Seehofer Horst, a bajor CSU elnöke, a német kormány belügyminisztere, Merkel Angela junior koalíciós partnere például azzal az üzenettel bocsátotta brüsszeli útjára főnökét, hogy ha az nem csinál valamit (amitől kevesebb lesz a menekült Németországban), akkor majd ő, Seehofer bevezeti a határellenőrzést a német–osztrák határon, hogy ott kapják el a bevándorlók grabancát, és dobják őket vissza Ausztriába (vagy bárhová). De nem volt rest a tromffal az osztrák kormányfő sem, a kis Kurz Sebastian a maga részéről a szlovén és az olasz határt zárná le: még szép, különben az osztrákok nyakán marad a sok menekült, akik épp e két ország felől érkezve haladnának tovább Németországba (vagy maradnának Ausztriában). Annak a belátásához pedig nem kell nagy fantázia, hogy ha egyszer Németország és Ausztria komolyan elkezdi visszaépíteni az unió belső határait, akkor előbb-utóbb az egész schengeni rendszer megrendül, majd megbukik, és véget ér az útlevél nélküli fel-alá tiblábolás a tagállamok között. Ez, vagyis a határellenőrzés visszaállítása nemcsak súlyos gazdasági károkat okozna az egész európai közösségnek, de bízvást tekinthetjük a lejtő kezdetének is, olyan regressziónak, amit szükségszerűen követnének a széthullás újabb és újabb fázisai. Arra a kérdésre pedig, hogy Horst és Sebastian miért éppen most állítanák élére a menekültkérdést, a közkeletű okoskodás szerint a válasz az, hogy mindkettő a tőle jobbra álló politikai riválisa elől szívná el a levegőt, a CSU-t az őszi bajor tartományi választáson az AfD fenyegeti, míg a Néppárt a vele momentán koalícióban kormányzó Szabadságpárttól tart. (Miközben ha máshonnan nem, hát épp az Európai Tanácstól tudjuk, hogy a 2015. októberi csúcsidőszakhoz képest 95 százalékkal csökkent az unióba irányuló illegális határátlépések száma.)
Ehhez képest az uniós csúcson elért kompromisszum és a hétfői CDU–CSU-megállapodás elhárította az unió gyors lehanyatlásának közvetlen veszélyét. Ez kellemes hír, még akkor is, ha a Tanács június 28-i „Következtetései” (így hívják a közösen elfogadott, jogi kötőerővel nem bíró dokumentumot) legalább annyi kérdést nyitnak meg, mint amennyit lezárnak. A kulcs a „regionális központok” létrehozása lenne, a menekülőket e táborokba koncentr…oppardon, vonnák össze, akár a Földközi-tengerből kimentett szerencsétlenekről, akár más utakon érkezőkről van szó, s itt bírálnák el azt, hogy melyik jogosult közülük a menekülti státuszra, és melyik nem. (Nem világos azonban, hogy végül is ki, milyen uniós, netán tagállami hatóság döntene ezekről a menekültkérelmekről.) Szóba került az is, hogy ilyen központok ne csak az EU területén, hanem afrikai országokban is létesüljenek, ám erről konkrétum nem derült ki, az „érintett harmadik országok” és az ENSZ bevonásával az EU a jövőben dolgozza ki a koncepciót. Egyelőre nem tolonganak a jelentkezők. A bebocsátásra jogot szerzőket pedig önkéntes alapon fogadhatnák be a tagállamok – és ennyiben a „Következtetések” valóban a kötelező kvótarendszer koncepciójának a végleges elhagyását harangozzák be.
S hogy mi lesz a menekülti státuszra nem jogosult, s így illegálissá minősülő bevándorlókkal? Németországban Seehofer „migrációs mesterterve” eredetileg azt célozta, hogy a német határon fordítsanak vissza minden menedékkérőt, akit egy másik EU-s tagállamban már regisztráltak. A belügyminiszter hétfőre végül olyan megállapodást csikart ki Merkeltől, melynek értelmében a menekültstátuszra nem jogosult kérelmezőket kétoldalú megállapodások alapján küldik vissza abba az uniós országba, ahol először regisztrálták őket. Ez lényegében annak az elvnek (a legendás dublini rendeletnek) a következetes végrehajtását jelentené, amely az EU-ba érkező menedékkérőkért az első tagállamot teszi felelőssé.
Az elmúlt napok megállapodásainak gyakorlati megvalósíthatósága erősen véleményes. Az viszont bizonyos, hogy ha mégis felállnak az EU-n belüli zárt központok és ha Merkel valóban felpörgeti a dublini transzfereket, az Olaszország, Görögország és Spanyolország terheit növelheti jelentős mértékben. S mindez magával hozza a legfontosabb kérdést is: a menekültek unión belüli elosztásának kérdését. Vajon miért működne holnaptól a menekültek önkéntes letelepítése, ha korábban az elvben kötelező kvótának is csak a töredékét sikerült végrehajtani? S mihez kezdjen az EU a szolidaritást megtagadó kormányokkal?
