Áttekintésünkből, előre szólunk, hiányzik az egészségügy és a közösségi közlekedés, azért, mert érdemleges változás - a fővárosi közlekedés kivételével - nem történt e területeken (és ami igen, az is inkább visszalépés). A MÁV ebben a négy évben is feneketlen pénznyelő volt, és az egészségügy alapjában érintetlen maradt, jóllehet állaga katasztrofális: mindennapi tapasztalatunk a kórházi kezelések drámai romlása, s a fiatal orvosok és az ápolók külföldre vándorlása megállíthatatlannak tűnik. Ha belátható időn belül nem történik alapvető változás, az egészségügy - amelynek állapota a rendkívül rossz népegészségügyi mutatókkal együtt sötét jövőt vetít előre - hovatovább nemzetgazdasági rizikófaktorrá válik.
A nemzeti lélek mérnökei
A Fidesz-Magyarország megteremtése a kultúra világában járt a leglátványosabb konfliktusokkal. A művészeti élet úgy vált korábban soha nem látott mértékben politikai csatatérré, hogy a kormány nem rendelkezett átfogó kultúrpolitikai programmal, és jobbára következetes ágazati elképzelésekkel sem. Az elmúlt négy év a szimbolikus politika, a forráskivonás, az elitváltás és a központosítás jegyében telt.
Egyedül a filmművészetben láthattunk alapvető strukturális átalakítást. A Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMKA) megszűnt, minden költségvetési forrása, vagyona és feladatainak egy része a Nemzeti Filmalaphoz került. A szakmai önkormányzatiságra épülő, számos sikert is felmutató MMKA működési anomáliákkal küzdött és átláthatatlanul gazdálkodott, de a kormány nem a hibák kijavítását választotta, hanem a lejárató kampánnyal felvezetett teljes felszámolást. Andy Vajna kormánybiztosként monopolhelyzetbe került a játékfilmgyártásban. Az új rendszer ellen a szakma jelentős része és befolyásos külföldi filmesek is tiltakoztak. A magyar filmgyártás Vajna fogadkozása ellenére leállt, a hosszú kihagyás után 2013 második felében mutattak be három filmalapos alkotást, idén pedig már tucatnyi premier és tucatnyi forgatás vár ránk - és azokra a filmkészítőkre, akik hajlandók elviselni, hogy a Filmalap beleszól a munkájukba. Miniszteri különtámogatással elkészült az Elment az öszöd című játékfilm Gyurcsány Ferenc börtönéveiről. Sok pénzből alig és furcsán működik a Szőcs Géza által kreált Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet.
A színház szólt a legnagyobbat. A függetlenek finanszírozási garanciájának eltörlése, támogatásaik csökkentése, illetve zárolása még csak a színházat jól ismerők körében keltett felháborodást és aggodalmat, Dörner György kinevezése azonban már nemzetközi szenzáció volt: Európában ritkán osztogatnak közintézményeket neonyilas kiáltványokért cserébe, még ha ezt most történetesen pályázatnak nevezte is annak szellemi atyja, Csurka István. Alföldi Róbert Nemzeti Színháza még előnyt is tudott kovácsolni a méltatlan körülmények között lezajlott igazgatóváltásból és szélsőjobboldali hecckampányból, Vidnyánszky Attila viszont nemcsak a ronda Duna-parti épületet foglalta el, hanem szinte az egész magyar színházi életet a Színházművészeti Bizottságtól a kaposvári színházi tanszékig, a Magyar Teátrumi Társaság vezetőjeként pedig a vidéki színházak igazgatóinak többségét is igazgatja. A kőszínházak az újonnan kreált nemzeti és kiemelt kategóriák biztonságában, a hatalomnak kiszolgáltatva élnek. A politikai színház a politikai fenyegetés ellenére, részben abból táplálkozva, virágkorát éli. Az Újszínház, az új Nemzeti Színház és a Nemcsák Károly vezette József Attila Színház lecsökkent nézőszámmal üzemel. A Trafót megrágta és kiköpte a főváros, így új igazgatóval folytathatja az eddigi munkát, kisebb költségvetéssel.
A könnyűzenét és a vidéki klubéletet támogató PANKKK-ot megszüntették. Szintén a zenészeket érinti leginkább, hogy az üres adathordozók utáni díj egészét, illetve a korábban a művészek által igazgatott közösjog-kezelőknél landoló jogdíjak hét százalékét a Nemzeti Kulturális Alaphoz rendelték. Ez volt talán az egyetlen kormányzati döntés, amely ellen a mindig lojális kurzusművészek is nagy tömegben tiltakoznak. A Gödörből Akvárium lett.
