Interjú

„A pandémia speciális helyzetet teremtett”

Nagy Beáta közgazdász-szociológus a home office-ról

  • Bányai György
  • 2020.10.24 12:09

Belpol

A Budapesti Corvinus Egyetem professzora három kollégájával ez év tavaszán a home office-szal kapcsolatos kutatást végzett magyarországi és erdélyi családanyák körében. A karanténos időszak tapasztalatai hasznosíthatók a járvány lecsengése után is.

Magyar Narancs: Geambașu Rékával (kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem), Gergely Orsolyával (csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem) és Somogyi Nikolett-tel (Universiteit Antwerpen) együtt vizsgálódtak. Mi volt a kutatás célja?

Nagy Beáta: Magyarországi és romániai magyar, teljes állásban dolgozó anyákat kérdeztünk arról, hogyan élték meg a karantént, hogyan tudtak egyszerre dolgozni és gyereket nevelni. Mindegyikük örült a home office-nak, ez egyértelműen nagy könnyebbség volt a számukra. De a home office-nál mégiscsak a fehérgalléros munkavállalókról beszélünk. Szociológusként többször hangsúlyozom, hogy ez a társadalom privilegizált csoportja, otthonról dolgozni szinte csak nekik van lehetőségük. Az ő esetükben viszont rengeteg olyan munka van, amit otthonról is el lehet látni, sőt nemritkán jobban, mint egy munkahelyen – persze, csak akkor, ha a körülmények adottak ehhez. Fontos az infokommunikációs felszereltség megléte, és hogy az adatbiztonság megfelelő-e. Azt olvastam, a Munka törvénykönyve vonatkozó szabályozásának előkészítésekor nálunk is foglalkoznak azzal, hogyan lehet ezeket szavatolni. Nagyszerű, ha a home office keretrendszere és lehetősége megteremtődik. Nem csak a veszélyhelyzetben lehet hasznos a home office: számtalanszor az otthoni vagy a rugalmas munkavégzés teszi vagy tehetné lehetővé a társadalmi reprodukciónak és a produktív munkának az összeegyeztetését. Bármilyen ügyet nyilván könnyebb úgy intézni, akár személyeset, akár hivatalosat, akár gyerekekkel, idősekkel kapcsolatosakat, akár otthoni teendőket, ha lehetőség van az otthoni vagy rugalmasabb munkavégzésre. A közlekedéssel töltött időt is meg lehet spórolni ezzel a megoldással. Amikor az interjú végén megkérdeztük az anyákat, hogy van-e bármi, amit szívesen megtartanának a karantén időszakából, szinte kivétel nélkül ezt említették a válaszadók.

MN: Azért csak magyarajkúakat kerestek meg Erdélyben, mert az volt a kutatás nyelve?

NB: Igen. Eredetileg ketten kezdtük a kutatást Somogyi Nikolett-tel, aki az ötletet hozta, aztán a többiek is bejelentkeztek. Geam­bașu Réka Kolozsváron, Gergely Orsolya pedig Csíkszeredában tanít. Orsi az én témavezetésemmel írta a disszrtációját a Corvinuson. Azt gondoltuk, miért ne kutassunk ebben a körben. Az állami szabályozási, közpolitikai háttér kicsit más volt Romániában, például rögtön a karantén elején, március 21-én egy kormányrendeletben lehetővé tették a 12 év alatti gyerekeket nevelő szülőknek, hogy otthon maradjanak gyereknevelési szabadságon, s a fizetésük 75 százalékát megkapják a román államtól. A szülők dönthettek úgy, hogy júniusig gyerekneveléssel foglalkoznak, nem voltak annyira magukra hagyva, mint nálunk.

MN: Van valamilyen eltérő tapasztalat a romániai és a magyarországi helyzet között?

NB: Nem találtunk számottevő különbséget a kvalitatív interjúink során. A romániai anyák talán kevésbé voltak stresszesek.

MN: Ott másképp élték meg a home office-t, esetleg az ittenitől eltérően alakultak a családi viszonyok, a munkamegosztás?

