Szétrohadt buszok, kigyulladó metrókocsik, kisiklott villamosok. A közelmúlt közlekedési hírei azt sugallják, hogy a BKV járművei mozgó vesztőhelyek – a magas jegyárakat is e speciális kalandtúra indokolja. Az utas pedig türelmes állat, s amikor azt nyilatkozzák a BKV illetékesei, hogy „a nehézségek ellenére is igyekszünk tartani a színvonalat”, legfeljebb a régi vicc jut az eszébe. „Főúr, légy van a kalácsban!” – mondja a felháborodott vendég. „De a többi a mazsola” – mosolyog a pincér. A szocializmus éveiben (1953-ban épp úgy, mint 1977-ben) nem egyszer előfordult, hogy a megállóban fagyoskodók a kalauzt, a sofőrt egyszerűen megverték, napjaink fővárosi utasa már azért hálás, ha biztonságban célba ér. Viszont egyáltalán nem érdekli, hogy mennyi fizetést visz haza, milyen juttatásokat kap a buszvezető. Sőt, ha ő semmilyen juttatást nem kap, akkor még fel is háborodik azon, ha a pilóta kevesli a jussát.
Nincs ebben semmi különös, a fizetővendég már csak ilyen. Így aztán hiába tüntettek a vártnál sokkal többen a BKV dolgozói közül a cég Akácfa utcai székháza előtt, a szónokok hiába beszéltek végső elkeseredésről, erőn felüli teljesítményről, rettentő munkakörülményekről – egyvalamiben biztosak lehetünk: Budapest népének szolidaritására nem számíthatnak.
Még akkor sem, ha ők maguk is ugyanezt a „népet” képviselik. A kedd délutáni tömegben ugyanis nem sötétkék egyenruhás „békávésokat”, hanem ugyanazokat a meggyötört arcokat láthattuk az Akácfa utcában, akiket nap, mint nap a villamoson, a trolin. Akiknek ugyanúgy a Nokiás doboz jut eszükbe a BKV-ról (jó párat láthattunk belőle magasba emelve), mint bárkinek ebben a városban. Csakhogy evvel véget is ért a kreativitás: a tüntetés szónokai – rutinos szakszervezeti rókák és egyszerű dolgozók – a kialakult helyzetért a BKV jelenlegi vezetését tették felelőssé, ám ezen túl nem tudtak mit mondani. Kilátásba helyeztek újabb demonstrációt, sőt márciusban sztrájkot, de valószínűleg ők sem gondolják komolyan, hogy akár ennek a mostaninak, akár a várható további megmozdulásoknak bármiféle következményük lehet.
Az, hogy szakszervezeti vezetők petíciót adnak át a BKV vezérigazgatójának, körülbelül olyan, mint amikor az elítéltek a börtönőrrel akarnak üzletelni, hogy hamarabb szabaduljanak. A tüntetés után a BKV vezérigazgatója is legfeljebb annyit tehetett, mint a megkörnyékezett smasszer: széttárta a karját, hogyan is tudnék magukon segíteni? És igaza van. A BKV sorsa már réges-régen nem a cég menedzsmentjének tehetségén, de még csak nem is a tulajdonos Fővárosi Önkormányzat jóindulatán múlik.