A kormányzat munkájára minden területen jellemző volt a szakmai konzultáció meg- és elvetése. Az előadó-művészeti törvény önkényes átalakítása a komolyzenét is érintette, a színházakhoz hasonlóan nemzeti és kiemelt zenekarok keletkeztek, átláthatatlan szempontok alapján. Jellemző megoldás, hogy 2012 márciusában a csökkenő támogatások miatt megszorult három nagy, nemzetközi hírű zenekar hirtelen 1,3 milliárdot kapott, csak úgy, miniszteri döntésre. A BMC épületének megnyitása és a Zeneakadémia megújulása évtizedes, nagyszabású munka eredménye, de a jelenlegi kormány is látványosan melléjük állt. A Művészetek Palotája Káel Csaba vezetése alatt is megmaradt a minőségi zene otthonának.
Az elmúlt négy év irodalompolitikájának legfontosabb szereplője egy hatvan éve halott nyilas volt: Nyirő Józsefet állami pompával, szimbolikusan újratemették, bekerült a kerettantervbe, Wass Alberttel együtt. Szőcs Géza államtitkár, aki Nyirő hamvait furikázta Erdélyben, kétszer egymás után belenyúlt a József Attila-díjasok listájába. Az írószervezetek általában vegetálnak, a kormányközeli Írószövetség prosperál. Jókai Annának politikai kultusza lett és Kossuth-nagydíja. Több fontos folyóirat léte került veszélybe, de túlélték. Kerényi Imre állami könyvsorozatot indított.
A fideszes kultúrpolitika szimbolikus figurája a képzőművészetben is letette névjegyét. Az új alaptörvény illusztrálására készült festményeket már abban a Magyar Nemzeti Galériában állították ki, amely vitatható döntés után beolvadt a Szépművészeti Múzeumba. A Ludwig Múzeum némi pályázati előjáték után Fabényi Júlia irányítása alá került. A Műcsarnok járt a legrosszabbul, jelenleg mindenki arra vár, mihez kezd vele Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke.
Az MMA-alapító Makovecz Imre 2011-ben elhunyt, de szelleme tovább él. Az organikus építészeti iskola tarolt a pályázatokon és azokon kívül. Működése hosszan velünk maradó mementója lesz az ócsai lakópark látványos kudarca és a felcsúti stadion. Megállíthatatlanul araszol előre a 150 milliárdos Múzeumi Negyed előkészítése. A felavatások lázában égő ország pedig gyakorlatilag észre sem vette, hogy az építészetet mint olyat gyakorlatilag államosították: a 2014 és 2020 közötti állami beruházások tervdokumentációját csak állami tervezőirodák készíthetik el.
Még mindig Makovecz: a Magyar Művészeti Akadémiában minden benne van. A politikai hűség mint abszolút érték, a minőségre való látványos érzéketlenség, az erőből politizálás és a kortárs művészeti világgal szembeni totális értetlenség. Havi apanázzsal lekötelezett tagság, alaptörvényben rögzített pozíció, milliárdos költségvetés, rengeteg fölösleges és drága reprezentáció. Ilyen sem volt még.
A legfontosabb mecénás szervezet, a Nemzeti Kulturális Alap bővítette hatásköreit. A kollégiumokat erősen vitatható módon átszervezte és a pártjához vagy hozzá közel álló tagokkal töltötte fel L. Simon László, aki kulturális államtitkári távozása után is az NKA alelnöke és valódi irányítója maradt. A szervezet elnöke hivatalosan a miniszter, ezzel korábbi függetlensége formálisan is megszűnt, ugyanakkor döntései néhány botrányt leszámítva egyelőre kiegyensúlyozottnak látszanak.
Az állami művészeti díjak szakmai előkészítő bizottságait megszüntették, a Kossuth- és Széchenyi-díjakról Orbán Viktor és egy kedvére való testület dönt. A műtárgyak tartózkodási helyéről a miniszter. A fotóművészet a miniszterelnök fényképészének közbenjárására megkapta a Capa Központot. A közmédia, amely eddig a kortárs művészet legfontosabb kapcsolata volt a társadalommal, ideológiai alapon szűri a tartalmakat, és lemondott a progresszív művészetről. Ha ez így marad, a közös referenciapontok eltűnésének és a közízlés ellaposodásának hegyomlásszerű pusztítását évtizedek múlva érzékeljük majd igazán. Addigra még azt is megszoknánk, hogy a kultúráért felelős államtitkárt Halász Jánosnak, a minisztert Balog Zoltánnak hívják.
Add a gyerekek kezébe a zászlót!
