Nicolas Sarkozy megválasztott francia elnök első útja Londonba, Tony Blairhez vezetett. A kimenő baloldali miniszterelnök, a centrista, harmadik út veteránja keblére ölelte a bejövő jobboldali államelnököt, a centrista, harmadik utas politika benjáminját és ifjú reménységét. (Aki amúgy mindössze egy évvel fiatalabb őnála. Mellékszál, de Blair pár hét múlva 53 évesen megy nyugdíjba, ami mégiscsak röhej. Mivel amerikai elnök nem lehet - pedig rájuk férne! -, mi azt javasoljuk, hogy ő legyen az Európai Unió királya.)
Hogy kettőjük, vagy, ha beleszámoljuk Sarkozy második vizitjének célállomását, Angela Merkelt, hármójuk közül ki a jobb- meg a baloldali, hogy melyik áll a centrumtól hangyányit jobbra vagy balra, és mihez, melyik centrumhoz képest, hosszú és termékeny vita tárgyául szolgálhat. Blairtől mindenesetre búcsúzhatunk úgy is, mint a hagyományos brit baloldal megújítójától, meg úgy is, mint sírásójától, nagyjából mind a kettő igaz lenne. Elvégre ő volt az, aki a Labour vonzáskörét úgy társadalmi, mint földrajzi értelemben váratlan vidékekig tágította, így tíz éven és három választáson át maradhattak az angol proletárok távoli leszármazottai hatalmon. De ő volt Anglia legjobb konzervatív miniszterelnöke is, aki a thatcheri társadalomkép felháborító túlzásainak lereszelése, meg az állami újraelosztás és az állami szolgáltatások igazságosabb átrajzolása mellett piacosítani is bírt, és megőrizte a szabad versenyes kapitalizmuson alapuló jóléti modell működő- és versenyképességét.
Hogy Sarkozy őhozzá képest mit dob majd be a centrista közösbe, elválik. Lévén Franciaország jóval baloldalibb, hogy ne mondjuk szocialistább ország, mint az 1997-es Nagy-Britannia volt, nyilván jobboldalibbnak fog tűnni az akkori Blairnél, miközben választási kampányából egy olyan Nagy-Britannia-szerű Franciaország képe bontakozik ki. És igaz az is, hogy az új francia elnök a bevándorlás, illetve a bevándorlók második generációjának integrációja ügyében hajlamos a sarkos fogalmazásokra. De épp ez utóbbi ügyben az elmúlt tíz év - baloldali - brit politikája sem volt egy matyóhímzés, legfeljebb kevesebbet beszéltek róla.
Különösebben meglepődni mindezen nincs okunk, a nagy, hagyományos pártok, a háború utáni európai politikai civilizáció letéteményesei minden kulturális különbségük dacára többé-kevésbé egyfelé tartanak, legfeljebb részletkérdésekben javasolnak eltérő megoldásokat. Ennek sok jó, meg sok rossz oldala van, utóbbiak közül kiemelendő, hogy ezen országok politikája eléggé unalmas lett. Meg az, hogy azok, akiknek nem tetszik a rendszer - mert igazságtalannak, elnyomónak, kizsákmányolónak érzik, vagy csak mert elegük van az európai politikai arisztokrácia fádságából, érzéketlenségéből, ötlettelenségéből, korruptságából, önérdekűségéből, blablabla - aligha lelnek maguknak politikai képviseletet. Nekik találták fel magukat a populista pártok, a maguk elit-, intézmény- és magántulajdon-ellenességével, a szabályozott eljárások megvetésével, a "közvetlenül a néphez fordulás" meg a képviseleti rendszernél úgymond sokkal demokratikusabb, ám soha nem definiált alternatíva ígéretével. De nyakunkat tesszük rá, Európa nem fog eltűnni a politikai paletta közepén összesűrűsödő fekete lyukban: e pártok általában a nyugati modell perifériáin aratják sikereiket. S mint az egyik ilyen periféria lakói, akár megnyugtatónak is vélhetjük, hogy a magyar ellenzék főereje - mely pár hete vagy inkább órája még büszke is volt populizmusára - most hirtelen Nicolas Sarkozyben, meg az általa úgymond képviselt "szociális piacgazdaságban" találta meg bálványát (melegít: Angela Merkel). Választási ellenfele a brit miniszterelnök legszorgalmasabb európai tanítványaként pozicionálja magát - miáltal is hazánk nagyközönsége páratlan küzdelemnek lesz tanúja a következő időkben. Blair hasonmása csap majd össze a Blair-hasonmás Sarkozy hasonmásával! Csak győzzünk majd eligazodni!
