A szerk.

Sárpiramis

A szerk.

Nem a magyar foci a gáz, Orbán Viktor a gáz.

A magyar labdarúgás olyan, amilyen: förtelmes. Rohadt kívül, belül. Bűnös, korrupt és eredménytelen - csakhogy nem Orbán Viktor tette ilyenné.

A magyar labdarúgás mélységesen züllött már emberemlékezet óta; csapataink kikapnak a nemzetközi mezőny legaljától is, játékosaink és klubvezetőink bundáznak, képünkbe röhögve tesznek zsebre olyan összegeket, amelyek a bérből és fizetésből élő magyar állampolgárok szemében mesésnek hatnak, ám a tisztességes labdarúgásban rejlő anyagi lehetőséghez mérten nevetségesek. Pitik. A futballt ugyanis, mint azt számos vagy inkább rengeteg - ám kizárólag külföldi - példa igazolja, lehet nyereségesen művelni, adott esetben gigantikus állami támogatások híján is; szimpla hozzáértéssel, üzleti szabályainak tiszteletben tartásával. Létezik az egészre ugyanis holmi nemzetközi standard, mindenki által alkalmazható modell. Lévén a labdarúgás - ellentétben a Magyarországon forgalmazott hamisítványával - izgalmas, tömegeket lázba hozni képes sport, a köré épített üzleti gépezettel együtt is az emberiség jelentős örömforrása, s a maga nemében az ókori olimpiák legnemesebb hagyományainak életben tartója, passz. S ami sokakat érdekel, az jövedelmező is. Ám a labdarúgást és a labdarúgás szervezését lehet bűnös módon is gyakorolni, puszta elhatározás kérdése az egész.

A magyar labdarúgás már az előző rendszerben is mocskos volt; mocskos az, mióta az eszünket tudjuk. Története nagy leégéseket, döbbenetes kudarcokat lajstromoz, ki ne ismerné azt a tagadhatatlanul a magyar történelemre alapozott aranyköpést, mely szerint nemzeti sorstragédiánk összes helyszínének neve M-mel kezdődik: Muhi, Mohács, Majtény, Marseille...

Hogy mi történt velünk Marseille-ben? "Jöttek a csehszlovákok" 1969. december 3-án, és mócsinggá vertek az épp soros labdarúgó-világbajnokság (Mexikó, 1970) selejtezőjében (1:4). Azóta a magyar labdarúgás egyenesen lefelé tart, megengedően az európai élmezőny aljáról indulva, de immár jóval a talajszint alatt haladva. Azóta rendeztek legalább tíz világbajnokságot, háromra, ha kijutottunk, laposra is vert bennünket minden olyan csapat, amely egy egyeneset képes volt a labdába rúgni, megvertük viszont a szintén 1969-ben futballháborút szenvedő El Salvadort, azokat a szerencsétleneket persze könyörtelenül 10:1-re, de ez a kétes dicsőség is 1982-ben történt, harminc éve.

Orbán Viktor 1969 decemberében hat és fél éves volt, mondjuk akkor szeretett bele a labdarúgásba. Magyarul: eszmélkedése óta csak a mocskot látta, abba szeretett bele, arra vágyott mindig. Állítjuk ezt úgy, hogy egyáltalán nem tennénk tűzbe a kezünket az előző (Orbán előtti) korok magyar labdarúgásáért, a Rákosi-kor hőseiért (akiket most úgy decens emlegetni, hogy egyenesen Klebelsberg Kunótól tanultak focizni) éppúgy nem, mint a korábbi időszakok szakijaiért sem. A Puskás-csapat világbajnoki szereplése alkalmából még a legsötétebb diktatúra idején, 1954-ben is kimentek tüntetni az utcára az emberek, s a sportlapból csináltak fáklyát tiltakozásul, akkor is, ha ez ma már a dicső múltunk része, és Puskás Ferenc nevét illik bizonyos vezető körökben Bartók Béla mellett vagy helyett említeni.

S Orbán Viktor ugyan ott van minden nemzetközi futballeseményen is, hol mint özv. Puskásné kísérője (valami FIFA-díjátadón), hol mint a lengyel parlamenti ellenzék páholyának pótszékes meghívottja (Európa-bajnoki döntő, Kijev), ott van ugyan, de az ő valódi szemétdombja mégis ez a velejéig romlott és menthetetlenül pitiáner magyar bajnokság. Itt van ő hon, ez az ő világa, ahova pendelyes kora óta ácsingózott. Itt dönthet csapatok milliárdos támogatásáról, itt köpködi a napraforgómagot, mert itt nem csak megtűrik, mint a lengyelek a sámlin, itt ő az úr. Neki gazsulálnak a vidéki díszpáholyban, tőle kér interjút saját klubjának honlapja. ' emeli a kertje végében a stadiont.

Orbán nem csinálta, csak megtalálta magának ezt a fertőt. Kereste, rátalált és döntött: ez tetszik nekem, megszerzem. Megszerezte, tovább rontja, s ha nem lehet már lejjebb rontani, fertőzőbbé még biztosan lehet tenni. Ezért kéne legalább az országot visszavenni tőle, mert az még mindig nem, még jelen legatyásodott állapotában sem olyan, mint a magyar foci.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.