Hasonlóan látványos harci terep volt az oktatás: a második Orbán-kormánynak sehol nem kellett annyi problémával és akkora ellenállással szembenéznie, mint itt. Lényegében társadalmi egyeztetés és szakmai vita nélkül hajtottak végre alapvető változtatásokat egy olyan területen, amelyet a tanulók és az oktatók érdekében is célszerű körültekintően kezelni. Beszédes információ, hogy a legfontosabb oktatást érintő jogszabályokkal még a Fidesz első számú oktatáspolitikusa, Pokorni Zoltán, illetve az Országgyűlés oktatási bizottsága sem értett egyet. A ciklus vége felé adott nyilatkozataiból kitűnik, hogy az elért "eredményekkel" maga a miniszterelnök sem maradéktalanul elégedett, sajtóinformációk szerint a közoktatásért és felsőoktatásért felelős államtitkárát is könnyen lecserélheti április 6. után.
A közoktatásban a jogszabályoknál is lényegesebb kiemelni a kereszténydemokrata Hoffmann Rózsa államtitkár szemléleti váltását, melynek értelmében a közneveléssé átkeresztelt közoktatásnak nemcsak, talán nem is elsősorban a tudástranszfer vagy a készségfejlesztés a feladata, hanem bizonyos értékek és világnézeti elemek átadása. Ezeket az értékeket természetesen Hoffmann és csapata határozza meg, és igen távol állnak a korábbi liberális oktatásirányítás szemléletétől. Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy a Fidesz-KDNP egyik első oktatási intézkedése az osztályozás és a buktatás lehetőségének visszaállítása volt az alsó tagozaton a "nem következmények nélküli ország" jelmondata jegyében.
A későbbi túlbuzgalom kétségkívül legkárosabb, nemcsak a szakirodalommal és a világtendenciákkal, de a józan ésszel is szembemenő következménye a tankötelezettségi korhatár 18-ról 16 évre leszállítása volt. A bizonyos társadalmi csoportok elhülyítését, a mobilitási csatornák elzárását célzó intézkedésnek tekinthetjük a szakiskolai képzési idő csökkentését és a közismereti tantárgyak 33 százalékban történő meghatározását is. E közismereti óraszámba egyébiránt már benne foglaltatik a mindennapos testnevelés is, amellyel nem csupán az a probléma, hogy a matek vagy a töri rovására megy, hanem az is, hogy az iskolák jelentős részében már a heti két-három testnevelésóra megszervezésére sem volt megfelelő infrastruktúra. Erre ombudsmani jelentés is próbálta felhívni a kormány figyelmét, kevés sikerrel.
Az értékközvetítés mellett a hoffmanni idea másik fundamentuma a centralizáció, helyesebben az államosítás erőltetése. 2013. január 1-jétől a korábbi önkormányzati iskolákat - már amelyiknek nem találtak gyorsan egy kézhez álló egyházat - a fenntartói szerepbe előléptetett állam vette át a Klebelsberg Intézményfenntartó Központon (Klik) keresztül. Számos jogkört elvontak az intézmények vezetőitől, valamint a szülői és diákszervezetektől, amit elvi ellenérzésünkön túl azért is fájlalhatunk, mert az állami fenntartás még csak hatékonynak sem nevezhető. A hatalmas és lassan mozgó bürokratikus apparátus számos nehézséget okozott helyben, a tanerő feltöltésétől kezdve az órák megszervezésén keresztül a kréta és a toalettpapír pótlásáig. Bár Hoffmann államtitkár és Marekné Pintér Aranka Klik-elnök minden adandó alkalommal sietnek megjegyezni, hogy a sikertörténetből szándékosan ragad ki egy-egy kevésbé lelkesítő momentumot a sajtó, a hírek szerint a Klik működését átvilágító miniszteri biztost sem tudták teljesen meggyőzni, így könnyen elképzelhető, hogy Orbánék győzelem esetén átgondolják az államosítás mikéntjét.
Az iskolák mellett a tantervek is a hoffmanni központosítás áldozatául estek, a Nemzeti alaptanterv, majd a 2013/2014-es tanévtől felmenő rendszerben bevezetett kerettantervek a korábbinál jóval kisebb, 10 százalékos módszertani szabadságot hagynak a pedagógusoknak. A tantervek tartalmi elemei közül főként a kötelezően választhatóvá tett hit- és erkölcstan, valamint az irodalmi kánonba emelt, a nácizmushoz és az antiszemitizmushoz megtévesztően hasonlatos elveket valló írók váltottak ki felzúdulást.