NB: Nem láttunk markáns különbségeket a két alminta között. Ugyanúgy fáradtak voltak Romániában is, picit tán kevésbé izgultak amiatt, hogy be tudja-e fejezni a gyerek a fél­évet rendesen. De ugyanúgy az anyákra hárult szinte az összes otthoni teendő. Általában az apák jártak vásárolni, az volt az ő nagy feladatuk, de minden mást jellemzően az anyák csináltak. Ugyanazok a minták érvényesültek, mint Magyarországon, de ez már egy másik kutatási szál. Igen erős ugyanis az az ideál, hogy egy anyának tökéletesnek kell lennie, és az életének bizonyos döntéseit annak a célnak kell alárendelnie, hogy a gyerek jó iskolába menjen, sokat tanuljon, és például sok különórája legyen. Ez rendkívül meghatározó középosztálybeli norma. Az anyai tevékenység sikerességét jellemzően ezen keresztül méri a magyar társadalom.

MN: Csak az anyáét?

NB: A gondosan elkülönített, egyszersmind tradicionális nemi szerepek világában jellemzően anyai feladatnak tekintik a gyerek nevelését és taníttatását. A nemzetközi szakirodalomban van erre egy külön elnevezés, az intenzív anyaság. Magyarországon ez extrém méreteket ölt, jelentős terhet és felelősséget téve a nők vállára, és csökkenti általában a mozgásterüket, az önmagukra fordítható időt és erőforrásokat. Ez érzelmileg rettentően megterhelő, ráadásul folyamatosan lelkiismeretfurdalásról számolnak be az anyák, hogy nem töltenek elegendő mennyiségű és minőségű időt a gyermekükkel.

MN: Csak nálunk?

NB: Az intenzív anyaság, sőt az intenzív vagy akár a helikopterszülőség nemzetközi jelenségek. Nálunk ugyanakkor nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedően nagy a családi háttér szerepe abban, hogy egy gyermek mennyire lesz sikeres és eredményes az iskolában, milyenek az iskolai osztályzatai, a kompetenciamérési eredményei vagy a továbbtanulási lehetőségei. Erről szólnak a PISA-vizsgálatot elemző oktatáskutatók beszámolói most már több évtizede. Az iskolai eredményesség garantálásának terhe, a helyzet menedzselése pedig elsősorban anyai feladat. Ez nagyon egyértelműen látszódott a mostani karantén alatt.

MN: És amikor az apa dolgozik home office-ban?

NB: Az egy másik történet. Azt láttuk a kutatásban, hogy ha az apa is home office-ban dolgozik – mi olyan családokat kerestünk, ahol mind a két szülő otthonról dolgozott a karanténidőszak alatt –, s megvolt az a lehetőségük, hogy megosszák a feladatokat, egy-két speciális esettől eltekintve ez nem ment jobban, mint egyébként. Tehát attól, hogy az apák home office-ban dolgoznak, még nem érzik úgy, hogy a reproduktív feladatokból többet kellene vállalni.

MN: És ha ők lennének otthon, a feleségnek viszont be kellene járni dolgozni?

NB: Szorosan hozzárendelik a nőkhöz Magyarországon ezeket a társadalmi reprodukcióval kapcsolatos feladatokat. Ezzel nem azt mondom, hogy néha nem mosogatnak el a férfiak, vagy nem teregetnek ki, s hogy egyáltalán nem szeretnek főzni. Van ilyen, de szinte minden interjúszituációban azt láttuk, hogy ezeket a feladatokat a nők a saját feladatuknak tekintik. És ha bárki más ebben részt vesz, az „segít” a nőknek. S az általunk felkeresett anyák általában roppant elégedettek voltak ezekkel a segítségekkel, és elmondták, hogy ők milyen szerencsések.

MN: Mikor van más, egyenlőbb felállás a szülők között?

NB: Azokban a helyzetekben, amikor az apák már korábban meghatározó időszakokat töltöttek a gyerekkel, például mert ők voltak gyeden – volt ilyen interjúalanyunk –, tehát tudták, hogy mit jelent a gyerekekről gondoskodni, s egyenlőbben oszlottak meg a teendők. Így volt ez ott is, ahol az anyának jóval magasabb és fixebb volt a munkaerőpiaci pozíciója, mint az apának, például nyilvánvaló volt, hogy ő egyedül is el tudja tartani a családot, ha úgy alakul, s ezt meg is beszélték. Ha a férfi sokkal többet veszített a munkahelyi pozícióiból, akkor is kiegyenlítettebben oszlottak meg a feladatok. Ám ezek a helyzetek ritkák. Azt lehet mondani, hogy a válaszadók többsége követte a hagyományos szerepmegosztást. Csekély igényt láttunk ennek megváltoztatására az interjúalanyok körében – és ez most nem az anyák hibáztatása, hanem a kulturális és strukturális keretek kritikája. Egyszerűen társadalmilag úgy rendezkedtünk be, hogy szinte természetesnek vették a kérdezettek: az otthonnal és a gyerekek nevelésével és oktatásával kapcsolatos feladatot a nők tudják és szeretik végezni, ezért a feladatok nagy része hozzájuk tartozik. És az otthoni tanulás, a home schooling gyakorlatilag teljes munkaidős elfoglaltság, különösen, ha több gyerek is volt.

