Sólyom László köztársasági elnök egy hete megnevezte jelöltjeit a megüresedő (megüresedett) ombudsmani posztokra: az állampolgári jogok országgyűlési biztosának Majtényi Lászlót, a nemzeti és etnikai jogok országgyűlési biztosának Kállai Ernőt javasolja. Az ombudsmanokat az Országgyűlés választja meg kétharmados többséggel - ami csak akkor lehetséges, ha a két nagypárt megegyezik a személyekben. Következésképpen Sólyom László - folytatva eddigi gyakorlatát - egyik parlamenti erővel sem konzultált döntése előtt.
Az államfő egy évvel ezelőtt hasonlóképp cselekedett: akkor a távozó Polt Péter legfőbb ügyész utódjáról döntött mindenfajta előzetes megbeszélés nélkül. A kiszemelt Horányi Miklóssal szemben a koalíciónak fenntartásai voltak, így az országházi többség nem is támogatta. Sólyom Lászlónak akkor sem volt, és most sem kötelessége persze tárgyalni, az Alkotmány ezt nem írja neki elő. Ám jelöltjét tavaly kínos helyzetbe hozta az elutasítással (meg nyilván önmagát is), minekutána azt nyilatkozta, hogy Horányit nem kívánja újabb megaláztatásnak kitenni, ezért új embert keres. (Másodjára össze is jött, Kovács Tamás lett az új fővádló.) Nos, pontosan tudni lehet, hogy idén az egyik megnevezett ismét kellemetlenül érzi majd magát a parlamenti szavazás végeredményekor. Majtényi László biztosságát a nagyobbik ellenzéki párt bizonyosan nem szavazza meg - hiszen annak idején nem támogatta azt sem, hogy újrázhasson adatvédelmi ombudsmanként -, és az sem titok, hogy az MSZP sem lelkesedik érte. Mindegy is, hogy Majtényi valószínűsíthetően jó vagy nem jó országgyűlési biztos lenne - szerintünk jó lenne -, ha egyszer az ombudsmanválasztási mechanizmus eleve feltételez valamiféle parlamenti konszenzust.
Ahogyan egy éve, úgy most sem értjük a köztársasági elnököt: feltesszük, ebben a világban él ő is, ha netán mégsem, hát kitűnő tanácsadói mindenképpen, azaz tudnia kellett, hogy ha Majtényit szeretné a poszton látni, tárgyalnia kell - éppen a jelöltjével szembeni averziók miatt. Nem ezt tette; idén sem ezt tette. Mintha a "pártokkal való egyeztetés" valami szörnyűséges dolog volna. Pedig nem az; s bár az Alkotmány valóban nem kötelezi az államfőt semmiféle konzultációra, a Sólyom elnöksége előtti demokratikus gyakorlatból, a vonatkozó törvények szelleméből, mindabból tehát, amiknek az összességét az elnök úr alkotmánybíró korában oly szívesen nevezte "láthatatlan alkotmánynak", ez következik.
Jóhiszeműen úgy tételezzük, hogy amikor Sólyom László elhatározta, szakít az eddigi szokással és a fontos közjogi posztokra jelölések menetéből ki akarja iktatni az alkudozás mozzanatát, a legnemesebb szándékok vezették. De már az első kudarc után át kellett volna gondolnia, hogy a dolog mégiscsak úgy működik. És nem is rosszul, példa rá az eddigi biztosok személye és munkássága. Valamiért mégsem bírja felülvizsgálni elképzelését, ami hamarosan egy újabb, méltányosabb elbánásra érdemes jelölt buktáját hozza majd. Vegyük ehhez azt a több oldalról is megerősített értesülést, hogy a köztársasági elnök annak ellenére sem akarta a jelenlegi általános ombudsmanhelyettest jelöltjeként megnevezni, hogy Takács Albert támogatását a nagypártok korábban informálisan jelezték neki; és elzárkózása elsősorban magánjellegű, egy régi, sokáig elhúzódott szakmai konfliktus miatti. Ha mindezt összerakjuk, legnagyobb tiszteletünk mellett is mindinkább eltünedezni látjuk a politika morális alapú megújításának ambíciója és a leghétköznapibb hiúságból fakadó elnöki szerep- és aránytévesztés közötti határt.