Egyentantervhez egyentankönyvek illenek - okoskodhattak az oktatási államtitkárságon, és ennek szellemében először a tankönyvterjesztés monopóliumát adták az állami könyvtárellátó kezébe, katasztrofális eredménynyel. Sok jót nem várhatunk a tankönyvkiadás államosításától sem, melyet némi hezitálás után az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet feltőkésítésével, valamint az évfolyamonként és tantárgyanként maximum két választható tankönyvet megengedő szabályozással oldott meg az Orbán-kormány. Ezen intézkedésekhez képest a gyerekek délutáni iskolában tartására való törekvés inkább értelmetlenségével tüntet, míg a kötelező óvodáztatás pozitív fejleménynek tekinthető, igaz - a férőhelyek hiánya miatt -, egyelőre nem sikerült bevezetni.
Hoffmann Rózsa a négy év alatt megszámlálhatatlan alkalommal beszélt a pedagógusok megbecsültségének növekedéséről, ám a 2013 szeptemberében végül megkapott - az ígértnél szerényebb - béremelésért sokat kellett fizetni a tanároknak. Egyrészt nőtt a kötelezően intézményben töltendő óraszám, így kevesebb az elismert túlóra is. Másrészt a pedagóguséletpálya-modell furcsa bevezetése miatt mindenkit az első kategóriába soroltak, amit a nyugdíj előtt állók érthető módon sérelmeznek. Az előrelépés rendszerét ráadásul nem is igazán dolgozta ki az államtitkárság, amit pedig ismerünk belőle, az sem ad okot feltétlen bizakodásra: a tanároknak hosszú portfóliót kell feltölteni, később - óralátogatásokkal - életbe lép a tanfelügyeleti rendszer. A legnagyobb gond mégis az, hogy minden évben a miniszter határozza meg, egyáltalán hány pedagógus vehet részt a minősítési eljárásban. Ha mindez nem lenne elég, a kormány létrehozta a Nemzeti Pedagógus Kart is, amely az egyelőre megszövegezésre váró etikai kódex alapján fegyelmezheti majd a magyar pedagógusokat.
Leépítés
A felsőoktatásban a ciklus első felét az ötletelés és a lopakodó forráskivonás jellemezte. Miközben Hoffmann Rózsa hivatalából sorra szivárogtak az intézmények összevonásáról, a Corvinus Egyetem megszüntetéséről szóló koncepciók, a kormány Nemzeti Közszolgálati Egyetem néven saját káderképzőt gründolt magának, a felsőoktatásra fordított költségvetési kiadások pedig 2013-ra a 2008-as reálérték közel felére estek vissza. A korábban a tandíj ádáz ellenségének mutatkozó miniszterelnök "önfenntartó felsőoktatásról" kezdett beszélni, a felsőoktatás-politika prominensei pedig egyre gyakrabban emlegették a hallgatói szerződést: azt az elképzelést, melynek értelmében az állami támogatással diplomát szerzőket végzésük után meghatározott ideig hazai munkavállalásra köteleznék.
A 2011-ben elfogadott felsőoktatási törvény jelentősen csökkentette az intézmények autonómiáját, megengedte az oktatásért felelős miniszternek, hogy felülírja a rektorválasztó szenátusok döntését. Ezzel a lehetőséggel Balog Zoltán miniszter a Debreceni Egyetem, a Miskolci Egyetem és a Kecskeméti Főiskola esetében élt is. A törvény megszüntette a Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) garantált költségvetési támogatását és tagjainak függetlenségét is, ezért 2014 elején az európai felsőoktatási akkreditációs szervezet felfüggesztette a MAB tagságát. A hallgatói szerződést 2012-ben kormányrendelettel kívánta bevezetni a humántárca, ám az Alkotmánybíróság ezt formai okokra hivatkozva meghiúsította. Ezután már biztosra mentek: először az alaptörvénybe írták bele a szerződés lehetőségét, és csak utána módosították a felsőoktatási törvényt. A szerződés első változata a képzést követő húsz évben a képzési idő kétszeresének megfelelő hazai munkaviszonyt írt elő, ezt az időtartamot a kormány a hallgatói tiltakozások hatására végül a felére csökkentette.
Az államilag támogatott keretszámokat először a 2012/2013-as tanévben csökkentették drasztikusan, az előző évhez képest mintegy 20 ezerrel, igaz, 15 ezer úgynevezett részösztöndíjas helyet is meghirdettek. Már ekkor feltűnően kevés diák tanulmányait támogatta a kormány a jogi és közgazdasági szakokon. A 2013/2014-es tanévre még brutálisabb visszavágást irányozott elő a minisztérium, a kormány által is jóváhagyott tervek szerint csupán 10 500-an tanulhattak volna ingyenes alapképzésen. Ettől a hallgatói tiltakozásokat látva visszatáncolt a kormány, és a gordiuszi csomót a keretszámok eltörlésével vágta át. Helyettük immár minimális ponthatárt húz meg a miniszter; 16 jogi, közgazdasági és társadalomtudományi képzésen ez a ponthatár a tavalyi és az idei felvételi eljárásban is igen magas volt. A felsőoktatásban uralkodó káosz legszomorúbb következménye, hogy jelentősen visszaesett a jelentkezők száma: míg 2011-ben 140 ezren, 2013-ban mindössze 95 ezren próbálkoztak. Az idei adatokat - vélhetően a közelgő választások miatt - még nem közölte a kormány vagy az Oktatási Hivatal.
