„A politikának a halott zsidó a jó zsidó”

  • Hamvay Péter
  • 2014.12.28 08:51

Belpol

A magyar társadalom jelöli ki a zsidó közösség helyét a saját, ötszáz éve meglévő kettészakítottságának térfelein – mondja Toronyi Zsuzsanna, aki a múzeumán kívül beszél a holokauszt-emlékévről és a tervezett Sorsok Házáról is.

Magyar Narancs: A Magyar Zsidó Levéltár az ön kezdeményezésére vált le öt évvel ezelőtt a Magyar Zsidó Múzeumról, most pedig az ön vezetése alatt újra egyesül vele. Miért kellett akkor különválni?

Toronyi Zsuzsanna: Az akkori múzeumigazgatóval komoly szakmai ellentéteink voltak, és csak így éreztem biztosítottnak, hogy a levéltár anyaga hozzáférhető, kutatható maradjon.

MN: Mi változott most?

TZS: Jött egy új hitközségi vezetés, amely látta, hogy az elmúlt öt évben mit végeztünk a levéltárban, és úgy gondolták, valami hasonlót kellene csinálni a múzeumban is.

MN: Kevés unalmasabb dolog van egy levéltárnál, gondolhatnánk, önök azonban kiállí­tásokat, látványraktárat építtettek. Miért és miből?

TZS: A kívülálló a zsidó közösséget és a levéltárat is valami titokzatos dologként látja. Úgy gondoltam, ha mi ezt a két „titkot” felfedjük, az érdekelni fogja az embereket. Ráadásul nagy szakmai kihívás például egy héber nyelvű német iratot izgalmassá tenni. Egyedül voltam státuszban a levéltárban, amikor kaptam egy megkeresést, hogy legyünk részesei a Judaica Europeana programnak, amely tíz zsidó tárgyú gyűjtemény digitalizálását, a digitális tartalmakra épülő oktatási programok létre­hozását jelentette, és a célja végeredményben az volt, hogy a zsidó hagyományt beleírjuk az európai hagyományba. Ebből a pályázati pénzből tudtuk az első munkatársat felvenni. A másik pályázat egy uniós turisztikai tender volt, amiből két projektet valósítottunk meg: a súlyos raktárgondokat úgy oldottuk meg ebből a pénzből, hogy látványraktárat építettünk. A Goldmark terem felújítását, az új kutatószobákat, a digitalizálást pedig úgy, hogy mint turisztikai attrakciót felépítettük az Itt lakott Rosenthal – A pesti zsidónegyed története című kiállítást. Mindösszesen húsz tárgy látható a kiállításon. Egy-egy tárgy egy-egy évtizedet reprezentál, de a kiállítás része egy virtuális térkép is, ahol tíz idősíkban további 2200 dokumentum kapcsolódik az egykori zsidó negyedben élő személyek, családok történetéhez. A folyton bővülő számítógépes platformon bárki megjelenhet, ha behozza emlékeit, történetét.

MN: A zsidó múzeum viszont alig pályázott, a digitalizáció el sem kezdődött, az időszaki kiállítások véletlenszerűek, terei elhanyagoltak, állandó kiállítása 30 éves, lassan maga is múzeumi tárgy lesz. Lebontják?

TZS: Dehogy, múzeumi tárgyként kezeljük.

MN: Komolyan muzeális tárgy lesz az az állandó kiállítás, amely elsősorban a zsidó ünnepeken használt ötvöstárgyakat vonultatja fel?

false

TZS: Igen. Egy III. századi római sírkővel kezdődik és a holokauszttal végződik, a kettő között pedig ott van egy befogadhatatlanul nagy, elsősorban szakrális ötvöstárgyakat felvonultató kiállítás. De ez a kiállítás maga is egy fosszília. Természetesen leporoljuk és kiegészítjük ezt a kincstár jellegű tárlatot, főleg multimédiás eszközökkel. Az emeleten, a mostani időszaki tárlatoknak helyet adó teremsorban azonban létrehozunk egy párhuzamos kiállítást, ahol csupán negyven tárgyat mutatunk be. E tárgyak történetének viszont nem csupán egy elemét emeljük ki, hanem megkísérlünk elmondani mindent, amit tudunk az alkotójáról, a funkciójáról, a tulajdonosairól, hogy miként került a múzeumba, élte át a vészkorszakot... Nem ikonként akarjuk felmutatni a tárgyakat, mint a 19. századi muzeológia tette, hanem a kortársi reflexiókkal együtt. A mi dolgunk egy kis közösség identitásának az erősítése, kifelé pedig ennek a közösségnek a bemutatása.

