Orbán az elmúlt öt év alatt, amióta Zelenszkij hivatalban van, egyszer sem járt Ukrajnában, sem a háború előtt, sem a kitörése után; rajta kívül talán nincs is olyan tagállami vagy uniós vezető, aki ne fejezte volna ki legalább egy protokolláris látogatással a szolidaritását a megtámadott országgal. És olyan sincs, aki olyan megvetéssel és érzéketlenséggel nyilvánult volna meg Ukrajna és az ukrán nép szenvedéseiről, mint Orbán: amikor Ukrajnát nem létező államnak, senki földjének nevezte, vagy amikor az orosz hivatalos szóhasználatot követve Kínában „katonai műveletként” hivatkozott az agresszióra; vagy amikor a propagandasajtója módszeresen, aljasul elhazudja az ukránok mindennapos szenvedéseit és hősiességét, és a saját nagyravágyásuk áldozataként mutatja be őket. Vagy amikor Orbán a „békét” és az „azonnali tűzszünetet” forszírozza.
Ez utóbbi kimondatlanul Ukrajna valamiféle felosztását implikálja, a „területet a békéért” elvének érvényesülését. Bár Orbán sosem részletezte, hogy ez a terv voltaképpen hogyan is valósulna meg, képzeljük el egy pillanatra azt, hogy nem valamiféle politikai, itthoni hatalmának és nemzetközi befolyásának megőrzéséhez kapcsolódó, vagy netán személyes érdek vezette erre a meggyőződésre. Hanem a reálpolitikai belátás. Orbánnak határozott, az erőviszonyok józan elemzésén alapuló meggyőződése az, hogy a) Ukrajna nem győzhet ebben a háborúban, oly mértékű az erőviszonyok aszimmetriája, a különbség a 145 milliós Oroszország és a lerombolt, 38 milliós Ukrajna katonai, gazdasági és egyéb potenciálja között, valamint b) a „béke”, mint Ukrajna létállapota, megvalósítható, vagy legalábbis lenne egy olyan létállapota Ukrajnának, amely Moszkva számára is elfogadható, és abban nem lesz háború. Ez az analízis [az a) pont] és ez a feltételezés [b) pont] egyébként nem Orbán kizárólagos tulajdona, legfeljebb ő – a demokratikus világban – jószerivel az egyetlen vezető, aki büszkén hirdeti is. Ez a saját maga által saját maga számára kijelölt szerepe: az egyetlen, aki a bölcsesség és a belátás erejével áll ellent a mindenkit hatalmába kerítő „háborús hisztériának”. Ezzel nem csak a legokosabb politikát viszi (vinné), de egyben a legerkölcsösebbet is. Hiszen milyen politika lehetne erkölcsösebb annál, mint amelynek nyomán megszűnne a háború, és nem lenne több áldozat?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