Azt az igazságtalanságot, hogy míg az államilag támogatott hallgatók semmit nem fizetnek a képzésükért, az önköltségesek pedig az egészet maguk finanszírozzák, a kormány az alacsony kamatú, kizárólag önköltségre fordítható Diákhitel 2-vel igyekezett kezelni, a szakértők szerint kevés sikerrel. A Hoffmann Rózsától a felsőoktatási területet tavaly átvevő Klinghammer István hallgatói és rektori képviselőkkel normatív finanszírozási tervet dolgozott ki, az intézményeket különböző kategóriákba sorolta volna, és bevezette volna a kancellári pozíciót. A koncepciót az Orbán-kormány végül tárgyalás nélkül söpörte le az asztalról.
Adópolitikák
Az adó- és járulékváltozások egyetlen irányba mutatnak 2010 óta: a szegények lényegesen többet, a jobbmódúak pedig sokkal kevesebbet fizetnek; a kurzus a gazdagokat lényegében a legalacsonyabb keresetűektől elvett pénzből szponzorálja.
A kormányzati ciklus adótörvényeit - legyen szó új adófajtáról vagy egy meglévő módosításáról - egyfelől a költségvetési hiány csökkentése, illetve alacsony szinten tartása magyarázta, másfelől meg annak a minimum 500 milliárd forintos lyuknak a betömése, amit az egykulcsos (16 százalékos) személyi jövedelemadó bevezetése ütött a büdzsén. Egy harmadik típusba tartoznak az "ellenségek" (multik, bankok, az elmúltnyolcév "haszonélvezői" stb.) kicsinálására büntetésből, ideiglenesen vagy hosszabb időre, olykor visszamenőleges hatállyal bevezetett adófajták, amelyek törvényessége egy nem kétharmados többségre épülő jogállamban azonnal megkérdőjelezhető lenne.
A minimálbér alakulásában - mint cseppben a tenger - minden benne van, amit a kormányzati kommunikáció és a valóság viszonyáról tudni érdemes. A jelszavak szintjén a minimálbér 100 ezer forint fölé emelkedett. Valóban, 2010-ben 73 500 forint volt a minimálbér, 2014-ben pedig 101 500. Ez 38 százalékos emelkedés - ám ugyanennek a bruttó minimálbérnek a nettója a 2010-es 60 236 forintról 2014-re csak 66 483-ra nőtt, ami 10 százalékos növekedés; az emelés többi részét az állam viszi el. Normális esetben a keresetek - ezen belül a kitüntetett szerepű minimálbér - emelése a gyorsuló GDP-növekedésnek vagy más pozitív gazdasági eseménynek az egyenes következménye, Magyarországon viszont nem lódult meg a növekedés. Az emelés egyetlen oka, hogy az államnak bevételre volt szüksége. Még mindig legalább 7-800 ezren vannak minimálbérre bejelentve (többségük olyan kényszervállalkozó, akinek senki nem garantál semmilyen biztos bevételt).
Abban, hogy a nettó minimálbér csak csekély mértékben nőtt, a fő szerepet az játszotta, hogy 2011-től eltörölték a még Medgyessy Péter által bevezetett adójóváírást. (A legalacsonyabb fizetések után ily módon nem kellett jövedelemadót fizetni: most már kell.) Emiatt kap keveset a szegény ember, és kap többet a gazdag. Aki 2010-ben bruttó 750 ezer forintot keresett, az havonta 392 503 forintot vitt haza. Ha 2014-ben is ennyi volt a fizetése, akkor ennek a nettója az idén már 491 250 forint - a csaknem 100 ezer forintnyi különbséget a szegényektől - pontosabban: a legszegényebbektől - beszedett adókból finanszírozzák.
