Hoffmann Rózsa közoktatásért felelős államtitkár múlt csütörtökön egyszerre két helyen nem volt jelen. Az Országgyűlés oktatási bizottságában a helyettese, Gloviczki Zoltán próbálta védeni az államtitkárság maradék szakmai és erkölcsi hitelét a köznevelési törvény koncepciójáról folyó vitában - egészen addig a pontig, míg valaki le nem tette az asztalra azt a dokumentumot, rajta Hoffmann aláírásával, aminek a létét körömszakadtáig tagadták mindketten (lásd: A "nem létező" hatástanulmány című keretes írásunkat). És nem jelent meg az államtitkár az Országos Neveléstudományi Konferencia ezzel egy időben zajló megnyitóján sem. A résztvevőknek (lényegében a magyar pedagógia elitjének) meg kellett elégednie azzal, hogy felolvasták az oda küldött államtitkári beszédét. A köszöntő elhangzása után nem várt fordulat következett: elmaradt az ilyenkor szokásos udvarias taps, a konferencia résztvevői és vendégei néma csendben ültek a helyükön. Az előadások jelentős része olyan pedagógiai, közoktatás-politikai kérdésekkel foglalkozott, melyeknek a dolgok jelenlegi állása szerint egyelőre inkább múltja, mintsem jövője van. Az pedig már a közhangulat sajátosságát mutatja, hogy a helyzet e furcsaságára - amúgy érthető okokból - az előadók többsége nemigen reflektált.
Mint a befőtt
Fotó: Sióréti Gábor
Az egyik szekcióban például a 18 éves tankötelezettségi korhatár és a korai iskolaelhagyás összefüggéseit vizsgáló kutatásairól számolt be a neves oktatáskutató, Mártonfi György - miközben az új közoktatási törvény újra 16 évre szállítja le a tankötelezettség felső határát. Igaz, az alsót is leszállítja hat évre, hogy az iskolaéretlen gyerek ne maradjon az óvodában, hanem kötelező legyen beíratni - egyenest a "felzárkóztató" osztályba. Hogy az így értelmezett felzárkóztatás ("előbb szegregálunk, hogy aztán integrálhassunk") milyen eredményeket hoz, arról elég egyértelmű képet ad a hetvenes-nyolcvanas évek túlnyomórészt cigánygyerekekkel telezsúfolt "kisegítőiről" szóló szakirodalom.
A konferencia előadásai viszont megmaradtak a szűk szakmai keretek között, legfeljebb a prezentáció záródiájára rajzolt négy-öt kérdőjel utalt arra, hogy senki nem tudja, mit hoz a jövő. Pedig bizonyos jelek már utalnak rá: még ki sem hirdették az iskolai integrációt, az esélyegyenlőség intézményrendszerét gyengítő, esetenként felszámoló új közoktatási törvényt, máris van iskola, ahol az új irány szellemében kísérleteznek (lásd a Pilot program Mikepércsen? című keretes anyagunkat).
Változó esélyegyenlőség
A "túlkoros" gyerekek problémája viszonylag új keletű, hiszen a felmenő rendszer miatt 2008-ig nem volt kötelező 16 évesnél idősebbeket benntartani a közoktatásban. Mindössze két év tapasztalatai alapján szállítja tehát le újra a törvény a tankötelezettség korhatárát. Mint cseppben a tenger, a korhatár kérdésében is tetten érhető az oktatáspolitikai elképzelések teljes zűrzavara. A törvény indoklásában még az áll: az intézkedés célja, hogy ezek a fiatalok "kiléphessenek a munka világába" (e kitételtől minden szakértő a fejét fogja: képzettség és munkatapasztalat nélkül Budapesten kívül szinte képtelenség munkát találni manapság - hát még azokban a térségekben, ahol e probléma tömegesen érinti a 16 éves, jellemzően szakiskolás gyerekeket). A törvényhez készített háttértanulmány ellenben éppen azt szögezi le, komoly probléma, ha 16 évesen lesz végzettség nélküli kimenet a közoktatásból. Az oktatási bizottság már említett ülésén az e problémával szembesített Gloviczki helyettes államtitkár - szemtanúk szerint a válaszba belevörösödve - annyit mondott, hogy a 16 éves gyerekek rendszerszerű kipaterolása a közoktatásból "nem célja, hanem következménye a törvénynek". Azt, hogy a törvényben szereplő Híd I-II programok akárcsak enyhítenék a problémát, csak az gondolhatja komolyan, aki egyáltalán nem ismeri az iskolai kudarcokról és a korai iskolaelhagyás okairól rendelkezésre álló jelentékeny hazai szakirodalmat.
