Magyar Narancs: Az új Alaptörvény következtében előállt helyzetnek több interpretációja ismert. Az egyik véglet szerint vége az alkotmányos demokráciának, a másik szerint dehogy, hiszen alapjaiban nem változott meg a közjogi berendezkedés. Szerinted mennyire garantálja az Alaptörvény az alapvető szabadságjogok érvényesítését, és hogyan befolyásolja a mindennapjainkat?
Tóth Gábor Attila: Amikor az Orbán-rezsim alkotmányos berendezkedéséről beszélünk, akkor azon több elemet kell együtt érteni. Az első az 1989-es alkotmány utóbbi másfél évben történt tucatnyi módosítása. A második az áprilisban elfogadott, január elseje óta hatályos Alaptörvény. A harmadik elem az átmeneti rendelkezéseket tartalmazó, december 30-án elfogadott törvény - ez tulajdonképpen az Alaptörvény nagyon fontos kiegészítése, tehát a kettő együtt jelenti az előbbit. Negyedik elemként ide sorolnám a sarkalatos törvényeket, amelyek jó része már elkészült, a többi maradt az idei évre. A kérdésre válaszolva azt mondanám, mostanra a magyar politikai közösség megtapasztalta, hogy az Alkotmány nagyon is számít, hatalmas súlya van. Nem véletlenül ragaszkodott görcsösen a kormány ahhoz, hogy másfél év alatt mindenáron végigvigye a változtatást. Ez volt az Orbán-rezsim legfontosabb törekvése. Sokáig úgy tűnhetett, hogy ez csak egy szimbolikus politikai instrumentum, nem befolyásolja az emberek mindennapjait. Most mindenki láthatja, hogy nemcsak a köztársasági elnök jogköreit határozza meg, vagy azt, hogy milyen intézményekhez fordulhatunk, ha alapvető jogaink sérülnek, hanem ennél közvetlenebb módon is befolyásolja az állampolgárok életét.
MN: Például?
TGA: Az Alkotmánybíróság hatáskörének csökkentése egyebek mellett arra irányult, hogy nehezebb legyen megkérdőjelezni a tulajdonunkba tartozó magánnyugdíjak fokozatos felszámolását. A korkedvezményes és a rokkantsági nyugellátásokat is védte az 1989-es alkotmány, míg az Orbán-rendszer alkotmánya kifejezetten lehetővé teszi az önkényes átalakításukat. Hasonló technikával kezdtek hozzá az önkormányzati tulajdon államosításához. Alkotmányos alapja van a közoktatás átalakításának és a katolikus etikához igazodó családpolitikai tárgyú törvényeknek. Azt, hogy a segélyezetteket megalázó és kisemmiző közmunkára lehet kényszeríteni, szintén az Alkotmány egyik paragrafusa teszi lehetővé. Az, hogy a magyar jogrendben az uborkatolvajok élete nem feltétlenül ér többet, mint az ellopott uborka, az új alkotmány egyik általános szabálya miatt lehetséges. Az 1989-es Alkotmány alapján ezeket a változtatásokat nem lehetett volna véghezvinni, ezért is bontották le viharos tempóban a régi konstrukciót, majd az új Alaptörvény és az átmeneti szabályok értelmében ezek az új rendszernek is a részei lettek.
Fotó: Sióréti Gábor
MN: A preambulum gyomorforgató giccsgyűjtemény, de a rendelkező részben is vannak olyan gyöngyszemek, mint hogy az országot már nem hívják köztársaságnak. Ezeknek csak közérzeti hatásuk van, vagy ennél veszélyesebb a helyzet?
TGA: A szimbólumoknak is súlyuk van, kihatnak a jogrendszer egészére. A preambulum például szeretetről beszél, miközben a politikai baloldal egy részével szembeni gyűlölet sugárzik belőle, különösen a decemberi kiegészítésből. Ebből a hozzáállásból előbb törvények elfogadása következik, majd konkrét eljárások. A folyamat a kezdeteknél tart, ahogy egyebek mellett az egyháztörvény, a közoktatási törvény és a családvédelmi törvény mutatja.