Mindeközben az Európai Unión belül nálunk a legmagasabb (27 százalékos) az általános forgalmi adó. A bankbetét kamatai után egészségügyi hozzájárulást kell fizetni. Bevezették, majd rögtön a duplájára emelték a tranzakciós adót (NER-nyelven: illeték). Az egyszerűsített vállalkozói adó (eva) 30-ról 37 százalékosra nőtt. Van már chipsadó. Baleseti adó is. Kamarai hozzájárulás. És még vagy 30-40 különféle illeték, díj, kötelezően fizetendő akármi. Az Orbán-kormány legsúlyosabb kártételekkel járó eszközei a költségvetés hiányának leszorításában ugyanakkor a szektorális (azaz a pénzügyi és távközlési szolgáltatókra, energiacégekre, külföldi tulajdonú élelmiszer-kereskedő láncokra kivetett) különadók voltak. Ebből a költségvetésnek ugyan három év alatt több mint 500 milliárd forint bevétele keletkezett, ám bevezetésük és fenntartásuk módja a magyar állam - tehát nem csak az Orbán-kormány - szavahihetőségét kérdőjelezi meg; és súlyosan torzítják a piacot is. Az pedig, hogy az extra terhekből ezek a szolgáltatók mennyit hárítottak az ügyfeleikre, vásárlóikra, kinyomozhatatlan rejtély maradt. Mindenesetre a továbbhárított különadók egyfajta általános fogyasztási adónak is felfoghatók, hiszen mindenki vásárol élelmiszert, telefonál, bankol, világít, fűt. Ebben az értelemben a "multikat" az Orbán-kormány saját adóbehajtójának használta: és még a balhét is velük vitette el.
Föld! Föld!
Az Orbán-kabinet vidékpolitikai stratégiájának és programjának felskiccelését 2010-ben a kormányfő egy környezetgazdálkodási professzorra és a munkacsoportjára bízta; az abban foglaltak egy elképzelt világban talán érvényesülhettek is volna.
Az Ángyán József nevével fémjelzett tervezet piacszabályozási része már az első évben megbukott. 2010 nyarán a kabinet rendelkezett az élelmiszer-forgalom másodlagos importellenőrzéséről. E szerint az érkező importárut előre be kell jelenteni, és azt a hatóság szakemberei kockázatelemzéssel megvizsgálják. A hivatal pedig meg is tilthatja a lejárt szavatosságú vagy más okok miatt gyanúsan olcsó termékek forgalmazását. Jó ötletnek tűnt, ám hamar kiderült, hogy egy hadseregnyi hivatalnok kellene az ellenőrzéséhez. A rendszer tökéletes kudarcot vallott, a külföldi áruk aránya ma is jócskán meghaladja az "elvárható maximumként" meghatározott 20 százalékot. A program kulcsmondata szerint "számunkra legfontosabb a hazai piac" - ebből semmi sem valósult meg.
A kormányzati birtokpolitika egészét az a tény határozta meg, hogy az uniós szabályok értelmében a hazai földbirtokokra vonatkozó forgalmi moratórium (tagállami polgár szabadon vásárolhat birtokot, de ezt egy korábbi egyezség alapján átmenetileg megtilthattuk) idén április végén biztosan lejár. A kormányzat a kis- és középgazdaságok megerősítésével, illetve a szabad forgalom további korlátozásával kívánta akadályozni a spekulációs tőke megjelenését a magyar földpiacon, s mindezekkel együtt a hazai ágazati nagyvállalkozók mozgásterét is korlátozni akarta. Ami az utóbbit illeti, valóban született jogszabály tavaly az egy gazdasági érdekeltségben működő agrártársaságok földhasználatának korlátozásáról (1200 hektár, ami egyes esetekben 1800 hektárig bővíthető), és a hazai földforgalom szabályozását is új alapra helyezte a kormány. A Nemzeti Földalapnak általános elővásárlási jogot adott; speciális szabályokhoz kötötte a külföldiek magyarországi birtokszerzését, és az időközben létrehozott nemzeti agrárkamara, illetve a helyi önkormányzatok jogkörébe sorolta annak eldöntését, hogy ki vehet adott településen földet. Az intézkedésekről minden mértékadó földpiaci szakember azt állítja, hogy ezekkel a magyar termőföld megvédve nem lesz (a pénz utat talál magának a legrafináltabb korlátok között is), a versenyszférára vonatkozó korlátozások viszont kifejezetten szembemennek a kormány saját belpiaci célkitűzéseivel.
Bár az ország és a magyar vidék jövőjét alapjaiban ezek az ellentmondások határozzák meg, a magyar közvéleményt igazából az ötmillió hektáros terület sorsához képest másodlagos ügy, a mintegy 64 ezer hektár állami föld kedvezményes bérlete rázta meg. Az eredeti célok szerint az állam kedvezményes földbérlethez kívánta juttatni azokat a kis- és középtermelő családokat, amelyek helyben részben foglalkoztatást, részben az állattartás fejlesztését ígérték. A folyamat vége közismert: a nyilvánvaló visszaélések miatt a posztjáról távozott Ángyán József felmérései szerint a területek erős kétharmada a kormánypárthoz kötődő barátokhoz, üzletfelekhez került.
