanannyit, netán többet fizet törlesztőrészletként, mint eddig, arra is lehet helytálló magyarázat: például az, hogy az árfolyamgát, azaz a halasztott fizetés miatt eddig felgyűlt tőketartozása élővé vált; vagy mert az immár központilag szabályozott kamatszint magasabb, mint a hitelfelvételkor volt; vagy azért, mert az euró most történetesen olcsóbb 309 forintnál. (A devizahitelesek vagy negyede euróalapú hitelt vett fel.) Ja, az elszámolás földi ésszel és banki matematikusi előképzettség híján nem követhető: de maga a szabályozás ilyen piszkosul bonyolult. Egyszóval minden a terv szerint halad, nem véletlen, hogy a jegybank eddig komolyan nem púposkodott a bankokkal, viszont Windisch László, a jegybank alelnöke örömmel jelentette, hogy a bankoknak eddig nagyjából a becsült 700 milliárd körül van a két intézkedésből fakadó vesztesége; a devizahitelesek pedig ennyivel vannak beljebb.
Ennyivel vannak beljebb: összesen. De, mint azt fentebb említettük talán, sokakat ez nem segít egy fikarcnyit sem.
Hogy ez hány helyen, hány kormány, hány bank, hány pénzügyi felügyelet, hány jegybanki vezetés által lett aktívan vagy passzívan elkúrva, azért, mert valakik csinálták, és azért, mert másvalakik engedték, sőt bátorították a devizahitelezést – nos, ez szinte követhetetlenül bonyolult kérdés, amely azonban könnyen csábít erkölcsi természetű ítélkezésre. (S a képhez hozzátartozna az is, hogy hányan voltak a devizahitelezés haszonélvezői, akik 2000-es évek elején felvett hiteleiket 2010 végéig, a forint elszállásáig vissza is fizették. Ők a magas forintkamatokhoz képest igen olcsón jutottak pénzhez.) Magára vessen a hülye, rosszabb esetben magát utólag hülyének tettető hitelfelvevő. Pusztuljanak a mohó bankok, amelyek az olcsó pénz bűvöletében két kézzel szórták ki a hiteleket, és nem számoltak az árfolyamkockázattal, vagy ha számoltak is, úgy gondolták, és úgy is találták ki a konstrukciót, hogy azt a hitelfelvevő viselje. Börtönbe a magyar állam képviseletében fellépő intézmények – a jegybank és a kormányok – vezetőivel, hisz nemhogy nem tettek semmit a devizahitelezés visszafogására, de inkább drukkoltak neki. Ezeknek a dilemmáknak a megoldása, a bűnök kiporciózása és a károk szétosztása az Orbán-kormányra maradt, amely a rá oly jellemző módon baltával állt neki operálni, s amelynek az eredménylistája a legjobb esetben is felemás, a jómódú, jól fizető adósokat a bankok 300 milliárd forintján kimentő, mélyen igazságtalan 2011-es végtörlesztéstől a bajokat csak elodázó árfolyamgáton, a forintosítás halogatásán át a mostani, fentebb részletezett, számos elemében elfogadható és racionális megoldásig bezárólag.
Senki nem hibás, és mindenki az. De ez az egész pite, az egymásra mutogatás, az egyéni tragédiák sora, a legvadabb demagógia és néphülyítés, s a mindezek miatti rossz közérzet csak azért kísérhette végig elmúlt pár évünket, mert az euró árfolyama 2011 végén, a válság kirobbanása után három évvel (!) 300 forint környékére szökött fel. Ceterum censeo: a devizahitel 2011 őszéig nem volt „hibás termék”. A devizahitelek akkor szálltak el, amikor a forint is elszállt, s a forint árfolyamának lerontása az Orbán-kormány tudatos gazdaságpolitikai döntése volt. Most a kormány azt állítja, hogy „megmentette” a devizahiteleseket. És tényleg: a devizahitel lényegében eltűnt a lakossági portfólióból. Devizahiteles jó, ha mutatóba maradt, úgy megmentette őket a kormány. Igaz, a forinthitel-portfólió radikálisan megnőtt, ahogy a forinthitelesek, illetőleg a forinthitelüket törleszteni bajosan tudó forinthitelesek száma is. De a forinthiteleseket eddig sem akarta, ezután sem akarja megmenteni senki. És hogy ugyanazokról a személyekről beszélünk? Már bocsánat, kétszer csak nem menthet meg bárkit – még ez a kormány sem!
