Magyar Narancs: Milyennek látja a magyar gazdaság helyzetét? A mutatók egész jók.
Bojár Gábor: A főbb mutatók valóban jónak tűnnek. A GKI Gazdaságkutató 2017-re 3,8 százalékos GDP-növekedést vár, ami nem rossz szám, de nem is annyira jó, mint lehetne. Ebben egyrészt benne vannak az Európai Uniótól érkező fejlesztési támogatások. Az uniós pénzeket azonban sajnos nem olyan projektekbe fektetjük, amelyek hozzájárulnak az ország fejlődéséhez. A GDP-ben például benne van a felcsúti kisvasút is, mert megépült, de azt nem állítanám, hogy ettől fejlődött az ország. Ha megnézzük a magyar számokat a régió más országaihoz képest, azt látjuk, hogy a temérdek beáramló uniós támogatás nálunk sokkal kevesebbet adott hozzá a fejlődéshez, mint másutt. Ráadásul a mutatók sem feltétlenül a valós eredményt tükrözik. A GDP-be a fejlesztéseket ugyanis beszerzési költségen számolják be. Azaz, ha egy stadiont például kétszer annyiért építenek meg, mint a valós értéke, akkor az a dupla áron kerül be a statisztikákba: profánul fogalmazva, a GDP-ben az az ellopott pénz is benne van, ami azután külföldi bankszámlákra vándorol.
De említenék néhány pozitívumot is, mert a kormány politikájával szembeni minden kritikám ellenére elismerek néhány jó lépést is. A monetáris politika például jól működik. A forint több éve egy egészséges egyensúlyi árfolyam környékén mozog. Ennek nagyon nagy pozitív hatása van a gazdaságra, sokkal nagyobb, mint a politikusok gondolják. És az MNB által finanszírozott növekedési hitelprogramok is sokat segítettek a gazdaságnak. Persze, mindez nem tudja feledtetni, hogy az MNB nyeresége hogyan „veszti el közpénzjellegét”.
A korábbi kormányokat sokat bíráltam az adóbehajtás gyengesége miatt, hiszen könnyen elszáll a költségvetés, ha csak emelik az adókat, de a pénzt nem szedik be. Ezen a téren van javulás, a NAV működése hatékonyabbá vált, nagyot javult az adóbehajtás, az online pénztárgépek és az EKÁER (Elektronikus Közúti Áruforgalom Ellenőrző Rendszer – a szerk.) komoly bevételeket hoznak, miközben visszaszorították a feketegazdaságot, így a piaci versenyt is tisztábbá teszik. A dolog szépséghibája, hogy a szabályozás Andy Vajna kaszinóira nem vonatkozik, ott nem kellett bekötni az online pénztárgépeket. De mindezeket a pozitívumokat lerontja az általános normává vált „haveri kapitalizmus”, ami tönkreteszi az ország versenyképességét, és megöli a vállalkozási kedvet. Egy olyan országban, ahol a vállalkozási siker nem a piacon való boldoguláson, hanem a hatalomhoz való közelségen múlik, nem érdemes tisztességesen vállalkozni. Létre sem jönnek a valódi, akár a külföldi piacokon is sikeres magyar vállalkozások.
| ||
MN: Ez a szemlélet csak a vállalkozókra hat?
BG: Hatással van mindenkire. Egy építőipari vállalatnál például, ha a munkások látják, hogy a tulajdonosok mennyit lopnak ki a cégből, akkor ők is úgy érezhetik, hogy hazavihetnek egy keveset a cementből. Elvész a munka becsülete, és ez látszik is a teljesítményen és a munka minőségén. A bizalomvesztésből eredő károk nem számszerűsíthetők, és a minőségromlás sem látszik a GDP-adatokon, hiszen ott nem jelenik meg, ha a méregdrágán lerakott térburkolat egy év múlva tönkremegy. A gazdaság túlnyomó többsége fertőzött a korrupció valamely formájával, és ez az ellopott összegeket nagyságrendekkel meghaladó következmény károkkal jár.