A kormányzati ciklus legnagyobb politikai vesztesei mindenképpen azok a családi gazdaságok, amelyeknek fűt-fát megígért a Fidesz 2010 tavaszán. A helybéli gazdálkodók gyakran megalázó körülmények között maradtak alul pályázataik elbírálásakor. Bár termelésüket a kormányzat által jelentősen könnyebb feltételek mellett értékesíthetik a helyi piacon, a jelenlegi hatalom érdemi lépést az áraikat letörő közvetítői kereskedelem ellen nem tett. Négy év alatt nem alakult egyetlen működőképes kisközösségi értékesítő szervezet sem, sőt, a korábbi cirka 30 termelői értékesítési szervezetből hat éppen ebben az időszakban ment csődbe.
A mezőgazdaság mögött működő támogatási rendszerhez a kormányzatnak semmi köze nincs, mert annak mind jogszabályi, mind pénzügyi bázisa az Európai Unió. A tavalyi GDP-növekedésben, amit a gazdasági tárca oly büszkén hangsúlyozott mindenféle információs csatornán, lényegében 450-500 milliárd forint olyan támogatás húzódik meg, amely az unióból érkezett a kedvezőbb időjárás miatt valóban nagyobb termésátlagokat produkáló mezőgazdasághoz.
Végül szót kell ejteni a korábbi karcagi polgármester, ügyvéd, fideszes országgyűlési képviselő, Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter nevéhez köthető döntésekről. Fazekas első helyettese a kezdeti időkben Ángyán József volt - a kettejük közötti szakmai tudásbéli különbség leírhatatlan. Ángyán viharos távozása után 2012-ben Budai Gyula ült be a tárca parlamenti államtitkári székébe; ő már nem lógott ki a sorból, jó katonaként minden utasítást keményen végigvitt. A birtokpolitikai és fejlesztési támogatások pályáztatása puszta színjáték azóta. A kormányzat az ágazati nagybefektetők ellen is csak szavakban harcolt, a valóságban a mai hatalomhoz nagyon közel álló személyek (például Nyerges Zsolt szolnoki ügyvéd, vagy Simicska Lajos, illetve néhány esetben Csányi Sándor OTP-vezér) döntötték el e legfontosabb ügyeket, a miniszternek nem sok érdemi szerep jutott. Jogkörét is erősen visszavágták, amikor az Orbán-féle nemzeti agrárkamara eljárási körébe utalták az ágazat piaci egyeztetéssel vagy éppen a földbirtok-politikával kapcsolatos ügyeit.
Saját szájíz szerint
A Fidesz-kétharmad első és legfontosabb ténykedése az ország átalakításához szükséges jogi és alaptörvényi keretek megteremtése, s ezzel párhuzamosan az 1989-es jogállami keretek lebontása volt. Az 1989-es alkotmány helyébe lépett gránitszilárdságú, ámbár többször módosított alaptörvény nemcsak közjogi változásokat hozott, hanem erőteljesen vitatott politikai deklarációk tömkelegét is tartalmazza. A Nemzeti hitvallásnak nevezett preambulumban - az alkotmánytól eltérően - nemcsak istent és a kereszténységet említik, de az 1949-es alkotmány érvénytelenségét is deklarálják - holott a 2010-es parlament is annak alapján alakult meg. A hitvallás szerint Magyarország 1944-ben elveszítette szuverenitását, és azt csak 1990-ben szerezte vissza, addig önrendelkezéssel nem bírt - s ezzel újfent önellentmondásba keveredik, hisz az első szabadon választott parlament megalakulásának napját, 1990. május 2-át tekinti "hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének".
A szöveg a házasság fogalmát a férfi-nő viszonyrendszerre szűkíti, és az e viszonyra épülő családot nemzetmegtartó erőnek minősíti. Ugyanakkor állampolgári kötelezettségként rögzíti, hogy a nagykorú gyermek köteles szüleiről gondoskodni. Ugyancsak ide, az alapvetések közé pakolták be a sokat vitatott, majd alkotmányellenesnek ítélt Átmeneti rendelkezések számos passzusát, többek között az MSZMP-nek és társszerveinek a kommunista diktatúráért viselt elévülhetetlen felelősségét; e felelősségben a jogutódok (tehát az MSZP) is osztoznak. A kommunista rendszer bűneinek feltárására létre kell hozni a Nemzeti Emlékezet Bizottságát is. Ebben a részben jelenik meg a korábbi alkotmányos előíráshoz képest új elem is: a megváltozott kétharmados szabály. Míg ugyanis az 1989-es alkotmányban létezett az ún. nagy kétharmad (vagyis az összes képviselő kétharmadának szavazata), addig az alaptörvény már csak a korábbi kis kétharmadot, azaz a jelen lévő képviselők kétharmadát követeli meg az alkotmányozó többséget igénylő döntéshez.
