A szerk.

Pálinkát fizet

A szerk.

A múlt század hetvenes éveinek közepe táján született egy legenda a magyar labdarúgás háza táján, mely aztán – változó főszereplőkkel – elég hosszan tartotta is magát.

Arról szólt, hogy egy feltörekvő fővárosi klub csatárcsillaga egy önfeledtebb létszakaszában úgy mulatott a magyar tenger partján, hogy a muzsikusokat, akik csak neki, a válogatott játékosnak húzták, az utolsó szálig bevezényelte a Balaton vizébe, hogy onnan szóljon az ő kedves nótája. A történet szült valamiféle közfelháborodást, enyhét, ah, micsoda idők, micsoda erkölcsök, tán Végh Antal is kiszerkesztette a honi labdarúgóvilág szörnyű kórnyavalyáit tárgyaló bestsellerébe. Vidéki fiú, megbolondította a hirtelen és valamelyest érdemtelenül reá szakadt temérdek pénz, kicsit elszaladt vele a ló, de elsimították neki odafent – állapította meg a nemzet kollektív bölcselme, majd továbbhaladt.

Politikust látni az árvízi gátakon, amint seggig érő gumicsizmában éppen hátramozdít, nos, nem éppen újdonság. Mondjuk, ilyen tömegben, mint az idén, még nem volt rá példa, de mi, magyarok sorra döntjük a csúcsokat az élet minden területén. S valljuk be, vannak/voltak ennek az idei gátra tolulásnak szép és nemes pillanatai. Mindannyian megkönnyeztük nyilván a DK-s és Mi Hazánk-os hősök férfias kézszorítását a töltésen, homokzsákok sűrűjében. S nyilván az is egy emelkedett pillanat volt, amikor a kormányzat egyik kistérségi helytartója a Tiszánál kereste, mint valami jászsági John Travolta, a Duna áradását. Orbán Viktor megtekintett, Vitályos Eszter – ha hihetünk neki – dolgozott, mint igavonó barom, vagy valaki más az állatvilágból. Magyar Péter pedig az élre állt, lemondott a köztévé meghívásáról és az egész Európáról, hogy mentse, mi még menthető. Magyarország a Wesselényik és a Hauke Haienek hazája, semmi kétség, és természetesen Orbán Viktoré, hisz’ ő már a 2001-es árvíz idején úgy állt az árvizet felszántó rocsó orrában, mint a cövek, ahogy arra mindannyiunknak emlékezni van szerencsénk.

Ennyi szépség után senki nem jöhet azzal, hogy a választott politikusait nem azért emelte magas tisztükbe a közakarat, hogy homokzsákokkal babráljanak, minden pillantásukkal a kamerát keresve, hanem azért, hogy olyan körülményeket teremtsenek, melyben a legvadabb árvíz, istencsapás is felmorzsolódik pillanatok alatt a szakszerű védekezés ereje által megtörve. Lehet, hogy egyébként így is van (bizonyára nincs), de akkor is, ki lökné vissza a segítő kezet. Pláne, ha az a kéz egy jó mély zseb irányába indul, hogy vaskos tárcát ragadjon, s kiperkáljon egy csinoska összeget – pálinkára.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.