Az alapvető probléma az, hogy az állam korábban nem látott mértékben folyik bele a szabadpiaci folyamatokba. Ma már nagyobb a piacnak az a része, amelyikbe beleszól az állam, mint amelyikbe nem. Az állam két helyen tudja erősen torzítani a piaci folyamatokat, és kormányunk mindkét módszert alkalmazza. Egyrészt az állam egyre inkább terjeszkedik, mint vevő, tehát a nem piacszerűen működő közbeszerzések helyettesítik a valódi piacot. De még ennél is nagyobb baj, hogy az állam eladóként is versenyez a piaci szereplőkkel. Miközben az állam szabályozóként is erősen beleavatkozik a piaci folyamatokba, pedig a feladata a verseny tisztaságának őrzése lenne. És ki szeret úgy focizni, hogy a bíró az ellenfél csapatában játszik?
Mondok erre egy egészen konkrét példát. A hazai mobilszolgáltatók között a verseny évtizedekig jól működött, a szolgáltatásuk viszonylag olcsó volt és magas színvonalú. Pár éve aztán egészen komolyan felmerült, hogy legyen egy negyedik, méghozzá állami mobilszolgáltató is. Már a bejelentésnek rögtön meglátszott a hatása, mert a többi három szolgáltató elkezdett kevesebbet beruházni. Csökkent a verseny és a szolgáltatás minősége, és ma a magyar az egyik legdrágább mobilszolgáltatás Európában. Egy magas rangú állami képviselővel beszéltem erről, és próbáltam érvelni, hogy miért rossz ötlet az állam belépése a mobilpiacra. Ő azt mondta, hogy ez nem rossz, mert az állami mobilszolgáltató csak állami cégeket fog kiszolgálni, amelyek jelenleg a piac 40 százalékát jelentik. Ha pedig a többinek a valóban piacszerűen működő 60 százalékért kell versenyeznie, az a fogyasztónak is jobb lesz, mondta. Ez így valóban jól hangzik, de ha továbbvisszük ezt a logikát, hogy az állami vállalatokat állami szolgáltató lássa el, akkor az új állami szolgáltató is állami cégektől kell vásároljon, és akkor oda jutunk, hogy az állami vállalatoknál dolgozó állami alkalmazottak menjenek állami fodrászathoz. Ilyen rendszerünk már volt egyszer, és nem működött.
MN: Más multikat viszont nagyon is támogat az állam, 2012 és 2014 között 80 milliárd forint adókedvezményt és 140 milliárd beruházási kedvezményt adott a befektetőknek.
BG: Egy százmilliárdos tétel már a költségvetésben is látszik, és nem tudni, gazdaságilag megéri-e ez a fajta támogatás. Minden támogatás torzítja a versenyt, ami rossz, ám valamennyire megértő vagyok ezzel a politikával. Az országok között ugyanis erős verseny folyik a komoly befektetést és munkahelyteremtést ígérő beruházásokért. Ebből nem tudunk kimaradni, pedig ez a verseny káros az országoknak. A politikusok azt hiszik, hogy a multiknál, amikor egy új beruházásról döntenek, akkor szinte az első és kizárólagos szempont, hogy hol kapnak nagyobb kedvezményt. Én, mint egy minimulti volt vezetője viszont azt látom, hogy ez tévedés. Ennél sokkal fontosabb, hogy a célország jogrendszere mennyire stabil és milyen a helyi munkaerő minősége. Sok országban invesztáltunk a Graphisofttal, és egy országban sem néztük, hogy ott adnak-e adókedvezményt, vagy nem. Az első komoly külföldi beruházásunkat Németországba vittük, pedig ott nagyon magasak az adóterhek, és Kínában sokkal óvatosabban fektettünk be, mint az Egyesült Államokban.
