Az emberkereskedők karmai közül kimentettek a program segítségével tudtak új életet kezdeni. A Magyar Narancs legújabb számában De Coll Ágnes beszél a modern kori rabszolgatartásról. Rövid részlet az interjúból.
*
Magyar Narancs: Hogyan kerülnek bele az emberek azokba a csapdákba, hogy másoknak kényszerből dolgozzanak?
De Coll Ágnes: Akikkel én találkozom, gyámoltalan, magányos, elesett, kiszolgáltatott helyzetben lévő, gyökértelen felnőttek és gyerekek. Általában a jobb élet és a pénzkereset reményében indulnak útnak, majd esnek az emberkereskedők csapdájába.
(...)
MN: Bizonyos szempontból ugyanaz a helyzet, mint a feudalizmusban. Aki szegény, az nem lehet a maga ura.
DCÁ: Van egy társadalmi réteg, amely generációk óta ismétli a sorsát, de csak most beszélünk róla, mert a kizsákmányolás, a másik ember kihasználása, bántalmazása manapság bűncselekmény, nem úgy, mint a 19. században vagy a világháborúk és a Horthy-korszak idején. Amíg a szegénységet nem tudjuk felszámolni Magyarországon, addig semmi esély arra, hogy felszámoljuk a modern kori rabszolgaságot. Ebből a szempontból a harmadik világbeli országokhoz hasonlítunk. Nálunk pontosan olyan a mélyszegénység, mint Afrikában. Nyugaton a piros lámpás negyedekben és a kényszermunkások között a harmadik világbeli állampolgárok mellett magyarokat, románokat, ukránokat és bolgárokat találunk. Skizofrén helyzet, mert EU-tagország vagyunk, és valóban van egy társadalmi réteg, amely jó körülmények között él. Angliában néhány évvel ezelőtt egy matracgyárból ötven magyart „szabadított ki” a rendőrség. Angliában legálisan is lehet dolgozni, de ezeket az embereket csapdába csalták. Egy magyar alvállalkozó hirdetés útján toborozta a munkásokat. A fővállalkozó szabad kezet adott neki, és nem érdekelte, hogy ő nem fizeti ki az embereit, és azok képzettek-e a munkára vagy sem, pedig ha ott ellenőrzést kap valaki, az súlyos büntetést von maga után. Azok, akiket ilyen módon szerveznek be, sokszor nem is tudják, hol vannak, és elhitetik velük, nekik lesz bajuk belőle, hogy illegálisan dolgoznak. Ezek az emberek elindulnak, hogy sok pénzt keressenek, jobb életet éljenek, és iszonyúan szégyellik, hogy megalázva, kihasználva végzik. Fizetség helyett elveszik minden pénzüket, ráadásul még meg is verik őket. Még a barátjuknak is szégyellik elmesélni, hogy mi történt velük.
(...)
MN: Az elkövetőkről mit lehet tudni?
DCÁ: Azt, hogy a stricik rengeteget keresnek, tehát ők már nem szegény emberek, még ha mélyről jönnek is. Sarkadon például elfogtak egy családot, amely rettegésben tartotta az egész környéket. Egy festmény lógott a falon az ebédlőben, az asztal felett, az utolsó vacsora imitációja, ahol Jézus helyén a családfő ül, aki egy nő volt, az egész bűnbandát ő irányította. Ott tényleg aranyból volt a kilincs. Amikor elkapták őket, az egész település fellélegzett, és szétlopták a házat. Gyakran a stricik a falu hitelezői, az uzsorások. Persze van, amikor a kizsákmányoló csak eggyel jobban él a kizsákmányoltnál. Családilag egy nőt futtatnak, egy másikat meg csicskáztatnak, és ebből éldegélnek, nincs külön hálózatuk.
A teljes interjút a csütörtökön megjelenő Magyar Narancsban olvashatja. A lap csütörtöktől az újságárusoknál vagy előfizethet rá itt.
Magyar Narancs - Archívum részletes
A Gomorra óta nem készített hasonló igényű szociodrámát az olasz neorealizmus hagyományát feléleszteni igyekvő alkotó, mint a pesti mozikban most futó a Dogman - Kutyák királya. A kietlen tengerparton kutyakozmetikát működtető kisembernek a helyi gengszterrel kötött barátsága brutális leszámolással végződik.
