De akkor miért mondott le? Nem jön ez össze sehogy. Maximum az jön össze, hogy más hibázott: és ezek a mások most elő is lesznek véve. Nemhogy az a Tulassay (Tivadar dr.), a Semmelweis Egyetem (SE) rektora, aki az ítéletet Schmitt dolgozatáról tizenötödmagával meghozta, majd személyesen kihirdette, hanem a testvére is (Zsolt dr., aki a minap váratlanul lemondott a SE Habilitációs Bizottságának elnöki posztjáról). Le lesz kapva a tíz körméről a többi szenátusi tag is - a fenntartó minisztérium bekérette a doktorfosztó ülés jegyzőkönyvét, vajon miért? A Semmelweis Egyetem. Az összes kis- és nagydoktor. Gyurcsány Ferenc (szakdolgozatát keresik, állítólag a pécsi ámokfutó dolgozott belőle). A felsoroltakról be lesz bizonyítva, hogy tolvajok, képmutatók, gazemberek, és meg lesznek büntetve, elveszik a pénzüket, az állásukat, a címeiket. A disszertációkat igazoló bizottságok világítsák át, vezesse őket Lázár János!
Ha lemondott Schmitt, Gyurcsány is mondjon le!
E dühöngésnek már a célja is perverz - nem azt akarná bizonyítani, hogy Schmitt makulátlan módon jutott doktori címéhez, hanem azt, hogy senki nem különb nála, inkább ugyanolyan simlis, mint ő. Az ilyen-olyan címeket odaítélő bizottságok, a tudományosság intézményei mind korruptak és romlottak - ha Orbán Viktor legkitűnőbb államfője nem lehet tudós, akkor Magyarországon nincsenek is tudósok. Talán nem is szimpla bosszú ez, bár elsőként az, hanem plebejuslázadás a tudomány - természetéből adódóan - arisztokratikus pozíciói ellen. Hatásai mindazonáltal aligha kedvezhetnek magának Orbánnak. Nem csak a vele egyébként rokonszenvező tudóstársadalmat idegenítheti el magától - de ha sokáig és makacsul mentegetik a kimenthetetlent, az széles választói körben is visszatetszést, hovatovább közröhejt vált majd ki.
És nem csak az utókezelés irracionalitásán látszik, hogy a Schmitt-ügy alaposan megütötte Orbánt. Lapzártánkkor Áder János tűnik a legesélyesebbnek az államfői posztra, és ezt nehéz másképp látni, mint Orbán pártbéli pozíciójának megremegését. Áder Orbán mindmáig utolsó belső ellenfele volt (erről beljebb részletesebben is beszámolunk), és vele most egy kicsit visszajönnek a régi fiúk, azok, akiket az évek során Orbán ügyesen kiszorított a hatalom centrumából - a potenciális riválisok, vagy legalábbis ama személyek, akik még az első Fidesz-ciklus alatt is korlátozni tudták döntési szabadságát. Az államelnök elvben mégiscsak egy polccal őfölötte lógázza a lábát - és ha ez az illető nem valami mindenre kapható bohóc, rögtön tételeződhet úgy a probléma, hogy a fejemre nőhet-e; pláne, hogy 2014-től esetleg én már nem leszek hatalmon.
Mindegy - majd megoldják. Ha Orbán párton kívüli jelöltet választ, valamely köztiszteletben álló jobboldali főt (mint amilyen mondjuk Pálinkás József MTA-elnök lehetne), ő maga és a pártja bizonnyal többet nyert volna: de ez legyen az ő baja. A Schmitt-ügy elkezelése nem véletlen hiba, hanem az Orbán-rendszer működésének logikus következménye, bevett, napi rutinjainak alkalmazása. Logikus lenne az is, ha pont emiatt zuhanna össze - mint amikor a bokszoló a harmadik menetben kapott pofontól a hatodikban fekszik ki.
(Lapunk a Schmitt-Áder-cserét egyébként üdvözli. Hogy az új államfő "pártpolitikus" lesz? Hát, sag schon. A magyar közjogi berendezkedés az új alkotmány-erzacc hatályba lépése után is megmaradt parlamentáris demokráciának, miként az a szabály sem változott, hogy a csekély jogkörökkel bíró elnököt a parlamenti többség választja. Ezt helyeseljük: hovatovább közjogi berendezkedésünk egésze egyenesen igényli azt, hogy az államfő a többséget adó párt vagy pártok jelöltje legyen. Az pedig, hogy a köztársasági elnök "megtestesíti a nemzet egységét", még metaforaként is értelmezhetetlen, különösen, hogy a megtestesítendő izé nemigen létezik; az elnök másik funkciójához, a demokratikus jogrend fölötti őrködéshez pedig elégséges valódi hatalommal nem rendelkezik. Ha az új államfőt nem kell szégyellni, és ha az ellenzékkel meg annak szavazóival nem állat módjára bánik, már jó.)