MN: A kedvezményeken túl a kormány a feldolgozóiparban olcsón dolgozó munkaerőre építené Magyarország versenyképességét.
BG: Ez így van, de ebben nem tudunk versenyezni az ázsiai országokkal. Valódi versenyelőnyünk a szellemimunka-igényes ágazatokban, például az informatikában lehetne. Magyarországnak több évszázados hagyománya van az erős matematikaoktatásban, amire lehetne építeni. Ezen a területen ráadásul nem is kellene támogatni a beruházásokat, csak hagyni szabadon működni. A legjobb állami beruházástámogatás az oktatási rendszerbe való befektetés. Ehhez képest ma nálunk a közoktatás 12 évében tízszer annyi testnevelésóra van, mint informatika: ez nem a 21. század.
MN: A tiszta versenyt hiányolja a kormány politikájából, még sincs olyan párt, amelyik a tisztán szabadversenyes kapitalizmust tűzné a zászlajára.
BG: Az Együtt és a Momentum vagy a Bokros Lajos-féle MoMa elég konzekvensen kiáll a piacpárti kapitalizmus mellett.
MN: Ezek alig mérhető kis pártok, és a Momentum kivételével évek óta politizálnak.
BG: Én a programjukat tudom megítélni, és az alapján választani közülük, de a valódi támogatottságot nyilván nem a programok döntik el.
MN: Arra akartam kilyukadni, hogy a pártok nem ezzel kampányolnak, nem ezzel érnek el sikereket. Ez miért van? Nem való a magyaroknak a kapitalizmus?
BG: Lehet. Egyszer Gyurcsány Ferenctől hallottam, hogy az országot járva, emberekkel beszélgetve arra jött rá, hogy a magyarok nem akarnak versenyalapú kapitalizmust. Megszokták a kádári langyos vizet, hogy nem kell hajtani és versenyezni, hogy nem akarnak kimenni arra a jégre, amin el is lehet csúszni. Ugyanakkor nehezen tudom elhinni, hogy ne lehetne elérni, hogy a magyarok megszeressék a gazdasági versenyt. A sportban szeretjük a versenyt, büszkék tudunk lenni az úszóinkra, akik tiszta versenyben győznek. Szerintem a magyarok azért nem szeretik a versenyt a gazdasági életben, mert ahhoz hozzánőtt a korrupció. Az a tudat alakult ki, hogy másképp nem is működhet a piac. Valójában a korrupciót nem szeretik, nem a kapitalizmussal vagy a gazdasági versennyel szemben vannak ellenérzéseik. Ennek a közhangulatnak a kialakulásában mi, a gazdasági elit is súlyos felelősséget viselünk.
MN: Mennyire megalapozott ez a közhangulat?
BG: Nem alaptalan.
MN: Ebből a szempontból mekkora változást hozott 2010?
BG: Közvetlen tapasztalatom nincs, mert az állammal nem üzletelünk, és a bevételeink 99 százaléka külföldről érkezik. De a változás mindenképp jelentős. Egy vállalkozó barátom mesélte ezt a történetet, még 1998-ban. Pár hónappal az első Orbán-kormány hatalomra kerülése után találkoztunk és panaszolta, hogy „hát, amit ezek csinálnak, azt nem tudom megoldani. A szociknál vissza kellett adni 10 százalékot, és kaptam róla számlát. Ezeknél 30 százalékot kell visszaadni és számlát se adnak. Ezt nem tudom kigazdálkodni”. Az MSZP ideje alatt is volt korrupció, de a Fidesz ebben szintet lépett, különösen 2010 után. Ez a nagyságrendi különbség nagyon lényeges, mert az egyiket még ki lehetett gazdálkodni, nem vágta agyon teljesen a vállalkozást, csak rontotta a morált. Most viszont arról van szó, hogy ha elkezd egy cég jól menni és vannak állami megbízásai, akkor egyszer csak jön a táskás úr és azt mondja: lesznek továbbra is állami megbízások, sőt még több is, csak a cég felét add oda a kijelölt havernak. Ilyen körülmények között pedig már nem érdemes céget csinálni; és ha nincs hajtás és nincs verseny, akkor abból nem is lesz gazdagodó ország.