Mártonfi György idézett kutatása arra is rávilágított, hogy téves a mostani oktatáspolitikai kormányzat által előszeretettel hangoztatott érv, miszerint az ebben leginkább érintett családok is azt gondolják, hogy a gyerekeknek inkább dolgozni kellene, mint tanulni. A megkérdezett szakiskolások mindössze tíz százalékánál értett egyet ezzel az állítással mind a gyerek, mind a szülő - a túlnyomó többség ugyanis azt gondolja, hogy a gyereknek az iskolában a helye.
De számos más ponton is eltávolodik az új törvény a hatályos közoktatási törvény esélyegyenlőségi eredményeitől - holott köztudott, hogy a magyar közoktatás legnagyobb problémája épp az iskola hátránykompenzáló, esélykiegyenlítő funkciójának gyengesége: az iskola nem csökkenti, hanem növeli az otthonról hozott hátrányokat. Az elmúlt évtized esélyegyenlőségi politikája sokat javított a helyzeten - szakértők szerint ez tükröződik például a javuló PISA-eredményekben is -, de még így is a magyar a fejlett világ egyik legszelektívebb iskolarendszere. Ezért kulcsfontosságú, hogy az új törvény miképp hat az esélyegyenlőségre: sokat elárul, hogy a köznevelési törvény feltűnően kerüli a kifejezés használatát (egyetlen helyen fordul elő), helyette a felzárkóztatás és tehetséggondozás fogalmakkal operál. A méltányosság kifejezés az alapelvek között szerepel ugyan, de valódi, az esélyegyenlőség javítását, a leghátrányosabb helyzetűek minőségi közoktatáshoz való hozzáférését szolgáló rendelkezéseket nem tartalmaz.
Az Equity Méltányos Közoktatásért Egyesület "Becsöngettek" kampányában "leckéről leckére" haladva, 12 tételben szedte ízekre a törvénytervezetnek az esélyegyenlőség szempontjából legkritikusabb elemeit. (A köznevelési törvény úgy beszél a hátrányos helyzetű és a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásáról, hogy egy 2013-ban elfogadandó jogszabályba utalja ezek pontos meghatározását; a zsákutcás közoktatási pályák egyik végállomása a semmilyen végzettséget nem ígérő Híd I-II. évfolyam; az iskolaéretlennek nyilvánított óvodás gyerekeket kis létszámú osztályokban különítenék el - bővebben lásd: http://equity.org.hu.) Noha a benyújtott törvényjavaslat szövege nem nagyon változott, az Equity nem adja föl: véleményük szerint már maga a törvényalkotási procedúra is törvénysértő módon zajlott, és a jogszabály jelenlegi formájában sérti az Alkotmányt és számos nemzetközi egyezményt, uniós ajánlást, így, ha lényeges tartalmi változtatások nélkül fogadja el a parlament a köznevelési törvény benyújtott szövegét, minden lehetséges fórumon meg fogják azt támadni. "Alapvető törekvésnek kellene lennie, hogy mindenki befogadó oktatási keretek között juthasson hozzá a szükségleteinek leginkább megfelelő oktatási szolgáltatásokhoz - mondja Molnár Lajos, az egyesület elnökhelyettese. - Ez viszont sokszínű, méltányos, az oktatási szolgáltatásokhoz való egyenlő hozzáférést és részvételt biztosító rendszert feltételez. Az iskolarendszer államosítása, a központilag előírt egyentanterv nyilván sokkal kevésbé képes megfelelni ennek a követelménynek, és ennek éppen azok lesznek leginkább kárvallottai, akik a legjobban rászorulnának a sajátosságaikat figyelembe vevő iskolára."
Különös módon a jogszabály uniformizáló hatása nem csak a legszegényebb rétegek gyermekeit sújtja - hiszen ha csak tíz százalékban lehet eltérni a központilag megadott tantervtől, akkor a reformpedagógiai szellemű iskolák közül be kell zárni például az összes Waldorf-iskolát -, holott ezekben az iskolákban elsősorban a "nemzeti középosztály" - a törvény bevezetőjében megnevezett preferált csoport - gyermekei tanulnak. Igaz, a kötelező óvodalátogatás alól is lehet felmentést kapni, ha a kérelmező körülményei megfelelőek.
