A szerk.

Orbán lecsap a civilekre

A szerk.

Három helyszínen összesen vagy harminc rendőr gyerek vett hétfőn őrizetbe pár laptopot, számítógépet, egy szervert meg néhány dossziét, mind főhangyától felfelé; pedig a cuccot odaadták volna nekik, ha szépen kérik, akkor is. Jellemző részlet még, hogy a szép szál, markos legények három nőt ártalmatlanítottak a laptopok meg az akták miatt: szép volt, fiúk, először mindig a nőket meg a gyerekeket! És hát lehetett-e előre tudni, hogy nem dobálnak meg benneteket a norvégbérencek égő kukával meg macskakővel? Nem lehetett, legközelebb többen menjetek, és légideszant is legyen!

Mindegy, majd mondjátok azt, ha egyszer megkérdezik tőletek, hogy minden jogszerű volt, vagy végső esetben azt, hogy csak parancsot teljesítettetek, és ez még igaz is lenne.

A parancs kútfője felől sincsenek kételyeink, az egész be lett előre jelentve többször is, legutóbb a tusnádfürdői illiberálisos beszédben már egészen konkrétan. Egyes, akkor még meg nem nevezett nem kormányzati szervezetekről mondotta a kormányfő azt, hogy „külföldiek által fizetett politikai aktivistákkal van dolgunk”, akik „külföldi érdekeket próbálnak érvényesíteni Magyarországon”. A komcsi szókészlet valóságos paranoiáról árulkodik, aminek valóságos alapjául az elmúlt majd’ másfél évtized során bizonyos posztszoc országokban lezajlott politikai változások szolgálhatnak. Ukrajnában az idén erős civil felhorgadás kergette el Janukovicsot (miközben stabil, és még csak nem is ebül, azaz csalással szerzett parlamenti többség és elnökválasztási legitimáció állt mögötte); jól szervezett állampolgári aktivitás nélkül a Majdan nem jöhetett volna létre, sőt, éppenséggel ez az aktivitás volt a Majdan lényege. De Ukrajnában már 2004-ben is valami hasonló történt, igaz, akkor Janukovics történetesen csalt is, és leginkább azért kergették el (csak akkor még nem elég messzire) – az volt a narancsos forradalom. Időutazásunk következő állomása Grúzia és a rózsák forradalma. 2003 őszén történt, hogy az elnök Eduárd Sevardnadze már épp ügyesen elcsente volna a parlamenti választást (amit, a gyengébbek kedvéért, nem ő nyert meg, hanem régi barátja, majd ádáz ellenfele, Mihail Szaakasvili), midőn erőteljes tömegmozgalmak, utcai tüntetések kényszerítették távozásra a hatalomból. Az azt megelőző években Eduárd sikeresen marginalizálta politikai ellenzékét és nyesegette a jogállam túlkapásait – ám ezen idő alatt dolgos nem kormányzati szervezetek, NGO-k építgették az ellenállás hálózatát. Jellegükben olyanok, mint a most Orbán által itthon kipécézett 13-ak; és volt egy renitens tévéadó is, amit Eduárdnak, bár erősen próbálta, nem sikerült elhallgattatnia. És bármennyire marginálisnak is tűntek az elnyomás éveiben, a döntő pillanatban ezek a szervezetek szabtak irányt a politikai hatalomváltásnak. De a politikus nem-politika mintaországa talán mégis Szerbia, ahol a leleményes civil szervezkedés hagyománya, a módszerek, amelyek révén a szólás-, gyülekezési és gondolatszabadság ellenséges közegben, időnként halálos fenyegetések árnyékában is érvényesülhet, nagyjából a titói Jugoszlávia felbomlásától fejlődtek ki – párhuzamosan a nacionalista, háborús féldiktatúrával, s annak ellenállításaként. E szerbiai kezdeményezések jellemző módon az emberi jogokra, az oknyomozó újságírásra, a kisebbségvédelemre fókuszáltak; az idősebb sporttársak pedig talán emlékeznek az 1996-os nagy tüntetésekre, amikor tömegek vonultak a szerbiai városok utcáira a köztévé híradójának időpontjában, és fütyültek, dudáltak, csapkodták a kukákat, hogy a zajkeltéssel úgymond elnyomják az áradó hazugságot, vagy az Otpor, az Ellenállás ifjúsági mozgalom és hálózat szerepére a Milošević-rezsim megingatásában. (Bár Milošević 2000-es bukását tévedés lenne egy az egyben az ő számlájukon jóváírni: ahhoz a civil aktivizmuson és a híres buldózeren kívül kellett Kosovo elvesztése, a politikai ellenzék egysége, és a hadsereg semlegessége is.)

Az arab példák előrángatása előtt abbahagyjuk a felsorolást. De az is tény, hogy az áprilisi választás óta sokan sokat beszéltek (többek közt ebben az újságban is) arról, hogy a parlamenti, politikai ellenzék reménytelen töketlensége és sarokba szorítottsága miatt az Orbán-rezsim demokráciakorlátozó lépéseivel szembeni elégedetlenség valamilyen nem politikai, „civil” formát kell, hogy öltsön (fog ölteni); és időközben beütött az RTL Klub esete is. Orbán Viktorról pedig tudjuk, hogy szerfölött előrelátó politikus; és amikor most előre nézett, azt látta, hogy még időben érdemes kimetszeni az ellenállás szervezett gócait. Ha már fel kell készülnie minden kellemetlen következményére annak, hogy hatalmának egyik támaszát saját maga lövi ki saját maga alól. Az is felmerülhetett a civilkúrogatás pluszainak és mínuszainak számolgatásakor, hogy a fent méltatott szervezetek, mozgalmak és kezdeményezések valóban nagy nemzetközi szervezetek, esetenként kormányok anyagi és tudásbéli támogatását élvezték.