MN: Nem lesz fárasztó a látogató számára?

TZS: Nem kronologikus, narratív kiállítás lesz, hanem egy salátabár, ahol nem kell mindent végigenni, hanem összeválogatni a számunkra legizgalmasabbnak tűnő falatokat.

MN: Megmarad a kiállítás végén a techni­kailag meglehetősen katasztrofális állapotú, holokausztot bemutató rész?

TZS: Biztosan nem. Itt van mellettünk a világ egyik legautentikusabb holokauszt-emlékhelye, a Dohány utcai sírkert, ezzel nem kell konkurálni a falakon belül.

MN: Aminek a történetéről sokáig a mú­zeumlátogató nem tudott meg semmit.

TZS: 2010 óta ez nem így van, az árkádokban lévő tablókon elmeséljük, hogy itt állt Theo­dor Herzl szülőháza, majd a telken épült fel az emancipáció jegyében az első világháborús emlékhely, a Hősök Temploma. A zsidók és nem zsidók találkozóhelyeként felfogott nyitott árkádsor által határolt, focipálya nagyságú térből 1945-ben a gettó szükségtemetője lett, ahová 2283 embert temettek el. Egyébként van a Páva utcában egy Holokauszt Emlékközpont a Nemzeti Múzeum égisze alatt elkészített kiállítással, nekünk nem kell a holokauszt történetét elmesélnünk.

Ez különben is a magyar nemzet történetéhez tartozik. Nekünk inkább arról kell beszélnünk, hogy a zsidó közösség szellemi életében, mentalitásában, a továbbélésben milyen reakciókat váltott ki a holokauszt ténye. Bemutatnám az OMZSA Hágádát, amit a zsidó közösség azért adott ki, hogy jövedelméből a zsidótörvények következtében munkájukat elveszített tagjait segítse, vagy egy deportáló vonatból kidobott levelet, ami aztán szerepelt az Eichmann-perben is. Vagy hazahoznék egy olyan tárgyat, amit az aranyvonattal hurcoltak nyugatra a németek, majd a felszabadító csapatok külföldi múzeumoknak adtak át. Ezek sokkal több kérdést vetnek fel, mint a pusztítás maga.

MN: Ha az időszaki kiállítások helyét elfoglalja az állandó kiállítás kiegészítése, hol lesznek azok?

TZS: Egyrészt vándorkiállításokat szeretnénk csinálni a Nyugat busz- vagy az Élet menete vagonkiállítás mintájára: mi is egy berendezett buszkiállítást vinnénk el országszerte, de nem a holokausztot, hanem a zsidó közösség gazdag kulturális örökségét mutatnánk meg. Másrészt úgy tűnik, most végre elindul a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga felújítása, aminek az irodaház részében van háromemeletnyi, múzeumi célra hasznosítható tér. Itt nem a tömegturizmus igényeit elégítenénk ki, mint a Dohány utcai központi kiállítóhelyen, hanem elsősorban a hazai közönséggel kommunikálnánk. Az bizonyos, hogy nem befogadó galériaként szeretnénk működni, mint korábban gyakorlat volt a Zsidó Múzeumban, hanem a saját anyagunkra támaszkodó kiállításokat szeretnénk csinálni, együttműködve más egyházi és világi gyűjteményekkel.

MN: A provokatív politikai lépések mellett mi volt az oka annak ön szerint, hogy félresiklott az idei holokauszt-emlékév?

TZS: Nem lehet néhány hónap alatt letudni egy trauma feldolgozását. Ez egy hosszú előkészítést igénylő folyamat, épp olyan, mint egy pszichiátriai kezelésé. Ezt az időt meg akarta spórolni a kormány. Nem csak ez a kormány. Rázúdította a társadalomra a problémát, a feldolgozást segítő gesztusok nélkül.

MN: Teljes kudarc?

TZS: Az bizonyos, hogy „emlékezetpoliti­kailag” nem érte el a célját, de a helyi közösségek egy részét mégis sikerült aktivizálni, több helyen indultak el gyűjtések. Most fogunk egy konferenciát rendezni arról, mi valósult meg, milyen tanulságai vannak az emlékév eseményeinek.

MN: A levéltár is visszautasította a holo­kauszt-emlékév civil alapjától elnyert állami pénzt. Ön volt az egyik kezdeményezője a Memento70-nek; az ehhez csatlakozott szervezetek adakozásból akarták előteremteni a visszautasított állami összeget. Mi volt ennek a célja?

