Zombiparadicsom

Emlékeznek a Sarudy lány lakodalmára? És Kis Jánosra azon a lakodalmon? Rá nem szokott emlékezni senki, hisz addig sem létezett, amíg úgymond élt.

De azon a lakodalmon beült az asztal mellé egy zugba, s halálra zabálta magát. Tömte magába a húslevest ujjnyi sárga zsírral a tetején, a csuszát, az ízest, a töpörtőst, a kövért, a töltött káposztát, s a tekercsek közé szórt húst, így ment ez két óra hosszáig. Még a holttestét is csak másnap hajnalban találták meg, annyira nem létezett, csak egy részeg épp felbukott benne.

Móricz Zsigmond Tragédia című novellájában Kis János tette, amit tennie kellett, tette, ami elől nem tudott és nem is akart kitérni. Vannak ezzel néhányan így, főleg lakodalmak idején: teszik, amit tenniük kell, teszik, amit tenniük adatik, amit nem tudnak és főként nem is akarnak elkerülni: eszik, amit enniük kell. Az utolsó szóig igaz ez a hétvégi nagy nemzeti lakodalom összes résztvevőjére is. Tették, amit tehettek: zabáltak.

Nem, most nem fogjuk századszor is körberöhögni az uborkafára nemtelen eszközök és módszerek segedelmével felcsimpaszkodó, még újgazdagnak is csak pongyolán nevezhető siserehadat azzal, hogy akkor a legnevetségesebbek, amikor megvalósítják az álmaikat, amikor repkednek a magas égben, ahogy a nóta mondja, amikor elutaznak a pálmafák alá, amit láttak valami színes prospektusban, hogy úgy kell élni; amikor bemennek az autószalonba, és a legnagyobbat kérik, amikor röhejes összegekért meghívják a lagziba dallani a 76 esztendős Rod Stewartot, aki aztán az így nyert pénzén Pesten sorba állítja a pincéreket egy szép közös fotóhoz, vagy épp akkor, amikor leadják a cateringcégnek a rendelést a 100 ezer forintos bélszíntől Boncidáig és vissza. Megcsinálták mindezt már százszor, kiröhögtük őket már százszor, legutóbb tán akkor, amikor megképzett előttünk a fakazettás mennyezetű könyvtárcsarnokán stoplis cipőben keresztülügető Sarudy uram képe. Még csak dühbe sem jövünk századszor e földöntúli tolvajtempó újbóli láttán.