MN: Ha eltekintünk a karanténidőszaktól, széles körben hangoztatott vélemény, hogy az emberek ki akarnak szabadulni, s nem biztos, hogy otthon akarnak dolgozni.

NB: A munkavégzés messze többről szól, mint hogy pénzt keresünk. Részét jelenti az is, hogy egy közösséghez tartozunk, identitást s egy hasznos tevékenységben való részvételt és sikerélményt ad az embernek. Persze ezeknek egy része online is megvalósítható, de ha valaki úgy érzi, hogy nem eléggé integrálódik egy csoportba, vagy nem kap pozitív visszajelzést, sőt semmilyet a munkájáról, az elbizonytalaníthatja, és mentálisan rossz hatással lehet rá. Felerősítheti az izolációs érzést.

MN: Ismert az úgynevezett gyesbetegség, amitől a kisgyermekes anyák szenvednek az elszigeteltség érzete miatt. Feltehetően ez a home office-nál vagy más otthonról végzett munkánál is fennállhat.

NB: Ez így van. Éppen ezért már nálunk is egyre népszerűbbek a közösségi irodák, ahol önállóan, mégis társaságban lehet dolgozni. Lehetett látni már a járvány előtt, hogy egyéni vállalkozóként, egyébként home office-ban dolgozó ember szívesen járt el ezekbe a coworking irodákba. S nemcsak azért, mert ott van az irodai struktúra, hanem azért is, hogy emberek között legyen.

MN: És ha valaki otthonról szeretne dolgozni? Nem biztos, hogy ennek örül a munkaadó, aki általában erőpozícióból tárgyalhat.

NB: Hogy mekkora tere van az egyezkedésnek, rajtuk kívül más tényezőktől is függhet, például a vállalat méretétől, s hogy van-e ott például szervezett munkavállalói csoport. A pandémia speciális helyzetet teremtett. A munkaadók is félnek attól, és hát a számok is azt mutatják, hogy emelkedik a fertőzöttek, sőt most már a halálesetek száma is, s szeretnék elkerülni a járvány elterjedését, már csak azért is, nehogy sokan kiessenek a munkából. Egyrészt nagy tanácstalanságot látok a vállalatoknál, másrészt azt is látom, hogy a felelős munkaadók a munkahelyi biztonságot előtérbe helyezik. Ahol bevált a home office, ott inkább azt ösztönzik, hogy mindig csak kevés ember járjon be. És van a másik forgatókönyv, mely szerint az államigazgatásban senki ne is álmodjon arról, hogy otthonról dolgozhat. Pedig ott rengeteg nő, közöttük sok anya dolgozik. Amikor az iskolák bezártak tavasszal, nem engedték meg nekik, hogy otthonról dolgozzanak. Volt olyan interjúalanyunk, akinél ezt informálisan megoldották. Az informalitásnak nagy szerepe van az együttműködésben: néha a kockás füzetekben följegyzettek fontosabbak, mint amit formálisan rögzítenek.

MN: Összességében miként vizsgázott a home office?

NB: A magyar munkaerőpiac rugalmatlansága közepette a home office-ra óriási szükség volt. De az is fontos, hogy az otthonról dolgozó munkavállaló ne stigmatizálódjon. Tehát a home office-hoz ne az az asszociáció kapcsolódjék, hogy ott az emberek nem dolgoznak jól, vagy hogy erre kizárólag a nőknek van szükségük, mert könnyebb így elvégezni a háztartási feladatokat. Van még egy nagy csapda, amibe főleg a nagyon magasan képzett, a munkájuk iránt nagyon elkötelezett emberek eshetnek: hogy az információs technológiáknak és a home office-nak „köszönhetően” a keresőmunka sokkal erősebben jelen lesz vagy lehet a magánéletükben, továbbá a két terület közötti határok földoldódnak, s hirtelen azt veszik észre, hogy folyamatosan, úgymond 0–24-ben dolgoznak. A technológia lehetővé teszi, hogy bármikor bárhol dolgozhatunk – de ez oda is vezethet, hogy mindenkor és mindenhol dolgozunk.