MN: Ez azért van, mert a kormány nem érti a piac logikáját?
BG: Inkább azért, mert a holdudvar túl éhes, és nehéz betömni a szájukat. A szocialisták sem értettek jobban a gazdasághoz, csak ők nem másztak rá ennyire a piacra. Vannak jó szakemberek a mostani garnitúrában is, de az ő mozgásterük korlátozott, mert mindent a nagyfőnök dönt el, és vele nem mernek szembeszállni. Sokan viszont nem is értik a gazdasági folyamatokat, és nem is érzik feladatuknak, hogy foglalkozzanak vele.
MN: Mit tehet tenni ez ellen? Mi ilyenkor a gazdasági szereplők feladata?
BG: Két fontos dolgot tudnak tenni. Az egyik, hogy próbáljanak meg tisztességesek maradni a gazdasági életben. Ha ez sikerül, akkor a közvélemény is jobban fogja tisztelni és szeretni a versenyt, és talán mindenki jobban kiáll a korrupció ellen. A másik, hogy merjenek kiállni és hallatni a hangjukat. Ez persze nem mindig egyszerű. Sokan függenek az államtól, és őket könnyen tönkre lehet tenni üzletileg, ha vállalják a véleményüket. Őket megértem, de kevesen vagyunk, akik megengedhetjük magunknak a luxust, hogy a véleményünket nyíltan is vállaljuk. Többek között azért is szólalok meg gyakran, hogy hátha másokat is rá tudok erre venni.
MN: Augusztusban nyíltan vállalta, hogy adott a Momentumnak egymillió forintot. Ezt is azért tette, hogy mutasson egy példát?
BG: Elsősorban a szimpátiámat szerettem volna kifejezni. De igen, van egy ilyen reményem, hogy ha kiállok mellettük, akkor talán mások is követik a példámat, és nem csak támogatni kezdik a nekik szimpatikus ellenzéki erőket, de fel is vállalják azt. A Momentumnak az értékválasztása, programja és a tisztessége tetszik, ezért támogatom őket. Azért adtam csak 1 millió forintot, és nem 20 vagy 100 milliót, mert nem akarom őket függőségbe hozni. Azt is szeretném elkerülni, hogy bárki azt higgye, hogy én mozgatom a Momentumot. Annak viszont még jobban örülnék, ha kevésbé markánsan kommunikálnák, hogy nem fognak össze senkivel, és nyitva hagynák annak a lehetőségét, hogy szükség esetén összefognak másokkal. Sokkal szívesebben és nagyobb összeggel támogatnék egy együttműködést.
MN: Milyen együttműködést?
BG: Ha az LMP, az Együtt, a Párbeszéd, a Momentum, az Új Kezdet és még a Kétfarkú Kutya is össze tudna állni, annak komoly üzenete lenne. Egy ilyen felállás nem azért tudna működni, mert az egyenként 1–3 százaléknyi támogatottságok összeadódnának. Hanem azért, mert akkor a választók látnák, hogy ezek a pártok, amelyek tisztességesek és nem vettek részt a nagy lopásokban, képesek együttműködni. Ennek pedig olyan mozgósító ereje lenne, ami a koordinált indulással akár többséget is hozhatna a választásokon. Egy barátom megfogalmazása szerint nem Orbán Viktort, hanem az apátiát kell legyőzni, és erre alkalmas lehetne ez a formáció.
MN: Mekkora esélyt ad ennek?
