Arról szólt, hogy egy feltörekvő fővárosi klub csatárcsillaga egy önfeledtebb létszakaszában úgy mulatott a magyar tenger partján, hogy a muzsikusokat, akik csak neki, a válogatott játékosnak húzták, az utolsó szálig bevezényelte a Balaton vizébe, hogy onnan szóljon az ő kedves nótája. A történet szült valamiféle közfelháborodást, enyhét, ah, micsoda idők, micsoda erkölcsök, tán Végh Antal is kiszerkesztette a honi labdarúgóvilág szörnyű kórnyavalyáit tárgyaló bestsellerébe. Vidéki fiú, megbolondította a hirtelen és valamelyest érdemtelenül reá szakadt temérdek pénz, kicsit elszaladt vele a ló, de elsimították neki odafent – állapította meg a nemzet kollektív bölcselme, majd továbbhaladt.
Politikust látni az árvízi gátakon, amint seggig érő gumicsizmában éppen hátramozdít, nos, nem éppen újdonság. Mondjuk, ilyen tömegben, mint az idén, még nem volt rá példa, de mi, magyarok sorra döntjük a csúcsokat az élet minden területén. S valljuk be, vannak/voltak ennek az idei gátra tolulásnak szép és nemes pillanatai. Mindannyian megkönnyeztük nyilván a DK-s és Mi Hazánk-os hősök férfias kézszorítását a töltésen, homokzsákok sűrűjében. S nyilván az is egy emelkedett pillanat volt, amikor a kormányzat egyik kistérségi helytartója a Tiszánál kereste, mint valami jászsági John Travolta, a Duna áradását. Orbán Viktor megtekintett, Vitályos Eszter – ha hihetünk neki – dolgozott, mint igavonó barom, vagy valaki más az állatvilágból. Magyar Péter pedig az élre állt, lemondott a köztévé meghívásáról és az egész Európáról, hogy mentse, mi még menthető. Magyarország a Wesselényik és a Hauke Haienek hazája, semmi kétség, és természetesen Orbán Viktoré, hisz’ ő már a 2001-es árvíz idején úgy állt az árvizet felszántó rocsó orrában, mint a cövek, ahogy arra mindannyiunknak emlékezni van szerencsénk.
Ennyi szépség után senki nem jöhet azzal, hogy a választott politikusait nem azért emelte magas tisztükbe a közakarat, hogy homokzsákokkal babráljanak, minden pillantásukkal a kamerát keresve, hanem azért, hogy olyan körülményeket teremtsenek, melyben a legvadabb árvíz, istencsapás is felmorzsolódik pillanatok alatt a szakszerű védekezés ereje által megtörve. Lehet, hogy egyébként így is van (bizonyára nincs), de akkor is, ki lökné vissza a segítő kezet. Pláne, ha az a kéz egy jó mély zseb irányába indul, hogy vaskos tárcát ragadjon, s kiperkáljon egy csinoska összeget – pálinkára.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