Ehhez képest érdemes belemennünk annak a taglalásába, hogy az Ökotárs és a többiek elleni Kehi-vizsgálat jogszerű-e vagy sem, hogy van-e joga valamely magyar állami szervnek a norvég állam által, uniós közvetítéssel folyósított pénzek közt turkálni, vagy hogy a rendőrség gyanúja, ami a hétfői razziát indokolta, megalapozott lehet-e vagy sem. Igen, Csepreghy Nándornak, az ifjú államtitkárnak, aki a civilek baszogatását talán valami tesztfeladatként kapta meg – ha ügyesen csinálod, fiam, még sokra viheted! –, akár igaza is lehet, amikor azt állítja, hogy a Kehi igenis ellenőrizheti a norvég támogatásokat, mert azok akkor is részei a magyar költségvetésnek, ha nem azok; vagy hogy a támogatásokat megítélő nem kormányzati szervek munkájában is érvényesüljön az átláthatóság. De az előbbi kérdés eldöntésének természetes terepe a bíróság lett volna, elvégre egy jogértelmezési vitáról, az államháztartási törvény egy passzusának értelmezéséről van szó; miként az „átláthatóság” pontos mibenlétét, a civil szervezetek által nyilvánosságra hozandó adatok körét is ott kellett volna definiálni.

Ezzel szemben a nyílt politikai fenyegetőzés és némi hivatali packázás után a rendőröket küldték az Ökotársra, rögtön annyit, amennyi egy komplett drogkartell felszámolásához elegendő lett volna. Miközben az egyik gyanú, ami ezt az eljárást megalapozná, fogalmi képtelenség (a „hűtlen kezelés”, amint azt Fazekas Tamás, a kitűnő védőügyvéd a narancs.hu-n egy interjúban a minap oly plasztikusan megmagyarázta, sértett nélkül aligha valósulhat meg: és a norvég kormány nem jelentkezett, hogy meglopták volna); a másik pedig (a „jogosulatlan pénzügyi tevékenység”, a zugbankolás vélelmezett törvényi tényállása) a röhejességig abszurd. Az átláthatóságról annyit: a kipécézett szervezetek közül néhány a Kehi által kért dokumentumokat a honlapján tette hozzáférhetővé, úgyszólván az első szóra.

Már a Kehi-vizsgálat jogszerűsége is kérdéses – minden, ami utána következett, csak a megfélemlítés és a lejáratás törvénytelen eszköze. A hatóságok a vesztes pályázók listáját követelik az Ökotárson: ezekből nyilván a Heti Válasz c. hatósági brosúra szemez majd bőséggel, és háborodik majd fel a „politikai részrehajláson”; a 13-ak névsora is ebben a feljelentőfüzetben jelent meg először. Az adószámok kilátásba helyezett felfüggesztése egy csapásra iktatná ki őket; de ha erre mégsem kerül majd sor, a rendőrségi eljárás, meg a Kehi revizorainak lelkiismeretes, precíz könyvvizsgálata épp elég lesz ahhoz, hogy rendes napi munkavégzésükben (többek közt a kormányzat ellenőrzésében) meggátolja ezeket a szervezeteket. Ahhoz, hogy személy szerint is megfélemlítse, megbélyegezze azokat, akik valaha kapcsolatba kerültek velük, és örökre elvegye a kedvüket a szervezkedéstől. És nem csak a 13-akról beszélünk: az Átlátszóról, a
K-Monitorról, a TASZ-ról, meg a többi nagy szervezetről. A Norvég Alap pénzeit kezelő Ökotárs évek óta folyósít kis összegű támogatásokat kisvárosi, falusi civil szerveződéseknek is. Faluszépítőknek, helyi környezetvédőknek, amatőr színjátszóknak és egyéb művészeknek, közösségépítőknek. Vízimalombolondoknak. Pár tucat, talán pár száz aktivistának, akik készek elesett, nehéz sorsú polgártársainkon segíteni – az oktatásból kihullott szegény gyerekeken, sérült gyerekeken, drogkárosultakon, haldoklókon, fogyatékkal élőkön, a családon belüli erőszak áldozatain, hajléktalanokon, olyanokon, akik kihullottak az élő jog hálóján, és akiken nem próbál segíteni senki más. Orbán hatalmi tébolya, s azok becstelensége, akik kiszolgálják őt ebben a szégyenletes és félelmet keltő heccben, most őrájuk is a hazaárulás bélyegét próbálja sütni.

De nem csak azért nem kell félniük, mert nincs az a törvény, amely alapján ez sikerülhetne. Azért sem, mert bármennyire is ezt próbálják majd elhitetni velük – nincsenek egyedül.

Neked ajánljuk