Ha más csinálja, szánalmasnak mondjuk, de nincs miért szánnunk a nevétől immár megfosztott köztársaság elnökét, amit érzünk, az inkább valami megvetésféle. Nem volt még ilyen szervilis elnök, nem volt még ilyen lakájbeszéd az elmúlt 20 évben.
Nem állt másból, mint hazugságból: önállósági igyekezetnek feltüntetni a minket körülvevő világ közutálatát; s a szokásos másra mutogatásból. Eszerint tehát minden nemzetnek kutya kötelessége, hogy a saját útját járja, ha az a közösség javára válik. Ugyan melyikére? Azon közösség javára, amihez az ország – egyébként anno népszavazáson is megerősített szándéka szerint – oly hosszú ideje tartozni kíván? A regnáló magyar kormány tökéletes inkompetenciájának köszönhetően ez a közösség éppen irtózni látszik tőlünk, nap mint nap küldi egyre lemondóbb intéseit, melyekben az alapvető demokratikus normák betartásának fontosságára szólít – minden különösebb hatás nélkül. Ráadásul e hatásnak azon másik – immár szűkebb, helyi – közösségben kellene megmutatkoznia, amely most éli vélhetően egyik legnehezebb életidőszakát. De nem mutatkozik, mert e közösség vezetői vagy figyelmen kívül hagynak minden intést, s még inkább minden intő jelet, vagy hárítanak. Mint az elnök is tette, amikor arról beszélt, hogy nem engedhetjük meg, hogy a jövőben elviselhetetlen adósságokba hajszolják a népet. Nos, ez az adósság a 320 forintot nyaldosó euró, s a 260 forintos svájci frank miatt elviselhetetlen, ami pedig azért van, mert a magyar éppen ebben az évben, amit az elnök most méltatni próbált, kapcsolta teljes sebességre a kiiratkozást Európából.
„A ma nemzedékének, nekünk, mai magyaroknak jutott a kijózanító felismerés, milyen nagy ára is van az életnek, és ki mindenkivel kell megküzdenünk önállóságunkért” – mondotta minderre Schmitt Pál. Nem úgy gondolta, de igazat szólt, ez a „ki mindenki” a legőszintébb sajnálatunkra a saját vezetése. Mondotta, de nem úgy gondolta, aztán nézett még kicsit nyomorultul a kamerába, s azt már nem is mutatták, amikor elódalgott.
