„Mindent leromboltak, ami a hosszú távú gazdasági fejlődéséhez nélkülözhetetlen”

Király Júlia pénzügyi szakértő

A magyar gazdaságot látszólag jó állapotban éri a koronavírus-járvány miatt várható világméretű gazdasági megtorpanás. Ám az alig rejtett belső kockázatok valódi veszélyt jelentenek.

Magyar Narancs: Az elemzők egyetértenek abban, és számos makroadat is azt mutatja, hogy a magyar gazdaság rendben van. Megalapozottan számíthatunk ar­ra, hogy a járvány miatt várható világgazdasági megtorpanás kevésbé érinti súlyosan az országot, mint mondjuk a 2008-as krízis?

Király Júlia: Valóban, ma sokkal kevésbé válságérzékenynek, vagy ha úgy tetszik, sokkal inkább vál­ság­állónak látszik a magyar gazdaság, mint akkoriban volt. Az államháztartás hiánya évek óta alacsony, jól kézben tartott, az államháztartás adóssága lassan lesüllyed a maastrichti kritériumokban megfogalmazott bűvös 60 százalékra. A külső adósság és a lakosság eladósodottsága egyaránt radikálisan csökkent. Nincs meg az az eredendő bűn, mint akkoriban, hogy devizában vesznek fel hitelt a devizabevétellel nem rendelkező lakosság, az önkormányzatok vagy maga az állam.

Az államadósságon belül radikálisan, alig tizenvalahány százalékra csökkent a devizaadósság aránya, a lakosságnak pedig már gyakorlatilag nincs devizaadóssága. Jelenleg – a csökkenő trend ellenére – magas a jegybanki devizatartalékok szintje is, ez is mérsékli a fertőzésveszélyt. Nagy kérdőjel a vállalatok eladósodottsága, mivel ez nem kisebb, mint 2008-ban volt, és nagy valószínűséggel rosszabb szerkezetű is. Jelenleg a világon mindenütt a túlzottan eladósodott és a járvány szülte korlátozások által alaposan meggyengült vállalati szektort tartják a legnagyobb kockázatnak.

 

Fotó: Németh Dániel

Habár még mindig külső hatásokra érzékeny ország vagyunk – ha megnézzük, a forint ingadozása például jóval nagyobb, mint a cseh koronáé, leértékelődése is erősebb volt az elmúlt napokban –, kétségtelen azonban, hogy számos mutató alapján csökkent a válságérzékenység. A megannyi pozitívum felsorolásának végére oda lehet tenni egy de-t is – ami persze azon múlik, elfogadjuk-e, hogy az elmúlt tíz év volt az elmúlt évszázad legsikeresebb évtizede vagy belátjuk, hogy ez idő alatt olyan strukturális problémák keletkeztek, amelyek fertőzéses válság nélkül is problémákat okozhatnak, válságban pedig felerősödnek.

MN: Mielőtt erre rátérnénk, hadd kérdezzem meg: miért ennyire fontos a közgondolkodásban a devizatartalék mértéke? Miért gondolják oly sokan még mindig, hogy mintegy fedezetként meg kéne lenni devizában a külső adósság nagy részének?

KJ: Annak az országnak, amelyik a saját pénzével tud fizetni bármikor, bárhol – így külföldön is –, annak nincs szüksége devizatartalékra: nincs jelentős devizatartalék sem a Fedben, sem az Európai Központi Bankban, sem a japán jegybankban. Nekünk azért van szükségünk rá, mert a forint – bár merünk nagyot álmodni – még nem tartalék valuta vagy kulcsvaluta – ez a két fogalom szolgál annak a valutának a megnevezésére, amelyet elfogadnak a nemzetközi forgalomban. A magunkfajta, nem kulcsvalutával rendelkező, nyitott gazdaságoknak jelentős devizatartalékra van szükségük, mégpedig két okból: hogy tudjunk kereskedni, és hogy tudjuk törleszteni az adósságunkat. A különböző módon számított devizatartalék-követelményeknek jelenleg, úgy tűnik, megfelel a Magyar Nemzeti Bank.

MN: Milyen eszközei vannak most a monetáris politikának a járványkrízis miatti gazdasági kockázatok kezelésére? Mivel tud kompenzálni egy fertőző pénzügyi krízist, illetve a világkereskedelem visszaeséséből származó recessziót?

