Így bánt el a független állami intézményekkel az Orbán-rezsim

A gazda kis segédei

Belpol

Az állami intézményrendszer erodálása több évtizede tart. Mára odáig romlott a helyzet, hogy egy intézmény vagy korbács lett a kormány kezében, vagy kétségbeesetten igyekszik bizonyítani függetlenségét, esetleg meg se szólal.

Tavaly év végén hirtelen mindenki elkezdett érteni az infláció és a GDP számításához, és evidencia lett, hogy a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) valójában gittegylet, ahol Orbán Viktor tollba mondja a számokat. Mert csak így lehetett 9,9 százalék az infláció októberben, amikorra a kormány beígérte a 10 százalék alatti rátát. Valójában mindegy, hogy 9,9 százalék volt-e az infláció októberben, vagy nem annyi. Mindegy, mert éves szinten 17,6 százalék lett, és még a 2024-re tervezett 5 százalék is magas, így az októberi szám tulajdonképpen mellékes adalék. S mindegy azért is, mert a statisztikai hivatal szavahihetőségének megkérdőjelezése sokkal nagyobb problémára utal: az állami intézményrendszerbe vetett bizalom megrendülésére.

A kormányzattól függetlenül működő intézményrendszer alapvető fontosságú egy demokráciában. Az állampolgárok – és a vállalkozások – számára ezek garantálják, hogy akár az állammal, a kormányzattal szemben is fel lehessen lépni. Emellett objektív információ­források, biztosítják az állandóságot a kor­mányok váltakozásától függetlenül. Elvileg. Magyarországon az intézményi autonómia mindig inkább az ellenzék számára volt fontos, az aktuális kormányzat pedig vérmérsékletétől függően igyekezett bele-belenyúlni ebbe a függetlenségbe. Mára pedig sikerült eljutni odáig, hogy az intézmények vagy nem autonóm entitások – és így semmiféle jól körülhatárolható felelősséggel nem rendelkeznek –, sokkal inkább a kormányzat kiterjesztett csápjai, vagy ha igyekeznek is őrizni autonómiájukat, azt senki sem hiszi el nekik.

Alapesetek

A folyamat nem most kezdődött, hanem már a rendszerváltást követő években. Politikai botrány kerekedett a televízió és rádió elnökének megválasztásából, de a jegybanktörvény folyamatos átírogatása és a Monetáris Tanács igény szerinti alakítgatása, valamint egyes adóhivatali elnökök kinevezése is arra utal, hogy sosem volt igazán rend a fejekben. Mintha az állami intézményrendszer mindig is a kormány, nem pedig az állampolgárok érdekében működött volna Magyarországon.

Az egész az adóhatóságnál fordult át. Kezdetben az adóhivatal vezetői többnyire olyan személyek voltak, akikkel kapcsolatban sem szakmai, sem vezetői képességeiket illetően nem lehetett kifogása senkinek, rosszabb esetben a „semmi extra” jelzőt kaphatták meg.

A Fidesz volt pénztárnokának és első számú gazdasági macherének, Simicska Lajosnak a kinevezése viszont jelezte, hogy a párt másként gondolkodik erről. A többek között a legendás Fidesz-közeli cégek gyanús áfa-visszaigényléseiben főszerepet játszó Simicska ténykedése ugyanakkor korántsem volt egyértelműen negatív: bár az 1998. novemberi „hosszú bájtok éjszakája”, a végül soha nem bizonyított adóhivatali adateltüntetések miatt folyamatosan támadta az akkori ellenzék, belső megítélése kifejezetten kedvező volt, és a már a baloldali-liberális koalíció által kine­vezett APEH-elnök többször is elismerően beszélt Simicska adóhivatali ténykedéséről. Igazából Vida Ildikó kinevezése volt az, ami mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy a Fidesz-kormányzatnak elsősorban feltétlenül hű és nem szakértő APEH-elnökre van szüksége. Vida kétszer is volt az adóhatóság élén: először Simicska Lajost váltotta, majd 2010-ben másodszor is lehetőséget kapott. Karrierjének az úgynevezett kitiltási botrány vetett véget, amikor az Egyesült Államok őt is kitiltotta a területéről – hogy miért, máig nem tudni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

A puritán

A puritán már kora gyermekkorában nagyon puritán volt. Mondták is a pedagógusok a szülői értekezleten, hogy jó gyerek, csak egy kicsit puritán. Aztán, az értekezlet végén, hogy ne hallja a többi szülő, Aranka néni megsúgta, valójában a puritán a legpuritánabb az osztályban, meglehet, az egész iskolában, jobb lesz, ha odafigyelnek rá.

Költözik a hivatal

Lassan tíz éve jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányhatározat, amely szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumnak a Várnegyedbe kell költöznie, a „Budapest I. kerület, Szentháromság tér 6. szám alatti ingatlanba”.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.