Donald Trump múlt hét szerdán megkezdett, s most hétfőn befejezett diplomáciai körútja előtt általános volt a félelem, hogy első lépésként, a brüsszeli NATO-csúcson az elnök úr komplettül kivonja magát a katonai szövetségből, és ezzel egyik napról a másikra összeomlasztja a 2. világháború utáni nemzetközi rendet, nem mellesleg kihúzván a dugót az Európai Unióból; rákövetkezőleg, pénteken, midőn Theresa May brit miniszterelnökkel találkozik Londonban, ehhez maga mellé kanyarítja Nagy-Britanniát; s végül pedig hétfőn, Helsinkiben újra felosztja a világot Putyin ugyancsak elnök úrral, praktikusan lemondva az Egyesült Államok szerény számítások szerint is 70 éve gondosan ápolt európai érdekeltségeiről. (Az utóbbi eshetőségre itt, Kelet-Európában különösen sokan rezzenünk össze, végül is a nagyhatalmaknak megvan az a rossz szokásuk, hogy ide s oda toszogassák egymás közt a tájhazát, és a mozgásirány most épp rossz felé mutatna.) Még ha nagyon logikátlannak tűnt is mindez: elvégre miért kellene az Egyesült Államoknak bármiről lemondania a nála katonai, gazdasági és kulturális értelemben is összehasonlíthatatlanul gyengébb vetélytársa javára?
És bár az események után szerfölött nehéz eligazodni – nem is annyira a kiszivárogtatások és az értelmezések tömege között, mint inkább Trump talányos fellépésein –, azt talán leszűrhetjük, hogy az apokalipszis egyelőre és rövidtávon legalábbis nem aktuális. És az egyik kecsegtető lehetőség tényleg az lenne, hogy az elnöki megnyilvánulásokat, sajtótájékoztatókat, nyilatkozatokat afféle többnapos action gratuite sorozatnak lássuk, a spontánul feltörő szürrealizmus legmagasabb, világpolitikai szintre emelt tobzódásának, Trumpot pedig olyan drámai hősnek, sőt, írónak, rendezőnek és előadónak egy személyben, aki a művészi hatás érdekében arra is hajlandó, hogy magát legalább a fél világ szemében síkhülyének mutassa meg.
De tartunk tőle, hogy nem erről van szó – és sajnálatos módon még csak nem is okvetlenül arról, hogy Putyin úr esetleg valamiféle kompromittáló izékkel rendelkezik kollégájáról. A csapongás valós és lehetséges világpolitikai irányultságot leplez, ami még csak nem is kizárólag Trump vagy pár, alkalmasint ugyancsak félhülye tanácsadójának, jó emberének, súgójának a kizárólagos szellemi tulajdona. (Sőt, talán Trumpé a legkevésbé.) Ez pedig a jó öreg amerikai izolacionizmus, az az elmúlt pár évtizedben megfakult, de a jelek szerint örökre el mégsem temetett nézetrendszer, mely szerint az Egyesült Államok akkor jár a legjobban, anyagi és minden más értelemben is, ha nem ártja bele magát más államok ügyeibe és viszályaiba, sőt, az érintkezést velük a minimumra szorítja, valamint ha védővámokkal és egyéb intézkedésekkel oltalmazza saját magát az ártó külvilággal szemben. Az ellen-tézis (miszerint az Egyesült Államok, a 2. világháború és a hidegháború győztes nagyhatalma különleges felelősséggel bír a nácizmus, a kommunizmus, sőt, mindenféle nem-demokratikus politikai forma féken tartásában; és nemcsak azért, mert ez másoknak jó, hanem azért, és főként azért, mert Amerikának az) ugyancsak nem evidencia, állandó indoklásra szorul és különösen indoklásra szorulna azon amerikai választópolgárok tömege előtt, akik 2016-ban Trumpra szavaztak, s akikre 2020-ban is számíthat.
Trump a NATO-csúcson azzal kezdett, hogy ő, mármint Amerika fizeti Európa (Németország) védelmét az oroszokkal szemben, miközben Európa (Angela Merkel) épp az oroszokkal köt nagy üzleteket; egy ponton állítólag az is elhangzott, hogy az Egyesült Államok nemsokára a GDP-jük 4 százalékát kéri majd a tagállamoktól; de ha a 2-t nem adják meg most rögtön, akkor Amerika kiáll a csapatból, ugyancsak most rögtön. Aztán a végén, a hózentróger-huzigálás dacára Trump aláírta azt a nyilatkozatot, amely minden eddiginél keményebb fellépést ígér Oroszország ellen, nem enged a szankciókból, újra felvillantja Grúzia és Ukrajna csatlakozásának lehetőségét, és leszögezi, hogy a Krím annektálását a tagállamok nem fogják elismerni. Trump Londonban is próbálkozott, legfőképpen azzal, hogy kompromittálja a csak kicsit hülye és az irgalmatlanul hülye konzervatív képviselők különféle intrikái és Brexit-fantazmagóriái közt épp felőrlődő Theresa Mayt. De itt sem ért el semmit: May a saját kompromittálását nem engedte ki önkezéből. A hétfői orosz–amerikai csúcs sem hozott kézzelfogható, konkrét eredményt, sem olyat, ami jó lenne Moszkvának, sem olyat, ami rossz (legalábbis lapzártánkig a világsajtó nem értesült ilyesmiről), még egy közös nyilatkozatot sem írtak alá. Trump a Putyin-találkozót (és magát Putyint) leginkább arra használta fel, hogy megpróbálja lerázni magáról a vádat, miszerint a 2016-os kampányban a győzelem érdekében összejátszott volna az orosz állam egyes szerveivel; s ez ugyancsak saját szavazói bázisának megőrzése miatt volt fontos neki. (Meg persze hogy kivédje az erről szóló vizsgálat fenyegető jogkövetkezményeit, például az alkotmányos vádemelést.) És igen, a NATO-ba vetett általános bizalom rombolása, az unión belüli ellentétek szítása, Putyin látványos megemelése s a behajlás az orosz elnöknek minden konkrét kártétel hiánya mellett is nagyon rosszul festettek – de az is jól látszik, hogy a kormányzat, a külügyi és védelmi hivatalnoki kar egyelőre nem követi Trumpot a sötét oldalra. Sőt. Az Oroszország elleni szankciók súlyosbítása, az orosz diplomaták kiutasítása vagy az Ukrajnába diszponált fegyverszállítmányok légmentesen illeszkednek az amerikai külpolitika hagyományos, aktív, demokráciapárti tendenciáiba. Trump bár fűti a kazánt, világ-ellenforradalmának vonata vesztegel – egyelőre.