Lebegő százmilliárdok
Hogy a költségvetés jól jár-e akár csak rövid távon is, azt szakértők szerint az eddig megismert dokumentumok alapján nem lehet eldönteni. Csak az bizonyos, hogy szeretne jól járni: de például hogy milyen lesz az egyenlege a bérköltségek változásának az új, központi kerettantervben meghatározott tartalmi követelmények alapján, azt senki nem képes megmondani, mivel konkrét tantervek hiányában nem tudható, mit és milyen óraszámban kell majd tanítani. (Vagyis milyen szaktanárból hányat vár a közszolgáltatásból lett közszolgálat.) Az Országgyűlés oktatási bizottságának ülésén Pokorni Zoltán bizottsági elnök vetette a helyettes államtitkár szemére az implementációhoz szükséges rendeletek és egyéb intézkedések teljes hiányát.
Mint annyi más esetben, ezúttal is a szómágia helyettesíti az explicit szakpolitikai stratégiát (és az ennek következményeit mérlegelő és azt konkrét számításokra lefordító hatástanulmányokat): szolgáltatás helyett szolgálat, közoktatás helyett köznevelés, vagy az államtitkár által büszkén emlegetett újítás: a beterjesztett szöveg nem jogokról és kötelességekről, hanem épp fordítva, kötelességekről és jogokról beszél. Szakértői körökben élénk találgatás folyik, vajon komolyan vár-e ettől bármit is az oktatási kormányzat.
Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a legnagyobb költségű ötletek, például a "megfordított", ezért az eredeti célra alkalmatlan pedagóguséletpálya-modell (mely nem a pálya kezdetén csalogat magasabb induló bérrel a tanári pályára, hanem a vége felé hálálja meg az átdolgozott éveket egy magasabb szorzóval), vagy az egész napos iskola, a mindennapos testnevelés nagyon hozzávetőleg számolt százmilliárdjai csak a következő választás után terhelik komolyan a költségvetést - míg a kiadáscsökkentő tételek zöme (bár ezek is épp úgy lebegnek, mint minden más), már 2012-től javíthatnak a büdzsé egyenlegén. Ezért nagyon is elképzelhető - mutat rá Radó Péter oktatáspolitikai szakértő -, hogy a kormányzat az egyenlegjavító intézkedéseket halogatás nélkül bevezeti, és már jövőre jelentős iskola-összevonási hullám indul el. A törvény például nem enged 14 fősnél kisebb létszámú osztályt indítani felső tagozaton; ez az intézkedés a fogyatkozó gyereklétszám miatt eleve jelentős kapacitásszűkítést eredményez. Radó szerint az egész jogszabályban oly kevéssé fedezhető fel bármiféle racionalitás, hogy joggal feltételezhetjük: az államosítás egyetlen valós oka, hogy enélkül a tervezett drasztikus kapacitásszűkítés nem vagy csak sokkal nehezebben lenne kivitelezhető. E forgatókönyv szerint tehát az állam előbb elvonja az önkormányzatoktól közoktatási kapacitásaikat, majd - nyilván valamiféle rendszeren kívüli indokra hivatkozva - erőteljes "racionalizálásba" kezd. A várható súlyos konfliktusokat sokkal könnyebb lesz kezelni, ha a központi hatalom kezében van minden. Mindaz, amit ezen túl az új jogszabály a közoktatás rendszerébe hoz, nem több, mint puszta hatalomtechnika és erőforrás-átcsoportosítás: az érettségit adó képzések szűkítésével (miközben duplájára nő a "zsákutcás", azaz érettségit nem adó szakiskolai képzési kapacitás) fölértékelődnek az egyre nagyobb arányban egyházi irányítás alá kerülő, a szűkülő felsőoktatás felé egyedüli utat jelentő gimnáziumi férőhelyek.
Élet a romokon
Míg a neveléstudományi konferencia résztvevői a néma tiltakozás passzív formáját választották a hoffmanni oktatáspolitikával szembeni ellenérzéseik kifejezésére, a civil szféra kevésbé visszafogott. A budaörsi Illyés Gyula Gimnázium által indított tiltakozáshoz - ebből nőtt ki a Tiltakozunk a köznevelési törvény elfogadása ellen Facebook-csoport - napok alatt csatlakozott közel nyolcvan komplett tantestület. Tucatnyi civil szervezet - köztük a Történelemtanárok Egylete, a Magyar Pedagógiai Társaság, a Magyar Szakképzési Társaság - nyilatkozatban szólította fel az Országgyűlést, hogy halassza el a törvénytervezet vitáját, és soha nem látott aktivitás bontakozott ki az OkpolCafé oktatáspolitikai portálon és a különböző internetes pedagógiai fórumokon. Ugyanakkor fogyatkoznak azok reményei, akik a Fidesz oktatáspolitikusaiban bíztak: a hírek szerint a múlt heti frakciószavazáson elsöprő többség foglalt állást Hoffmannék mellett az oktatáspolitikai törvények ügyében. De néhányan készülnek már a poszthoffmanni időkre is: megalakult a Hat, a Hálózat a tanszabadságért csoport olyan résztvevőkkel, mint Trencsényi László, Vekerdy Tamás vagy Nahalka István. Sokak reményei szerint e mozgolódások eredményeként talán elindul végre egy valóságos társadalmi diskurzus a magyar iskoláról, amely szellemileg előkészítheti a Hoffmann Rózsa utáni idők közoktatás-politikáját.