KJ: A kicsi, nyitott, sérülékeny gazdaság monetáris politikája kettős szorításban él ilyenkor. Ha tudjuk, hogy közelít a gazdasági visszaesés, csökken a termelés és közben csökken a kereslet is, mérséklődik a fogyasztás, visszaesnek a beruházások, akkor egy jegybanknak olcsóvá kell tennie a pénzt, azaz kamatot kell csökkentenie és öntenie a pénzt a gazdaságba. Ha viszont eléri Magyarországot egy pénzügyi fertőzés, egy pénzügyi pánik – és mondjuk az OTP árfolyamának beszakadása vagy a forint ugrásszerű leértékelődése azt jelzi, hogy erre sem vagyunk immunisak –, akkor egy ilyen országnak inkább kamatot kell emelnie, hogy megtartsa a befektetők bizalmát. Mert ha pénzügyi pánik alakulna ki, akkor minden pénz menekül a biztos mentsvár felé, és ez mindig kockázat egy kis nyitott gazdaságnak.

MN: Az amerikaiak és a britek mégis kamatot csökkentettek.

KJ: Igen, erről beszéltem: a nagy, saját tartalék valutával rendelkező jegybankok ilyenkor egyértelműen kamatot csökkentenek és ezzel segítik a gazdaság beindulását. Nem volt ez másképpen 2007–2008-ban sem, amikor számos nagy jegybank összehangoltan csökkentette fél százalékponttal az alapkamatát közvetlenül a Lehman Brothers összeomlása után.

Ezt próbálná meg most is követni az Európai Központi Bank, de nem nagyon tud már hová kamatot csökkenteni, hiszen a kamatfolyosó alja már mínuszban van – tegyük hozzá, akárcsak Magyarországon. Ilyenkor minden kimondott jegybankári szónak különös súlya van: Christine Lagarde-nak, az EKB elnökének egy múlt heti mondatát a befektetői közvélemény egy része úgy értékelte, hogy Lagarde bedobta a gyeplőt a lovak közé, míg mások szerint – és szerintem is – kifejezetten felelősen nyilatkozott.

MN: A jegybank megnyilvánulása, a monetáris politika tehát mindenekelőtt a bizalomról szól.

KJ: Igen. Egy jegybanknak azt kell mondania, amit tesz, és azt kell tennie, amit mond. Ebbe például nem fér bele, hogy a magyar jegybank a közelmúltban az inflációs veszély láttán – a banki likividitás kiszívásával – burkoltan kamatot emelt, miközben szóban továbbra is kitartott a laza monetáris kondíciók mellett (időközben a válság hatására vissza is engedte a likviditást), vagy amikor a hét elején váratlanul és végiggondolatlanul valamennyi vállalati hitelre visszafizetési moratóriumot javasolt 2020 végéig. Most, a kibontakozó válságban az a kérdés, mennyire van meg a döntéshozó fórumokon – kormányban, jegybankban, válságstábban – az a nyílt szakmai légkör, ami lehetővé teszi, hogy a viták során felszínre kerüljenek az eltérő, ütköző vélemények, és valóban a lehető legjobb megoldásról szülessen meg a döntés. Az eddigi napok eseményei alapján úgy tűnik, ez ma a legnagyobb hiány.

 

Fotó: Németh Dániel

A vitáktól elszokott, önmagát tévedhetetlennek hívő központ által vezé­relt országok, vállalatok, bankok hibázási valószínűsége éles döntési helyzetben sokkal nagyobb. Például a múlt újraírása ellenére szomorú tény, hogy 2010 és 2012 között az Orbán-kormánynak ez az akkor még csak kialakulóban lévő mentalitása vitte bele az országot a második recesszióba, pedig 2010-ben egy már növekedési pályán lévő, sikeres konszolidáción átesett, gyógyulóban lévő gazdaságot vettek át. Jó helyzetből már sikerült válságot generálni – most valóban megmutathatják, tudnak-e válságot kezelni. Minden eszközük megvan hozzá.

MN: Akkor most a válságban vizsgázni fog az unortodox gazdaságpolitika?

KJ: Egyvalamit tisztázzunk: a magyar unortodoxiának – a jogbiztonság megszűntének, a járadékvadász cégek helyzetbe hozásának, a gazdasági nacionalizmusnak – semmi köze a máshol alkalmazott nem konvencionális, gazdaságélénkítő eszközökhöz. Maga a miniszterelnök is legutóbb azt a hasonlatot használta, hogy itt csak egyvalaki mer a forgalommal szemben menni az autópályán, és úgy gondolja, hogy neki van igaza. Adja isten, hogy idejében megtalálja a letérőt az autópályáról.