BG: Az LMP és a Momentum az a két párt, amelyek a legkevésbé hajlandók együttműködni más pártokkal. Mindketten arra számítanak, hogy a többiekhez képest olyan tömegtámogatást tudnak majd felmutatni, hogy egyedül nekik lesz esélyük bejutni a parlamentbe. Ekkor azok is rájuk voksolnának, akik attól tartanának, hogy elvész a szavazatuk, ha egy végül 5 százalék alatti pártra szavaznak. Ahhoz azonban, hogy ez a logika működjön, az kell, hogy az adott párt támogatottsága a közvélemény-kutatóknál egyértelműen legalább 7-8 százalékon álljon, míg a többi kis párté ne legyen a bejutási küszöb közelében. Ha nem ez a helyzet, akkor akár az összes kispárt kieshet, a rájuk adott szavazatok pedig elvesznek. Meggyőződésem, hogy ha a Fidesz hatalmon marad a következő négy évben, kilépünk az Európai Unióból. Továbbra is úgy gondolom, hogy Orbán nem viseli az EU kontrollját, ha rajta múlott volna, be sem lépünk.
Volt egy tévévitám Szél Bernadett-tel, az LMP társelnökével, akit próbáltam meggyőzni arról, hogy mekkora felelőtlenség a külön indulás, és hogy a megosztott ellenzék csak a Fidesz hatalomban maradását segíti. Erre azt mondta, hogy azért sem érdemes összeállni a többiekkel, mert hiába győznének, úgyse tudnának közösen kormányozni. Mert annyira más a véleményük bizonyos dolgokról. Kértem, mondjon egy példát, miben tér el annyira markánsan az LMP és például az Együtt álláspontja. Erre pedig azt válaszolta, hogy az Együtt támogatja a TTIP-t (az EU–USA szabadkereskedelmi egyezmény – a szerk.), az LMP viszont nem. Eszerint a TTIP-ben kötendő kompromisszum fontosabb feladat, mint az Orbán legyőzése? De a reményről nem mondtam le, bízom benne, hogy az LMP és a Momentum is felismeri, mi az ország érdeke, és végül megkötik a szükséges kompromisszumokat. A magyar nagyon kreatív nép, túlélt ezer évet, minden nagy megszállást, az Orbán-rezsimet is túl fogja élni.
MN: Lehet, hogy nem mindenki csak túlélni szeretne, hanem élni is.
BG: A mi egyetemünkre, az Aquincumi Technológiai Intézetbe amerikai hallgatók járnak. Ezért gyakran megyek Amerikába előadásokat tartani, hogy elmondjam, miért érdemes a szoftvermérnököknek szóló képzésünkre jönni. Elmondom, hogy azért hasznos külföldön is megfordulniuk, hogy megértsék, az eltérő kultúrák hogyan hatnak az elvárásokra egy szoftverben. Ez új jelenség, mert régebben csak a nagy cégek termeltek globális piacra, de ők sztenderdeket alkotnak, amelyekhez a felhasználók alkalmazkodnak. Most viszont az internetnek köszönhetően a kisebb cégek is egyből a globális piacon találják magukat, ahol viszont nekik kell megérteni a különböző kultúrák igényeit. Ezért kell külföldön is tanulniuk. Magyarországra viszont azért érdemes jönni, mert ez az ország megtanult különböző kultúrákhoz illeszkedni. Európa közepén, több eltérő kultúrkör találkozópontján vagyunk: ezeket nem tudtuk egyesíteni, ahhoz túl picik vagyunk, de túlélni mindegyiket megtanultuk. Azt szoktam mondani az amerikai diákoknak, hogy az Egyesült Államok minden háborúját megnyerte, Magyarország majdnem minden háborúját elvesztette. Ott meg tudják tanulni, hogy hogyan kell győzni, ami jó és fontos. Nálunk pedig meg tudják tanulni, hogy hogyan kell túlélni. A piacon, ahol a vereség sokkal gyakoribb, mint a győzelem, ez is értékes és fontos tudás. Vereségből felállni tudni is egy olyan képesség, amit meg kell tanulni az üzletben, de az életben is.
