Nem is kell különösebben elmerülni kijelentéseik értelmezésében, hogy világos legyen: a nagy terv meghirdetése még valamelyest várat magára, mondhatni, ej, ráérünk arra még. Hogy ez az álláspont még igen erős megszorítások között sem ígér sok jót, arról a legmegfelelőbb helyről szerezhetett az elmúlt napokban döntő bizonyítékot minden hírfogyasztó polgártársunk – egyenest Tarlós István jelenlegi főpolgármester szájából.
Fővárosunk első polgára kétszer egymás után is tudott olyat mondani ugyanis, ami hajszálpontosan rajzolta fel a Budapestre 2019 őszétől köszöntő időt – már amennyiben nevezett újabb ciklusát kezdheti ekkor.
„Én kértem, hogy vizsgálják meg a nagyobb fővárosi aluljárók éjszakai lezárásának lehetőségét és következményeit” – nyilatkozta az Indexnek Budapest első embere, amikor azt tudakolták tőle, hogy „ismeri-e a nyilvánosságra került kormányzati előterjesztést”.
Azt pedig a Népszavának bírta mondani Tarlós, hogy: „Azt fogom kérni miniszterelnök úrtól, amikor találkozunk, hogy ne a kormány generálisan szankcionáljon, ha valamilyen rendellenességet észlel a kulturális taotámogatások esetében, hanem ha konkrét esetek jutnak a tudomására, akkor ezekben járjon el. És azt is kérem majd, hogy a budapesti színházak esetében a kulturális taotámogatások értékét továbbra is deklaráltan garantálja.” Jaj, hát nem is lehet ezt szebben mondani, szinte látjuk is a szemünkkel, ahogy a főpesti kihúzza magát a tükör előtt, s önszemébe mondja, hogy „azt fogom kérni miniszterelnök úrtól”, majd kicsit kienged, leereszti vállát, s belepirul önnön bátorkodásába.
Tudja az ördög, még az is lehet, hogy Tarlós tényleg ezt kérte miniszterelnök úrtól, de hogy süket fülekre talált, az immár bizonyosság. Nem mintha lenne jelentősége, hogy most akkor merészkedett-e kérni, vagy csak úgy odanyilatkozott, aztán meg elsunnyogott a szürkületbe. Hisz’ a dolog bevégeztetett, a kulturális élet mástól sem hangos, csak a 2019 januárjától kinyírandó, megnyomorítandó független színházak halálsikolyaitól. Ahogy annak sincs a világon semmi jelentősége, hogy Tarlós odaállt az Index elé, s nagy pökhendin kivágta, hogy én akarom lezáratni a tetves, koszos csövesek elől az aluljárókat, nem más. Azért nincsen különösebb jelentőségük e nagyhangú kiállásoknak, mert voltaképpen egy szó, egy hang, egy mozdulat sem igaz belőlük: csupa hamis gesztus, csupa ön- és közámítás.
Nem, a klosárok rendszerszintű, alkotmányban előírt üldözését nem Tarlós István erőltette, nem ő módosította az alkotmányt, nem ő hozott törvényt, de még csak nem is ő vezette kantárszáron az első útjába akadó szerencsétlent a bírái elé, ő csak némi késéssel fel akart kapaszkodni a már tempósan pöfögő vonatra. Vagy, ami még rosszabb: észbe kapván, hogy, ami a fővárosban történik, az mégiscsak az ő felelőssége, hát feltette a kezét, hogy én is itt vagyok. Én is számítok, velem is számoljatok, én is belerúgok egyet azokba, akik nem tudnak védekezni. S nem mozgatta más motiváció akkor sem, amikor a taotámogatásról rajzolta magát kérelmező testtartásban miniszterelnök ura színe elé. Bár e felneszezése, ha lehet, még ízetlenebbre sikerült, mint a fedél nélküliekre vonatkozó. Mert akkor legalább nem igyekezett jó színben feltüntetni magát, ekkor viszont azzal az elmúlt évek fényében nyilvánvalóan hamis sugalmazással operált, hogy ő tudniillik majd sívó oroszlánként fog küzdeni a magyar kultúráért, azon belül is teljes és domborzatos mellszélességgel a színházért. Bármiért, húsz fillérért, egy jó szóért. Tarlós István, akinek a színházakat érintő működése a napnál is világosabban felhúzható a Dörner Györgytől Kiss B. Atilláig ívelő görbére. Hogy arról már ne is beszéljünk, hogy mit intézett el ő eddig miniszterelnök úrnál – már a sorozatos mandátumhosszabbításain túl.
Nincs ezen mit szépíteni, Tarlós sem tudja, akárhogy is próbálja, akármennyire is szar érzés lehet bólogató tacskónak lenni Orbán Viktor Wartburgjának kalaptartóján. S ennek fényében válik csak igazán drámaivá, amit néhány oldallal beljebb a fővárosi ellenzék tisztelt képviselői mondanak.