MN: A Magyar Nemzeti Bankkal kapcsolatban gyakorta hangoztatott kritika, hogy az elmúlt években, a fellendülés idején is inkább prociklikus gazdaságpolitikát folytatott, azaz öntötte a pénzt a gazdaságba, tovább fűtve a növekedést.

KJ: Az elmúlt néhány év valóban arról szólt, hogy a belföldi keresletet erősítették. 2017 óta már nem a nettó export a GDP motorja, sőt negatív volt a hozzájárulása. A belső kereslet élénkítése viszont felvitte az inflációt – bár ez az inflációs nyomás a koronavírus-járvány miatt alighanem mérséklődni fog.

MN: Az üzemanyagárak máris beszakadtak.

KJ: Ilyen üzemanyagárakat rég nem láttunk, ebből is úgy tűnik, hogy most nem az infláció lesz a fő gond az MNB monetáris tanácsának március végi ülésén, ahol ettől függetlenül nagyon izgalmas kérdések fognak előkerülni, és még nem tudhatjuk, milyen válasz születik ezekre. Egy belső kereslet által túlfűtött gazdaságnak nagyon nem tesz jót egy ilyen járványhelyzet okozta hirtelen lefékeződés, ami a belső keresletet is visszafogja. Azt ma még nem lehet megmondani, hogy ez csupán lassulást vagy effektív csökkenést okoz-e.

MN: Térjünk vissza egy korábbi félmondatára: milyen rejtett kockázatok működnek a szép felszín mögött?

KJ: Jelenleg van egy fiskális és monetáris politikával egyaránt túlfűtött gazdaság, miközben az elmúlt években számos külső tényező segítette a felzárkózást, így európai források is. Igaz, mindezt a magyar gazdaság közel sem használta ki úgy, mint más kelet-európai, volt szocialista országok. Referenciapontként egyre kevésbé a V4 vagy a balti országok szolgálnak, a hivatalos elemzések sokkal inkább szeretik Romániához, Bulgáriához vagy a Balkánhoz hasonlítani a magyar mutatókat. A szép pénzügyi, rövid távú növekedési mutatók mögött strukturálisan sérült ország képe rajzolódik ki. Az elmúlt évtizedben mindent leromboltak, ami egy ország hosszú távú gazdasági fejlődéséhez, stabilitásához nélkülözhetetlen. Az egészségügy szomorú állapotát most, a pusztító koronavírus idején érezzük igazán, miközben a válság sikeres leküzdésének ez lenne az egyik kulcsterülete.

Az oktatásügy helyzetét tragikomikusan tükrözi a semmiből előrántott „digitális oktatási rendszer”, melynek keretében – az államtitkár szerint – ha másképp nem megy, legfeljebb leveleket fognak egymásnak írni tanárok és diákok. Gondolom, postagalambok fogják majd kihordani. Nem olyan sokára fel fog robbanni a nyugdíjbomba is. A rövid távú fiskális célokért, a pillanatnyi sikerekért az összes hosszú távú növekedési tényezőt feláldozták. A 2008-as válság előtt a vállalati szférának a versenypiacra, ezen belül is jelentős részben exportra termelő része volt eladósodva. Most egyértelműen a volt állami, jelenleg a Mészáros–Garancsi–Tiborcz-csoporthoz tartozó bankok és cégek, vállalatok összefonódását látjuk – ez egyszerre kockáztatja a bankszektort és a vállalati szektort.

Megértem az ezzel kapcsolatos félelmeket, elvégre az egyértelműen a járadékvadászatra épülő, Tóth István János kifejezésével élve MGT-csoport nem versenyhelyzetben hízik, növekedése a belső kereslettől függ. Egy ilyen konglomerátumot elsőként csaphat agyon egy hirtelen válság. A csoportnak ráadásul már eddig is voltak likviditási problémái, hiszen banki keretei már korábban kimerültek, és a jegybank adófizetői pénzből hozta létre azt a Várhegyi Éva által is elemzett bóvlikötvény-programot, ami zömmel e csoport cégei által kibocsátott kötvények felvásárlásában merült ki. Ez koronavírus nélkül is válságtünet lenne, koronavírussal tetézve viszont már nagyon súlyos probléma, amit csak további pénznyomással, belső finanszírozással lehet megoldani, s a válság lefutásától függően látszódnak egyre erőteljesebben a birodalom repedései.

 

Fotó: MTI

A 2008-as válság során szinte egyetlen magyar adófizetői fillért sem kellett bankok megmentésére fordítani – a külföldi tulajdonosok nemcsak forrással, de tőkével is helytálltak bankjaikért. Jelenleg a magyar bankszektor kisebbik hányada van külföldi szakmai befektetők kezében. Egy a vállalati válságot követő bankválság idején ki fog ezekben az új magyar bankokban tőkét emelni? Az OTP-ről tudjuk, hogy a legjobbak között szerepelt valamennyi nemzetközi stresszteszten – de a többi?