MN: Akkor annak is van kézzelfogható jelentősége, hogy az elvileg az alapvető társadalmi konszenzust kifejező Alkotmányba nem illő dolgok is vannak benne? Mondjuk az, hogy hány évesen mennek nyugdíjba a bírók, vagy a tényleges életfogytiglani börtönbüntetés szerepeltetése.
TGA: A nemzetközi alkotmányjogi konszenzus szerint ezek nem valók alkotmányba, de az Orbán-rezsim kiépítése szempontjából nagyon is oda illenek. Ha kormányzati káderpolitikát akarnak bevezetni a bíróságokon, akkor ahhoz jó eszköz a Legfelsőbb Bíróság elnökének eltávolítása, és az idősebb bírák soron kívüli nyugdíjazása, majd új bírák kinevezése. A tényleges életfogytiglani szabadságvesztés beemelését az indokolta, hogy a '89-es Alkotmány szerint ez alkotmányellenes lenne, és a Magyarországon létező formájában a nemzetközi emberi jogi normákkal sem fér össze. Úgy próbálják mégis életben tartani, hogy belevésik az Alaptörvénybe. Ezzel deklarálják az Orbán-rendszer politikai üzenetét, és szinte ellehetetlenítik a törvény alkotmányossági felülvizsgálatát. Nem véletlen, hogy a halálbüntetés tilalmát viszont nem tartalmazza - pedig a részletezőbb modern alkotmányokban éppen az szokott benne lenni.
MN: A szakmán belül voltak komolyabb viták? A konzervatív alkotmányjogászok egyetértettek az új Alaptörvénnyel, vagy ők is ellenezték, csak éppen nem volt fogadókészség a véleményükre?
TGA: Nem olyan egyértelmű a helyzet, mint például a közgazdászoknál, ahol a mértékadó szakemberek mindegyike elutasítja Matolcsy politikáját, és ma már a konzervatív közgazdászok is rendszeresen vállalják a nyilvános kritikai hangütést. De tendenciájában már az alkotmányjog és a politikatudomány területén is hasonló a helyzet. Beszédes, hogy nem tudhatjuk, a szakértők közül kik közreműködtek az Alaptörvény véglegesítésében, holott biztosan nem Szájer József vagy más politikus önálló alkotásáról van szó. A mértékadó alkotmány- és politikatudósok nem adták a nevüket ehhez a kontársághoz, ami jelzi, hogy szakmailag vállalhatatlan az Alaptörvény. Sőt, olyan elismert konzervatív szellemi emberek, mint Balázs Zoltán, Horkay Hörcher Ferenc vagy Jakab András nem maradtak kritikátlanok az alkotmánnyal kapcsolatban. Mindez biztató arra nézve, hogy amikor majd alapvetően korrigálni kell a rendszert, létrejöhet a szakmai együttműködés.
MN: A végeredményt tekintve menthető az ellenzék távolmaradása az alkotmányozástól? Nyilván minden okuk megvolt rá, másrészt lehet, hogy kisebb engedményeket elérhettek volna.