TZS: Többek között arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy nem kell mindent az államtól várni. Hogy a zsidó közösségben nagy hagyományú közösségi áldozatvállalást, adakozást újra kellene tanulni. A múzeummal kapcsolatban is szeretném ezt az utat folytatni. A múzeum nem szentély, hanem fórum az én fogalmaim szerint, amihez a közösség minden tagjának köze van, amit támogatnia kell akár pénzzel, akár önkéntes munkával, a tárgyaival, a saját múltjával.

MN: A Memento70 honlapján az áll: „Tisztán emlékezünk”. Aztán kiderült, hogy több mementós szervezet mégis elfogadta az állami pénzt. Nem problematikus ez?

TZS: De az. Ugyanakkor megértem azokat a szervezeteket, amelyek elfogadták a pénzt, hiszen az ő adóforintjaik is részesei a támogatási összegnek.

MN: Hogyan értékeli, hogy – a honlapjuk szerint – csupán 11,63 millió forint, a teljes összeg 6 százaléka gyűlt össze? Ez kudarc?

TZS: Nem kudarc, mert inkább elvi jelentősége volt a Memento70-nek. Néhány programra össze is gyűlt a pénz, például az egyik kolléganő múzeumpedagógiai kiadványának megjelentetésére. Ez az akció a projektek „társadalmi szükségességét” is megmérte. Egyébként sem vagyok híve, hogy minden faluban legyen egy pusztán kőből épült holokauszt-emlékmű.

MN: Mennyire produktívak ezek az egyre szaporodó emlékművek?

TZS: Ha egy közösség kontinuitásáról van szó, nem beszélhetünk csak annak elpusztításáról. A pusztításokra való emlékezésnek nagy hagyománya van a zsidó emlékezetben, a többihez hasonlóan ez a legutóbbi is integrálódni fog. Nem kell bezárkóznunk az utolsó, még nagyon eleven pusztítás emlékébe. Másrészt pedig van egy olyan érzésem, hogy a politika számára a halott zsidó a jó zsidó. Akire lehet emlékezni, akinek emlékművet lehet építeni, amit át lehet adni, ahol aztán beszédet lehet mondani. Mérhetetlenül több haszna lett volna, ha az ezekre szánt összeget a társadalmi konfliktusokról szóló oktatásba fektetik. E köztéri emlékműveknek ma már nincs különösebb jelentőségük. Annak van, hogy mit gondolunk róluk, vagy mit tudunk valójában arról az eseményről, aminek emléket állítanak. A Szabadság téri német megszállási emlékmű üzenete is könnyen megfordítható volt azzal, hogy a tiltakozásokból létrejött körülötte egy másik, az Eleven emlékmű. Ezek az ügyek katalizáltak, ugyanakkor polarizáltak is, mindenkinek élesen állást kellett foglalnia.

MN: Amivel a holokauszt emlékezete, a zsidóság vállalása is politikai állásfoglalás lett.

TZS: A magyar társadalom jelöli ki a zsidó közösség helyét a saját ötszáz éve meglévő kettészakítottságának térfelein. Amíg ezen a magyar társadalom nem lesz túl, addig a zsidóság is kénytelen ezt valamilyen mértékben elszenvedni.

MN: Ön is részt vett magyar és külföldi szakértőkkel, zsidó vallási vezetőkkel a Sorsok Háza bejárásán nyáron. Mit láttak akkor?

TZS: Schmidt Mária azt kommunikálta, hogy mi láttuk a forgatókönyvet...

MN: …sőt tetszett is önöknek.

TZS: A valóság ezzel szemben az, hogy tizenvalahány térnek a látványtervét láttuk. Ezekben a termekben eredeti, autentikus tárgy alig lesz, a túlélők visszaemlékezéseit lehet majd nézni, hallgatni. Szóval forgatókönyvet nem láttunk, nem tudjuk, milyen szövegeket vágnak össze a felvett interjúkból, hol lesznek a hangsúlyok. A látványtervek nem hordoznak történeti információkat, vizuális giccsek, hasonlóak, mint a Terror Háza, számos olyan elemmel, amit máshonnan másoltak, mint például a Jad Vasemben lévő gyerekek csarnokához hasonló „Könnyek terme”.

MN: A diákok és a külföldiek imádják a Terror Házát...

TZS: Biztosan lehet szeretni, csak nem tekintem múzeumnak. A múzeumban szerintem a tárgyaknak és a tereknek kell beszélniük, nem pedig műanyag kliséknek. De ennél fontosabb probléma, hogy létezik már egy Holokauszt Emlékközpont, felesleges duplikálni. Persze tudom, arról van szó, hogy a jelenlegi kormányzat is meg akarja örökíteni a maga holokausztnarratíváját. Meg is teszi. Engem azonban jobban érdekel, hogy a tervezett Sorsok Háza mellett lévő Salgótarjáni úti zsidó temetőt rendbe tudjuk tenni.

