A szerk.

Sárpiramis

A szerk.

Nem a magyar foci a gáz, Orbán Viktor a gáz.

A magyar labdarúgás olyan, amilyen: förtelmes. Rohadt kívül, belül. Bűnös, korrupt és eredménytelen - csakhogy nem Orbán Viktor tette ilyenné.

A magyar labdarúgás mélységesen züllött már emberemlékezet óta; csapataink kikapnak a nemzetközi mezőny legaljától is, játékosaink és klubvezetőink bundáznak, képünkbe röhögve tesznek zsebre olyan összegeket, amelyek a bérből és fizetésből élő magyar állampolgárok szemében mesésnek hatnak, ám a tisztességes labdarúgásban rejlő anyagi lehetőséghez mérten nevetségesek. Pitik. A futballt ugyanis, mint azt számos vagy inkább rengeteg - ám kizárólag külföldi - példa igazolja, lehet nyereségesen művelni, adott esetben gigantikus állami támogatások híján is; szimpla hozzáértéssel, üzleti szabályainak tiszteletben tartásával. Létezik az egészre ugyanis holmi nemzetközi standard, mindenki által alkalmazható modell. Lévén a labdarúgás - ellentétben a Magyarországon forgalmazott hamisítványával - izgalmas, tömegeket lázba hozni képes sport, a köré épített üzleti gépezettel együtt is az emberiség jelentős örömforrása, s a maga nemében az ókori olimpiák legnemesebb hagyományainak életben tartója, passz. S ami sokakat érdekel, az jövedelmező is. Ám a labdarúgást és a labdarúgás szervezését lehet bűnös módon is gyakorolni, puszta elhatározás kérdése az egész.

A magyar labdarúgás már az előző rendszerben is mocskos volt; mocskos az, mióta az eszünket tudjuk. Története nagy leégéseket, döbbenetes kudarcokat lajstromoz, ki ne ismerné azt a tagadhatatlanul a magyar történelemre alapozott aranyköpést, mely szerint nemzeti sorstragédiánk összes helyszínének neve M-mel kezdődik: Muhi, Mohács, Majtény, Marseille...

Hogy mi történt velünk Marseille-ben? "Jöttek a csehszlovákok" 1969. december 3-án, és mócsinggá vertek az épp soros labdarúgó-világbajnokság (Mexikó, 1970) selejtezőjében (1:4). Azóta a magyar labdarúgás egyenesen lefelé tart, megengedően az európai élmezőny aljáról indulva, de immár jóval a talajszint alatt haladva. Azóta rendeztek legalább tíz világbajnokságot, háromra, ha kijutottunk, laposra is vert bennünket minden olyan csapat, amely egy egyeneset képes volt a labdába rúgni, megvertük viszont a szintén 1969-ben futballháborút szenvedő El Salvadort, azokat a szerencsétleneket persze könyörtelenül 10:1-re, de ez a kétes dicsőség is 1982-ben történt, harminc éve.

Orbán Viktor 1969 decemberében hat és fél éves volt, mondjuk akkor szeretett bele a labdarúgásba. Magyarul: eszmélkedése óta csak a mocskot látta, abba szeretett bele, arra vágyott mindig. Állítjuk ezt úgy, hogy egyáltalán nem tennénk tűzbe a kezünket az előző (Orbán előtti) korok magyar labdarúgásáért, a Rákosi-kor hőseiért (akiket most úgy decens emlegetni, hogy egyenesen Klebelsberg Kunótól tanultak focizni) éppúgy nem, mint a korábbi időszakok szakijaiért sem. A Puskás-csapat világbajnoki szereplése alkalmából még a legsötétebb diktatúra idején, 1954-ben is kimentek tüntetni az utcára az emberek, s a sportlapból csináltak fáklyát tiltakozásul, akkor is, ha ez ma már a dicső múltunk része, és Puskás Ferenc nevét illik bizonyos vezető körökben Bartók Béla mellett vagy helyett említeni.

S Orbán Viktor ugyan ott van minden nemzetközi futballeseményen is, hol mint özv. Puskásné kísérője (valami FIFA-díjátadón), hol mint a lengyel parlamenti ellenzék páholyának pótszékes meghívottja (Európa-bajnoki döntő, Kijev), ott van ugyan, de az ő valódi szemétdombja mégis ez a velejéig romlott és menthetetlenül pitiáner magyar bajnokság. Itt van ő hon, ez az ő világa, ahova pendelyes kora óta ácsingózott. Itt dönthet csapatok milliárdos támogatásáról, itt köpködi a napraforgómagot, mert itt nem csak megtűrik, mint a lengyelek a sámlin, itt ő az úr. Neki gazsulálnak a vidéki díszpáholyban, tőle kér interjút saját klubjának honlapja. ' emeli a kertje végében a stadiont.

Orbán nem csinálta, csak megtalálta magának ezt a fertőt. Kereste, rátalált és döntött: ez tetszik nekem, megszerzem. Megszerezte, tovább rontja, s ha nem lehet már lejjebb rontani, fertőzőbbé még biztosan lehet tenni. Ezért kéne legalább az országot visszavenni tőle, mert az még mindig nem, még jelen legatyásodott állapotában sem olyan, mint a magyar foci.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.