MN: A várható társadalmi, demográfiai, egészségügyi következményeken túl gyakorlatilag még alig sejtünk valamit arról, meddig tarthat a gazdaságnak kiheverni a járvány aligha jótékony hatásait és milyen eszközöket kell választani a krízis kezeléséhez.

KJ: A kormány régóta hangoztatja, hogy kell egy gazdaságvédelmi program – ehhez most azt tette hozzá, hogy újra kell tervezni a költségvetést. Ennél sokkal többet egyelőre nem is mondhat egy felelős kormány. Hogy ezek mit jelentenek, azt ki kell várni – igazságtalan volna úgy hozzáállni, hogy úgysem tudnak mit kezdeni a helyzettel; legalább annyira igazságtalan, mint azzal a butasággal előállni, hogy a migránsok hozták ránk a koronavírust.

Ha megnézzük azokat az országokat, ahol már léptek, Németországot, Franciaországot, az Egyesült Államokat, akkor nagy vonalakban ugyanilyen állami támogatási programokat jelentenek be. Sőt, lépett az Európai Unió is, rekordméretű csomagot állítottak össze a koronavírus gazdasági hatásait enyhítendő, számos, a hatékony válságkezelést hátráltató szabályt felfüggesztettek, például az állami segítség tilalmát, a költségvetési szabályok egy részét.

MN: Ha egy közepesen optimista forgatókönyvvel számolunk, mondjuk azzal, hogy néhány hónapon belül lecseng a járvány a világban, akkor lehet, hogy csak egy rövidebb zökkenőnek bizonyul a mostani megtorpanás, és a világgazdaság visszatér a korábbi konjunkturális pályára?

KJ: Ez azért nagyon jó kérdés, mert amikor még semmiféle koronavírusról sem esett szó, szinte minden elemző leírta, hogy sérülékenység szempontjából a világ sokkal rosszabb helyzetben van, mint a 2008-as válság előtt. Nagyobbak az ingatlanár-buborékok, jobban eladósodott a lakosság és a kormányzati szektor – ez Magyarországra nem vonatkozik –, a vállalati szférában elképesztő sebességgel zajlik a hitelből növekvő bóvlicégek szaporodása. Mindenki azt mondta, hogy egy normál válságelemzés alapján buborékon ülünk, és az előbb-utóbb ki fog pukkadni. A koronavírus éppen ezt a hatást válthatja ki. Egyáltalán nem biztos, hogy gyors lefutású válság áll előttünk.

MN: Mint mondta, Magyarországnak is megvannak a maga belső kockázatai és kevéssé válságálló szférái, amelyek felerősíthetik a negatív válsághatásokat. Mekkora visszaesést vár?

KJ: Ami strukturálisan felépült a gazdaságban, az sajnos nem válságálló. Nagyon furcsa helyzetben vagyunk, és jós legyen a talpán, aki megmondja, hogy milyen visszaesés következik be, mekkora pánik várható és mikor mi lesz a következő lépés. A jövő zenéje, hogy milyen erős, milyen mély és milyen lefutású lesz a visszaesés. Ebből a szempontból teljesen korrektül fogalmazott Varga Mihály pénzügy­miniszter, amikor mínusz 0,3 és plusz 3 százalék közé tette a várható éves GDP-növekedést, sőt, inkább recessziót emlegetett. Még egyszer senki nem fogja azt mondani, hogy ide nem gyűrűzik be a válság, csak a tornádó oldalszele ér el minket. Ilyenkor tényleg csak azt lehet tenni, amit a pénzügyminiszter tett: korrektül tájékoztatni, és kerülni a pánikot, mert a pánik rossz tanácsadó. Nekünk pedig nem marad más, mint felkészülni a nehéz időkre, az óvintézkedések betartásával túlélni a járványt, és fél év múlva értékelni, mit hozott magával ez az egész.

(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. március 19-i számában jelent meg, a kormány mentőcsomagjának bejelentése előtt készült. A csomag bemutatása után Király Júlia 14 másik neves közgazdásszal együtt nyílt levélben fordult a kormányhoz azt hangsúlyozva, hogy a kormány által közzétett tervek a gazdasági válság kezelésére elégtelenek, a közelgő társadalmi katasztrófával pedig említés szintjén sem foglalkoznak.)