Először is a vége felé közeledik az a folyamat, amelynek során a 2010 utáni Orbán-kormányok fokozatosan fölszámolják a hatalommal való visszaélést ellenőrző-ellensúlyozó (és a visszaélést nemegyszer meggátló) utolsó intézményesített, autonóm entitást. Ugyanaz történik, mint ami számos területen lezajlott már az elmúlt nyolc évben, és aminek következtében a politikai hatalom kiüresítette és puszta díszletté silányította a demokratikus államélet megannyi biztosítékát. Soroljuk? Hovatovább ünnepnapnak számít, ha a NER-kompatibilis tagokkal feltöltött Alkotmánybíróság a Fidesz-kormány ellenében foglal állást (egyébként az orbáni Alaptörvény alapján kell tennie ezt, úgyhogy félnie sem kellene oly nagyon). Matolcsy György vezetése alatt a Magyar Nemzeti Bank ténykedése túllépett a jegybankok klasszikus működési körén, s ha csak arra emlékeztetünk, hogy a legendás „elvesztette közpénz jellegét” fordulat az MNB érdekeltségeihez köthető kétes ügyletek mentegetéséül szolgált, már azzal mindent elmondtunk a Matolcsy-féle jegybankról. A közpénzek felhasználása felett őrködő Állami Számvevőszék élére kipróbált pártkatona került, s míg például a szervezetnek egy szava nincs a pazarló állami beruházásokra, nem leplezhető politikai célok érdekében játszik főszerepet ellenzéki pártok nehéz helyzetbe hozásában, vagy egyenesen az ellehetetlenítésében. A piacgazdaság fair működését biztosítani hivatott Gazdasági Versenyhivatal (GVH) néhány nagy súlyú döntése szintén nehezen állná ki a politikai semlegesség próbáját (például a kormánynak igen fontos ún. bankkartellügyben, vagy amikor a megyei lapok egykori kiadóit éppen a piac fideszes letarolása előtt sújtotta gigabüntetéssel); aligha véletlen, hogy a GVH szakmai krémje már az első Orbán-kormány idején nagy számban hagyta ott a pórázra fogott hivatalt.
Nagy vonalakban hasonló forgatókönyv érvényesül a bíróságok ledarálásakor is. A Fidesz-alapító Szájer József feleségét, Handó Tündét a fideszes országgyűlési kétharmaddal 2011 decemberében választották meg az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnökévé (mandátuma 2012. január 1-jétől 2021-ig tart). Az sem mellékes, hogy a 2010 utáni hatalomátvételt követően rapid módon lezavart közjogi átalakítás egyik főszereplője Szájer volt. Az elnökséggel Handó megkapta azt a jogot, hogy bármely ügyben kijelölheti az eljáró bíróságot (lett is gyorsan vitatható húzása, például a Hagyó-per Kecskemétre helyezése), és egy személyben gyakorolhatja az összes kinevezési, áthelyezési, leváltási és irányítási jogkört. Mindennek egyenes következménye az a konfliktus, amely az október 9-i OBT-választási botrányban vált a szélesebb nyilvánosság számára is egyértelművé. A 15 fős OBT egyik fő feladata ugyanis a széles jogkörrel rendelkező OBH-elnök ellenőrzése. Az idén január 30-án felállt új testület elkezdte komolyan venni a dolgát, amikor Handó Tündének a bírói és bírósági vezetői pályázatok eredménytelenné nyilvánítására vonatkozó gyakorlatát vizsgálta. Az előző testület idején egy ilyen kontroll elképzelhetetlen volt, így nem csoda, hogy a Handó gyakorlatát elmarasztaló jelentést az érintett hadüzenetnek tekintette. Ma már tudható, hogy az OBT létszáma azért csökkent 11 fő plusz 1 póttagra, mert a munkáltatói jogokat (is) gyakorló OBH-elnök nyomás alatt tartotta őket, és akik ezt nem tudták elviselni, inkább lemondtak. Ez a nyomásgyakorlás egyre nyíltabb lett – jellemző például, hogy október 9-én a póttagnak jelölt 13 bíró közül senki nem vállalta a jelöltséget. Így aztán a küldöttgyűlésen az OBT létszámát nem sikerült feltölteni az előírt 15 főre, mindenekelőtt azért, mert a küldötti listákon túlreprezentáltak voltak a Handótól függő különböző szintű igazgatási vezetők. Mi több, egy nyílt színi szavazás során a küldöttgyűlés arról döntött, hogy „a bírói kar nevében” szólítsák fel lemondásra a még gyakorló OBT-tagokat.
Ez utóbbi mozzanat már túlment minden határon (a jelen lévő kúriai tagok nem is kívántak asszisztálni hozzá), és október 9. után sorra jelentek meg magas beosztású vezető bírók tiltakozó állásfoglalásai. Október 30-án Diós Erzsébet, a Budapest Környéki Törvényszék leköszönő tanácselnöke, címzetes ítélőtáblai bíró is nyilatkozatot tett. A bírónő nyílt levelét ezzel zárja: „Bár szilárd meggyőződésem, hogy amennyiben 2011-ben a bírói kar nem marad csendben, hanem valódi érdekeit felismerve egységesen fellép bírótársai megalázó kényszernyugdíjazásával szemben, ma nem tartanánk itt, de vallom, hogy felismerni a valós helyzetet, ennek hangot adni, s ha kell, cselekedni, sohasem késő!”
A bírókkal történteknek ez a második általános tanulsága. Nyolc év után kijelenthető: az intézményi érdekérvényesítés során az orbánizmussal szembeni nyílt ellenállásnak nincs alternatívája (jó példa rá a 2010–2013 közötti Simor András-féle jegybank), a reménykedés a különalkuk sikerében rendre hiú ábrándnak bizonyul. 2010 után hányszor, de hányszor hallottuk megtámadott független intézmények vezetőitől: nagyon szívesen beszélnének – volna is miről! –, csak hát éppen nem időszerű, mert azzal rontanák tárgyalási pozícióikat a kormánnyal szemben. Soha semmire nem mentek ezzel, legfeljebb személyükben jártak jól (amennyiben szabad elvonulást kaptak, tisztes nyugdíjjal). A bírói hatalmi ág autonómiája a szemünk láttára olvadozik; lehet, hogy Diós Erzsébetnek igaza van, és még mindig nem késő. Ha meg nincs igaza, akkor ezen a 93 ezer négyzetkilométeren megint több lett a NER, és nemcsak a bírók, hanem mindannyiunk kárára.