TGA: Az ellenzék igazából nem volt döntési helyzetben. A Fidesz ultimátumszerűen világossá tette, hogy választási győzelme első évfordulójára mindenképpen elfogadja az új Alkotmányt, és ennek érdekében kiiktatta az előzetes konszenzusról szóló négyötödös szabályt is. Először azt állította, hogy a választási felhatalmazása alapján azt csinál, amit akar, és csak a médiatörvény miatti nemzetközi reakciók és növekvő belpolitikai turbulencia miatt próbálta visszaédesgetni az ellenzéket az alkotmányozásba. De garanciákat nem adott, az alkotmánytervezet szövegét az utolsó pillanatig titokban tartotta, és pár nap alatt letudta a parlamenti vitát. Az ellenzék ebben az eljárásban csak díszletnek kellett, és ha részt vett volna, akkor a legitimálhatatlant legitimálta volna. Ebből a szempontból az is érdekes, hogy másfél év alatt miként változott az ellenzéki tömörülések viszonya a kiépülő rezsimhez. Az LMP sokáig igyekezett konstruktívan viselkedni, és ezt szerintem olykor megfontolatlanul demonstrálta, például az igazságtétel ügyében. Ma már ott tart, hogy a jogállam végéről beszél, és keresi az ellenállás módozatait. Hasonló volt a Bajnai Gordon körüli szakértők hozzáállása is, akik kezdetben ráncfelvarrásnak, köztársaság 3.1-nek nevezték az Alaptörvényt, most viszont a Haza és Haladás már azt képviseli, hogy az Alaptörvény az alkotmányos demokrácia válságának betetőzése. Ezekkel szemben az MSZP és Gyurcsányék kezdettől merevebb elutasítását hiteltelenítette korábbi politikájuk. Végül is mostanra lényegében azonossá vált a parlamenti és parlamenten kívüli demokratikus ellenzék álláspontja az Alaptörvény elutasításáról, ideértve a civil tömörüléseket is.
MN: Valóban kijelenthető, hogy vége az alkotmányos demokráciának?
TGA: A demokráciának vannak paradigmatikus esetei, például Norvégiáról, Németországról vagy Ausztráliáról biztosan mondhatjuk, hogy demokráciák, Észak-Korea vagy Irán biztosan nem azok. De az átmenet a demokrácia és a diktatúra között fokozatos, ezért finomabb megkülönböztetést igényel. Meg kell nézni azokat a kritériumokat, amelyek demokráciává tesznek egy rendszert. Azzal szokták kezdeni, hogy vannak-e időszakonként választások. De ez önmagában kevés. Szükséges, hogy a választásokat fair eljárásrendben tartsák, legyen szabad a politikai vita, átlátható a pártfinanszírozás, és legyenek pártatlan szervek, amelyek ellenőrzik a választások tisztaságát, beleértve a független bíróságokat is. Továbbá a demokrácia fokmérője, hogy a rendszer garantálja-e az alapjogok védelmét; működnek-e a többségi törvényhozással szemben ható intézmények; hogyan bánik a kormányzat a politikai riválisokkal és a civilszférával. Szerintem nem járnak rossz nyomon, akik a most kiépülő rendszernek a Horthy- vagy a kommunista rendszerrel való rokonságát próbálják meg kimutatni. Sok mindenben nagyon más a mostani, de az közös bennük, ami általában az autoriter rendszerekben közös szokott lenni. Az Orbán-rezsim igazából tehát semmi újat nem csinál: azzal kezdi a működését, hogy ráront a független médiára, ráront a független hatalmi intézményekre, saját embereit ülteti a fontos pozíciókba, az általa képviselt nemzetfelfogást tekinti az egyedül elfogadhatónak, politikai riválisai egy részét kriminális ellenségeknek tekinti, a parlamenti vitát időpocsékolásnak tartja. Nekem az az álláspontom, hogy Magyarország a fokozati skálán nagyon messze került a paradigmatikus demokráciától.
MN: Viszont amíg szabad és titkos választásokat tartanak egy országban, addig nincsen tragédia. Hiába mozdul el a hatalom az autokrácia irányába, ha leváltható, akkor innen még vissza lehet jönni.
TGA: De ma már azt is tudjuk, mennyire manipulált a választókerületi besorolás, hogy a jelenlegi kormánypárt akkor is nyerhet, ha veszít. A Haza és Haladás számításai szerint az elmúlt három választást a Fidesz nyerte volna az új választási szabályok alapján, holott a valóságban kettőt elveszített. Továbbá alapvető kritérium volna a kiegyensúlyozott közszolgálati média, a független Országos Választási Bizottság, ezenfelül független bírói kontrollra volna szükség. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de még szembesülhetünk a szabad és fair választást ellehetetlenítő változtatásokkal.
