Szarvasbasi

„Avantgárd vízióként lebeg a sétány felett. Igen erős hatású, azonban expresszionizmusát mintha némi szarkazmus hatná át” – írta a korabeli kritika Varga Imre Kun Béla emlékművéről. A szoborcsoportot 1986-ban avatták fel, Kun születésének 100. évfordulója alkalmából. E tény látszólag alátámasztja azt a kormánypárti narratívát, amely összemossa a Rákosi- és a Kádár-korszakot, az ávósokat és az úttörő-rendőröket, amikor Novák Katalin szerint „betiltották” a Himnuszt.

De a Kun-szobor avatása még a „dicsőséges 133 nap” kifejezés sűrű emlegetése ellenére sem a terror dicsőítésére szolgált; 1986-ban nemcsak az keltett feltűnést, hogy Varga a munkásmozgalmi klisékre fittyet hányva, heroizálás helyett „szarkazmussal” állt elő, de az is, hogy végre el lehetett mondani: Kun Bélát 1937-ben a Szovjetunióban megölték.

Ma a Kun-szobor a létező szocializmus agóniájának és kimúlásának szimbóluma. Az ország akkori, csődközeli helyzete ellenére a pénz nem számított, pláne úgy, hogy Varga művét avatása idején már-már remekműnek tekintették, és azt hitték, hogy Budapest ki­emelkedő köztéri alkotása született. De az emlékművet hamar „elsodorták az események”. Kun Béla az eredeti helyén – a Vérmezőn, az Attila út és Krisztina körút találkozásánál – mindössze öt évig állt, hogy aztán a Leninekkel, vörös katonákkal és egyéb felszabadulási emlékművekkel együtt a városszéli szoborparkba kerüljön. Ahol csak szörnyülködni vagy röhögni állnak meg előtte.