Neked ajánljuk

„Félig-meddig röhögtem”

  • Soós Tamás

Rapben ritkán hallani ennyire zavarba ejtő érzelmességet, amelybe mégis rengeteg ön­irónia vegyül. A Take Me Please című, Friss Hús-nagydíjas kisfilmjéről ismert animátor, Hegyi Olivér nemrég adta ki első, punkosan nyers lemezét Sírunk és nevetünk címen, s a korong generációs látleletnek sem utolsó. Ön­ostorozó szövegekről, a harmincpluszosan kezdett rapkarrier előnyeiről, és arról a politikai szakadékról is beszélgettünk, ami a Fidesz-szavazó szülőktől választja el a korosztályát.

Odalent, a fenéken

  • Bacsadi Zsófia

Jimmy McGovern és a BBC háromrészes drámasorozata nem bíbelődik sokat az expozícióval: egyből behajítja nézőjét az addig büntetlen előéletű Mark Cobden (Sean Bean) börtönfelvételi procedúrájába.

Kebabpizza

A podcast a hangzó újságírás gonzója vagy punkja, s hogy ez felszabadító megújulása, vagy épp válságtünete, hovatovább hattyúdala-e az audiozsurnalizmusnak, az továbbra is a befogadói ízlésen múlik. Az mindenesetre kétségtelen, hogy ami izgalom ma ebben a műfajban vagy műnemben lehet, az leginkább a podcast háza táján keresendő.

Verseny, társakkal

A járványadatok ismeretében fölöttébb abszurd és érzéketlen dolog lenne Beethovent megtenni 2020 nagy vesztesének, de tény, hogy a komponista emlékéve jócskán megsínylette a (kultúr)élet leállását.

Helyzetgyakorlatok

  • TPP

Pályaindító film volt a Rengeteg, eredeti, szokatlan, izgalmas. Hét, egymással közvetlenül össze nem függő etűd, hét, visszatérő kört le­író párbeszéd, hét, ítéletalkotó reflexeinket próbára tevő, nyitott befejezésű, ám önmagukba zárult világok találkozásra való képtelenségét megjelenítő szituáció.

„A pénz nem elég”

Megkerülhetetlen gyűjtő, a magyar kultúra egyik legbefolyásosabb szereplője. Egyebek mellett gyűjteményépítésről, a Centre Pompidou akvizíciós bizottságában vitt szerepéről és a Magyar Nemzeti Bank műtárgyvásárlási tanácsadójának a feladatairól kérdeztük.

Pogromok alulnézetből

Apor Péter legfőbb kutatási területe Kelet-Közép-Európa kultúrtörténetének vizsgálata a 20. század második felében, a térség nemzetközi folyamatokban betöltött szerepének áttekintésével kiegészítve.

Városvarázs

  • Sándor Panka

Pelsőczy Réka rendezése felvillantja a lehetőséget, hogy milyen is lenne, ha friss szemmel, turistaként tekinthetnénk Budapestre.

Komisszárkultúra – I. rész

  • Farkas Zsolt

Kulturális hadviselés hosszú távú politikai program- és stratégiajavaslat a „NER” (Orbán-Fidesz) számára, hogyan kell a magyar közintézményrendszer totális bürokratikus fideszesítését betetőzni a kultúra és az oktatás minden résztvevője, és végső soron mindenki gondolkodásának fideszesítésével.

Géppuskával Bodri ellen

Gyakori, hogy a szomszédban kutyás, macskás, netán kígyót tartó ember lakik, de mi a teendő, ha a lakóközösségből valakit sérelem ér? Milyen írott és íratlan szabályok szerint zajlik a kisállatos együttélés a társasházakban?

Eszi, nem eszi

A világon előállított összes élelmiszer egyharmada hulladékká válik, mielőtt a termelőtől a fogyasztóig jutna. Az élelmiszer-pazarlás Magyarországon is jelentős, de jó néhányan vannak, akik megpróbálnak tenni ellene.