MN: Az Alkotmánybíróság létszámát kibővítették, az összesen hét új tagot egyedül a kormány jelölte, a testület költségvetési kérdésekben nem dönthet, az utólagos normakontroll kezdeményezésére jogosultak köre drasztikusan szűkült. Van még az Alkotmánybíróságnak igazi kontrollszerepe?
TGA: A kérdésben említett kritikák egytől egyig jogosak, ugyanakkor vitatkozom azokkal, akik szerint vége az alkotmánybíráskodásnak. A demokrácia hívei nem adhatják meg azt a kedvezményt a demokrácia ellenségeinek, hogy nem létezőnek tekintik ezt az intézményt, hogy nem érdekeli őket a testület munkája. Nincs is alternatíva: a jogsérelmet elszenvedő állampolgárok 2012-ben sem fordulhatnak máshova, mint az Alkotmánybírósághoz, a bíróságokhoz és az alapjogi biztoshoz. A nyilvánosság kontrolljának is fontos a szerepe: az Alkotmánybíróságnak igazolnia kell a döntéseit és a mulasztásait. A büntetőeljárási, az egyházi és a médiatörvényről december végén hozott döntések meghozatalában is szerepe volt a szakmai és a szélesebb nyilvánosságnak, ha tetszik, a demokratikus nyomásgyakorlásnak. És minden megszülető jó döntés eredmény. Korábban én is úgy gondoltam, hogy létrejöhet egy masszív, kérlelhetetlen kormánypárti tömb az Alkotmánybíróságon belül, de ez nem következett be. A legújabb bírák közül Pokol Béla és Szívós Mária tűnik a legaktívabbaknak, de a többiek nem csatlakoznak hozzájuk. A bírók álláspontja között nagy a szóródás, az álláspontok alakíthatók is, ezért sem érdemes az intézményt temetni.
MN: Mit gondolsz arról az egyensúlyozó szerepfelfogásról, hogy az Alkotmánybíróság inkább nem ugrál nagyon - mondjuk a magánnyugdíj ügyében -, nehogy megszüntessék, hiszen a kicsi kontroll is jobb, mint a semmi.
TGA: Kétségeim vannak az ilyen megfontolások indokoltságát illetően. Kérdezem, mi a védendő érték. Nem a Donáti utcai épület, ahol íróasztalok és számítógépek vannak, hanem az az intézmény, amely megvédi az állampolgárokat a hatalom túlkapásaitól. Ha ilyen intézmény nincs, akkor nincs mit védeni. Azt pedig különösen igazságtalannak tartanám, hogy most úgymond kibekkeli a testület ezt a nehéz időszakot, aztán ha egyszer kormányváltás lesz, a másik kormányzattal szemben megint olyan kemény lesz, mint 2009-2010 fordulóján volt.
MN: Azt is látjuk, hogy a döntéseikkel sem feltétlenül megyünk sokra. Az alkotmányellenesnek talált törvényt a parlament változatlan formában újra elfogadja, vagy a kifogásolt részeket beleírják az Alaptörvénybe, hogy később ne lehessen kifogásolni.
