Pedig a kérdés jogos volt, hiszen Orbán Viktor addigra már nem győzte kifejezni elégedettségét Donald Trump győzelme miatt, a júliusi Trump-párti nyilatkozatáról nem is beszélve – ehhez képest az amerikai elnökválasztás után tíz nappal Trump letudott vagy harminc traccspartit különböző állam- és kormányfőkkel, a magyar fiú meg csak gubbasztott a készülék mellett.
A miheztartás végett: Lázárnak annyiban igaza volt, hogy ezek a protokollbeszélgetések nagyrészt teljesen érdektelenek (és sohasem „négyszemköztiek”). Annyiban viszont nem volt igaza, hogy a kormányzati agitprop olyannyira sulykolta: Trump megválasztásával Orbán Viktort rehabilitálja az amerikai politika, hogy valaminek, legalább egy nyomorult protokollhívásnak egyszerűen történnie kellett már.
Az örömhírt aztán maga Orbán Viktor újságolta el a NER-esített Világgazdaságban egy hete: „Beszéltem telefonon az új amerikai elnökkel, így állíthatom, hogy a mi pozíciónk sokat javult. (…) Úgy érzékeltem, tudja, hogy a magyar egy bátor és szabadságharcos nép, amelynek az elmúlt hat évben elért gazdasági eredményei kiemelkedőek. Meghívott Washingtonba, mire elmondtam neki, hogy már régen nem jártam ott, hiszen »fekete bárányként« kezeltek. Nevetve annyit válaszolt, hogy őt is.”
Nicsak, hogy vágja a kormányzati agitprop szlogenjeit (bátor, szabadságharcos, kiváló gazdasági eredmény) a megválasztott amerikai elnök. A politikus-fenegyerekek közötti összekacsintás (fekete bárányság), a látatlanban is kialakult ösztönös rokonszenv bizonyítéka (nevetve válaszolt) mind-mind azt mutatja, hogy Orbán immár nem csupán a hazáját nőtte ki (az megtörtént tavaly ősszel, ugye, amikor deklaráltan Európát mentette meg éppen), hanem a kontinensünket is. Másnap a kormánypárti sajtó azzal volt tele, hogy a nemzetközi sajtó hogy értékeli a telefonhívást. (Bocsánat: A Telefonhívást!) A „nemzetközi visszhang” amúgy egy cseh lapban megjelent publicisztika volt, ami sokkal inkább a cseh elnököt ekézte, mint a mi miniszterelnökünk megdicsőülésén lamentált.
Mindegy, az a fontos, hogy a lényeget mindenki fölfogja: Viktor kvaterkázott egyet Donalddal, aminek a végén az amcsi meghívta, ahogyan az egyenrangú világtényezők között járja.
Egyszer ez már bejött, igaz, hazai viszonyok között: amikor Antall József, a rendszerváltozás első kormányfője úgymond a halálos ágyán Orbán Viktorra bízta az örökségét és Magyarországot. A dolog természetéből fakadóan ezt kettejükön kívül senki nem hallotta; annyit azért tényszerűen tudunk, hogy Orbán nem volt ott Antall halálos ágyánál. (Telefonon beszélt a nagybeteg miniszterelnökkel, ahogyan Tölgyessy Péter is.) S ez az elemi jó érzést semmibe vevő trükk legitimálta a jobboldal meghódítására induló Orbán terveit.
Ez a mostani sztori nem ízléstelen, inkább szánalmas – jól érzékelteti ezt az az igyekezet is, amivel titkolják, ki kezdeményezte a beszélgetést. (Gratuláció esetén azért jellemzően a gratuláló tárcsáz.) Így hátha sokan azt gondolják majd, hogy a nagy Donald csörgi-börgizett rá a mi nagy Viktorunkra. Mivel sokan szeretnék ezt hinni, sokan fogják ezt hinni. Már hiszik is.