A "nem létező" hatástanulmány
A sokáig tagadott háttértanulmány, amelynek létéről elsőként az fn24.hu adott hírt, elvileg az új törvény bevezetésének hatásait tárgyalja. E megállapítások és számítások azonban az implementációt biztosító alacsonyabb szintű szabályzók megléte nélkül kevéssé vehetők komolyan a szakértők szerint. Dacára annak, hogy - amint Radó Péter mondja - "a kormányzat az összes közoktatási kiadásokhoz képest elképesztő összegekkel játszadozik". Eszerint tehát 2015-ig nagyjából 200 milliárd forintot vonnak ki a rendszerből a szakiskolai képzés redukálásával, a gyereklétszám csökkenésével, nagyjából 10 ezer pedagógusállás és 633 "feladatellátási hely" megszüntetése révén. A többletforrásigény ugyanebben az időszakban ennek a sokszorosa: összesen csaknem 900 (!) milliárd forint. Csakhogy a többletkiadást okozó intézkedések (mint a mindennapos testnevelés vagy a tisztázatlan tartalmú egész napos iskola), mivel nincsenek összefüggésben a forráskivonást jelentő intézkedésekkel, minden további nélkül elhalaszthatók, vagy akár végleg ejthetők, mint ahogyan ez a költségvetés jelenlegi állapotában nyilván meg fog történni.
Setényi János oktatáspolitikai szakértő szerint ugyanakkor a legnagyobb veszteség nem is a forráskivonás, hanem a "titkos" háttértanulmányból felsejlő - amúgy égetően szükséges - strukturális reformok garantált elsikkadása. Holott például az alacsony minőségű szolgáltatást nyújtó kisiskolai felső tagozatok összevonása reformértékű lépés lehetne, illetve inkább csak lehetett volna - az új törvény nyomában járó, garantáltan bekövetkező kudarc ugyanis újabb hosszú évekre diszkreditál minden komolyabb modernizációs kísérletet.
Pilot program Mikepércsen?
A Hunyadi János Általános Iskola igazgatója az ősztől indult új pedagógiai programról: "Az integrációs oktatás által gerjesztett feszültségeket és nehézségeket nagy fegyelemmel és koncentrációval próbáltuk megoldani. (...) A ránk erőltetett integráció azonban nem vagy csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hosszú éveken keresztül erőltettük az integrációs oktatásnak nevezett képességkibontakoztató programnak titulált nemzeti oktatáspolitikai irányvonalat. (...) A mi közel 300 fős 'gyermektársadalmunk' 10 százalékot el nem érő része olyan mértékű problémahalmazt zúdított mindennaposan az életünkre, munkánkra, ami felvetette a kérdést: tartható-e tovább az ilyen jellegű integrált oktatás? (...) Lehetséges-e, hogy a többség joga, érdeke ne számítson, és lehetséges-e az, hogy a problémás gyermekek nem kaphatnak olyan speciális szakmai feltételrendszerrel körbebástyázott oktatást és nevelést, ami messzemenőkig a fejlődésüket szolgálja? Lehetséges-e, hogy a pedagógusoknak olyan feszültségek között kell dolgozni, amelynek során a szakmai koncentrációjuk, szakmai munkájuk a háttérbe szorul és azzal kelljen küzdeniük, hogy valahogyan rendet tartsanak az osztályban? Nem kellett különösen nagy logikai kézség, hogy kimondhassuk, hogy a válasz nem, nem és nem! (...)
1. Személyre szabott csoportokat hozunk létre alsó és felső tagozatos diákjaink részére. Lesznek fejlesztő, tehetséggondozó csoportok és lesznek felzárkóztató, szintre hozó csoportok.
2. A fejlesztő csoportok mellett az osztályösszevonásokkal is érintett felső tagozatban homogén csoportok kialakítása történik. (...) az Óvoda u. 4. szám alatti, volt alsó tagozatos épületben helyezzük el a felzárkóztatandó gyermekeket, mivel a megálmodott oktatási-nevelési program itt tud a legjobban kiteljesedni. A volt kisiskolai épületben ideális, komfortos, nyugodt körülmények várják a fejlesztő csoportokat. Ezekből is látható, milyen fontos feladatnak érezzük a felzárkóztatást."