TGA: Ezért azt gondolom, hogy bár folyamatosan használni és kritizálni kell az intézményeket, ez önmagában kevés. Az utóbbi időben egyre többször kerül szóba a polgári engedetlenség. Egyik felemelő példája volt ennek, amikor a nyolcadik kerület kukázási rendelete ellen tiltakozva szociális munkások demonstratív módon kukáztak, vállalva, hogy eljárást indítanak ellenük. A polgári engedetlenség jellemzője, hogy tudatosan, lelkiismereti okból, de erőszakmentesen megsértem a törvényt, hogy felhívjam a nyilvánosság figyelmét a helyzet tarthatatlanságára, és megpróbáljam változtatásra bírni a döntéshozókat, miközben vállalom a törvénysértésért járó szankciót. Ez fontos formája lehet a közösségi cselekvésnek, de azt feltételezi, hogy a rendszer egészével nincsen bajunk, csak egyes elemeivel. Azon az előfeltevésen alapul, hogy még az alkotmányos demokrácián belül vagyunk. Holott mi már kezdünk kifelé menni belőle - ezért lehet, hogy már ez is kevés.
MN: Akkor mi marad az ország azon nagyobbik részének, amelyikre nincsen tekintettel az új alkotmányos berendezkedés?
TGA: A végső, elvi lehetőség a jogfolytonosság megszakítása és új jogrend kialakítása vérrel, verítékkel, forradalommal. A forradalom nem tabu, csak speciális feltételei vannak, amelyektől szerencsére nagyon távol vagyunk. Condorcet, a francia forradalom filozófusa foglalta össze a forradalom ma is bevett definícióját. Eszerint csak az a radikális és rendszerint erőszakos átalakítás forradalom, melynek célja a szabadság. Ez azt feltételezi, hogy zsarnokságban éljünk, és bár ez mint lehetséges perspektíva már megjelent, ettől még messze vagyunk. Forradalmárokra akkor van szükség, ha a hatalmi rend illegitim, eltiporja a szabadságot, és nincs esély a békés változtatásra.
MN: Viszont a forradalom szó a sok fülke-, gazdasági, szuverenitási forradalom után mostanra alig jelent valamit.
TGA: Valóban lejáratódott, hiszen most az ellenkezője történik, mert elveszik a szabadságot. De a meglévő fogalmi készletünk sem feltétlenül kidobandó, a forradalom kifejezést ugyanis eredetileg teljesen más értelemben használták. A revolúció szó Kopernikusztól jön, aki az égitestek körforgásáról szóló munkájában a szabályszerű visszatérést értette rajta, és az alkotmánytörténetben is így jelent meg. Az angol polgári forradalom idején nem Cromwell hatalomátvételét jelentette, hanem a dicsőséges forradalmat nevezték forradalomnak, amely visszaállította az Angliában ideálisnak tartott alkotmányos berendezkedést. Ez persze nem a korábbi, abszolút monarchia visszaállítása volt, mert parlamentárisan korlátozott királyság jött létre a jogok elismerésével. Forradalomról beszéltek, mert visszatértek egy rossz rendszerből egy jobb alkotmányos berendezkedésbe, és nem az erőszak, a jogrend megszűnése dominált. Szerintem egy ilyen értelemben vett dicsőséges forradalom, ami nem erőszakon alapul, és visszatérést jelent az alkotmányos demokrácia valamilyen korrigált változatához, a mostani politikai helyzetben is képviselhető ideál. Ehhez természetesen alkotmányon túli feltételek szükségesek, és a politikai cselekvők összefogásán múlik a siker. Megvalósítható, hogy jogi és politikai akciókkal, választási együttműködésekkel - és egyszer majd a mérsékelt jobboldallal is kooperálva - helyreállítsuk az alkotmányos demokráciát.
NévjegyTóth Gábor Attila a Debreceni Egyetem docense, a Rajk László Szakkollégium oktatója, a szuveren.hu főszerkesztője, lapunk egykori Egotrip-szerzője. Alkotmányelmélettel, összehasonlító alkotmányjoggal, emberi jogokkal foglalkozik. A TASZ alapító tagja, 1999-ig programvezetője, a Fundamentum című folyóirat egyik létrehozója, 2000-2010 között az Alkotmánybíróságon dolgozott tanácsadóként. Decemberben jelent meg legutóbbi könyve, Életfogytig szabadláb címmel. |