MN: Ez is szerepelt az emlékév programjában, miért olyan fontos ez?

TZS: Mert szinte végtelenek az interpretá­ciós lehetőségei. Ott nyugszanak azok, akik megteremtették a modern Budapestet, Magyarországot, Vázsonyi Vilmostól a csepeli Weisz Manfréd családjáig. Azt gondolom, nem tudjuk befolyásolni a Sorsok Háza üzenetét, de elérhetjük, hogy a Salgótarjáni úti temetőben megmutatható legyen, hogy ez a zsidó közösség mit adott a magyar társadalomnak.

Neked ajánljuk

A szemfényvesztő

  • Rév István

A kora ötvenes évek egyik reggelén (április 4-én, hazánk felszabadulásának ünnepén, vagy talán május 1-jén, a munkásosztály nagy harci seregszemléjén, lehet, hogy éppen november 7-én, a nagy októberi forradalom évfordulóján) reménytelenül esett az eső (vagy fagyos szél fújt és hullott a hó). A rádióbemondó ismerős hangja azzal kezdte a híreket, hogy gyönyörű napsütésre ébredt az ország, mintha jókedvében a természet is ünneplőbe öltözött volna a nagy ünnepen.

Ártók

  • TPP

Dúsgazdagék esküvője a világ (jelen esetben Mexikóváros) többi részétől társadalmi és fizikai értelemben is elzárt, erődszerű villában.

Dobozok közt

  • - köves -

A Fontos Filmek (igaz történet, komoly igazságtalanság, komor hangvétel, megrendült taps, állófogadás Beverly Hillsben) két gyakori szereplője a hatalom megnyomorította kisember és az ügyét felkaroló, lelkiismeretes ügyvéd. Ők most a guantánamói fogolytáborban méregetik egymást az egyik olyan helyiségben, amit történetesen nem a fogvatartottak kínzására rendeztek be.

Az ellenállás melódiája

  • Bacsadi Zsófia

Az amerikai vidék, a Közép-Nyugat lakói, a „fehér szemét”, a redneckek (mindenki vérmérséklete szerint válogathat a rendelkezésre álló kifejezések között) sokáig az iszonyat, a jelenben velünk élő barbárság és elmaradottság jelképei voltak az amerikai filmben (A sziklák szeme; Gyilkos túra; A texasi láncfűrészes mészárlás).

Azok a pesti éjszakák!

  • Sándor Panka

Reisz Gábor érdekes formát választott első színházi rendezéséhez. A helyszín a Trafó frissen felújított kávézója, a Trafik, a leszűkített játéktérnek megfelelően a nézők száma is csökkentett. A színészek az asztalok között járkálnak, sőt az utcát is „elfoglalják”. A kávézó egyben nézőtér, színpad és díszlet is.

Senki földjén

Szegény Mikes Kelemen! Ha az utókor kíméletlenségét a félresikerült stílusimitációkban lehetne mérni, Rákóczi fejedelem kamarása alighanem országos rekorder lenne.

„Közben röhög rajtunk”

  • Soós Tamás

„Ha már az is gond, hogy valaki meleg, akkor mi hadd legyünk már heti két órában műhomokosok” – vallja a Dope Calypso. Az együttes június végén hozza ki Tears to Freshwater címmel a szintis powerpop felé elmozduló új lemezét. Sarkadi Miklós énekes-gitárossal és Kelemen László gitárossal a káoszos lemezírási folyamatról, a most különösen aktuális queer esztétikáról és a magyar zenekarok nemzetközi lehetőségeiről is beszélgettünk.

Asztaltársak

A Létbüfében egy asztalhoz vetődik a költő, a zeneszerző és az énekes. Nem tudni, hogy mit isznak, de egy pillanat alatt szót értenek egymással. Egyikük még a baby boom szülötte, a másik kettőt már az X generáció könnyezte ki, mint igazgyöngyöt a kagyló. Mindhármuknak van némi tapasztalata csalatásban és fenében, és úgy lépnek túl e mai kocsmán, hogy előttünk is kitárják a kocsmaajtót.

Nyelvvilág

  • Toroczkay András

Az ördögcérna maga a burgonyafélék családjába tartozó lombhullató cserje. Itt líciumként emlegetik, de hívják még farkasbogyónak vagy gojibogyónak is, és a regény világán belül a kisebbrendű idő- és dimenziókapuk (ha jól értem) jelenlétét jelzi.