Az olyan nagy focitornákon, mint amilyen a világbajnokság, többnyire győz az igazság, azaz a legjobb csapaté lesz az aranyérem. Ez történt most is, legföljebb az lehet a kifogásunk, hogy utoljára a múlt szerdai horvát–angol elődöntőnek volt igazi tétje, jelesül az, hogy melyik válogatott lesz az, amelyik a vasárnapi döntőben kikaphat majd a franciáktól. Üdítő színfolt volt továbbá, hogy a csapatok és szurkolóik az esetek többségében tudtak szépen veszíteni is, az ilyenkor majdhogynem kötelező fanatizmus és a nyomában fölhorgadó, hát, nevezzük így a békesség kedvéért: túlhajtott nemzeti érzelmek takarékon égtek (a svájci-koszovóiak sasozását leszámítva, de ők mint deklarált mélyalbánok korábban Albániának sem voltak hajlandók gólt rúgni svájci válogatottként), és a vereség utáni össznépi gyász helyett majd’ mindenhol a büszkeség (vagy a kudarccal való szembenézés igénye, mint a németeknél) töltötte el a honfiúi kebleket. A nagyszerű belgák hazájában éppúgy, mint Angliában, ahol pontosan érzékelte az ún. közvélemény, hogy csapatuk a lehető legtöbbet hozta ki magából, s az ennyire volt elég. Horvátországban sem volt más a helyzet, még ha a pillanatnyi csalódottság nyilván nagyobb volt is, mint Brüsszelben vagy Panamában. Modrić, Rakitić, Perišić és a többiek rokonszenvesen nyilatkoztak, Modrić még a gyanúsan ostoba újságírói kérdést (a szerb–horvát háború tette-e őt ilyen erőssé) is intelligensen válaszolta meg (el akarja végre felejteni a háborút); megható volt az az őszinte örömünnep és büszkeség, amellyel szomszédunk a labdarúgóit fogadta.
Mi meg arra lehetünk büszkék, hogy ha a vébé okán biztosan el is hangzott egy rakás hülyeség szerte a világban, Magyarország élen járt ezekben. Futballokos miniszterelnökünk magasröptű elmélkedése – amelyet a Nemzeti Sport hasábjain volt kedves megosztani az ő népével – voltaképpen nem is sorolandó ide, noha természetesen ebben is akadtak figyelemre méltó gondolatok. („Nagy a lemaradásunk, de nem mozgunk más dimenzióban, senki nem tud olyan okot, olyan érvet mondani, ami lehetetlenné tenné, hogy a magyar futball utolérje a horvátot. [A horvátok] csakis úgy lehetnek világbajnokok, ha nem kiscsapatként akarnak bravúrt elérni, hanem elhiszik magukról, hogy bár kevesebben vannak, semmivel sem kisebb nemzet az övék.”) A véres- szájú tökkelütött szerepét ismét a NER-tápláléklánc alsóbb fertálya játszotta el, persze nem függetlenül a legmagasabb szint vélt vagy valós elvárásaitól. Hollik István képviselő, a magyar kereszténydemokrácia egyik reprezentánsa Európa sorskérdésévé stilizálta fel a focidöntőt, merthogy azt egy fajtiszta fehér katolikus válogatott vívja a mindenféle bokszos gyüttmenttel kevert franciák ellen. „A világbajnoki döntőnek Európa jövője szempontjából is fontos üzenete lehet, hiszen egy bevándorlóország játszik egy nemzeti identitására büszke, keresztény országgal.” Bencsik András némileg finomabban négerezett (elvégre mégis csak olyasvalakiről beszélünk, akinek 1989 előtt és után is pártlapokban formálódott a stílusa): „Ne búsulj Horvátország! A franciákat megvertétek volna.” A legelnagyoltabb szövegelemzés is azonnal kimutatja, hogy végső soron mind Hollik, mind Bencsik a feka srácokat dicsérték föl, hiszen a patyolatfehér keresztényeket csak az ő segítségükkel páholták el a hígeurópai franciák. Bár nem érdemes súlyozni, mert nincs „rossz” meg „kevésbé rossz” rasszizmus, de aki már alapból reménytelenül hülye, az még rasszistának is kirívóan hülye bír csak lenni.