Változott a szöveg szerkezete is - míg az 1989-es alkotmány először az államhatalmi szerveket tárgyalja, addig az alaptörvény a jogok és kötelezettségek katalógusával indít. A korábbi alapjogi katalógushoz képest változás, hogy bekerült a magzati élet védelme (ezt korábban az AB az élethez való jogból vezette le abortuszdöntéseiben). Nevesítették az önvédelem jogát is: mindenkinek joga van a törvényi előírások között a testi épsége vagy tulajdona elleni jogtalan támadás elhárításához. Újraírták - korlátozták - azonban a vallásszabadságot: a vallási közösségek egyházzá nyilvánítása a parlament jogköre lett, az állam és a vallási közösségek "együttműködésének biztosítása" céljából. Megváltozott a szólás- és sajtószabadság szabályozása is, létrejött a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, élén a Médiatanáccsal, melynek tagjait a parlament kétharmada választja, elnökét a miniszterelnök jelöli ki 9 évre. Alaptörvényben tiltották meg a fizetett politikai hirdetéseket, miután az AB ezt a tilalmat a választási eljárási törvényben alkotmányellenesnek ítélte.
Változott a választójog is: eltörölték annak magyarországi lakóhelyhez kötését. Csökken a parlament létszáma (386-ról 199-re), újraszabták a teljes választási rendszert, a választókerületeket, az eljárási és kampányfinanszírozási szabályokat. A nemzetiségi önkormányzatok nemzetiségi szavazók támogatásával parlamenti képviselethez, vagy megfelelő mennyiségű szavazat híján szószóló delegálásának jogához jutnak. Visszahozták az önkormányzati képviselők és polgármesterek parlamenti képviselőségének 1994-ben eltörölt összeférhetetlenségét. A köztársasági elnök ezentúl feloszlathatja a parlamentet, ha az március 31-ig nem fogadja el a költségvetést. Bekerült a népszavazási tilalmak közé az alaptörvény módosítása - korábban ez a tilalom az alkotmányban nem, csak az AB alkotmányértelmezésében szerepelt.
Új elem a közpénzügyek részletes szabályozása: az államadósság alakulásához kötötték a költségvetési szabályokat, miszerint törekedni kell előbbi csökkentésére. Ennek felügyeletét a Költségvetési Tanácsra bízták, melynek előzetes hozzájárulása nélkül a költségvetés nem fogadható el.
Kibővítették az AB létszámát (11-ről 15-re), növelték a bírák hivatali idejét (9-ről 12 évre), de megszüntették az újraválaszthatóságot. Új elem, hogy a testület elnökét nem a bírák, hanem a parlament választja. Szűkült az indítványozási lehetőségünk akkor, amikor eltörölték az actio popularis intézményét, mert ezentúl már csak az ombudsmanon keresztül lehet - érintettség esetén - törvények utólagos normakontrollját kérni. Megjelent ugyanakkor az alkotmányjogi panasz, mely bírósági ítéletek alkotmányossági felülvizsgálatát jelenti. Korlátozták az AB hatáskörét: amíg az államadósság meghaladja a hazai össztermék felét, a közpénzeket, adókat, illetéket, költségvetést szabályozó törvények alkotmányellenességét kizárólag az élethez és az emberi méltósághoz való joggal, a személyes adatok védelméhez való joggal, a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához való joggal, vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó jogokkal összefüggésben lehet felülvizsgálni és megsemmisíteni - az alapvetően eljárási szabályok megsértéséből eredő közjogi érvénytelenségen túl. Az alaptörvény hatályba lépése előtt elfogadott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik - kivéve, ha az AB ezek megállapításait újólag deklarálja döntéseiben.
Változott az igazságszolgáltatás rendszere is. Az eddigi legfőbb bírói fórum helyett létrehozták az Országos Bírói Hivatalt, melynek elnökét kétharmaddal 9 évre választják, és akinek nemcsak ügyek áthelyezésére, de a bírák felmentésének kezdeményezésére is joga van. Hatról kilenc évre növelték a legfőbb ügyész hivatali idejét, kétharmados többséghez kötötték a megválasztását, parlamenti interpellálhatóságát pedig megszüntették - holott kizárólag a parlamentnek felelős. Ha a parlament nem tud új ügyészt választani, a lejárt mandátumú személy marad hivatalában.
Felszámolták a többes ombudsmani rendszert, egyetlen alapjogi biztos maradt. A korábbi külön ombudsmani feladatokat szintén kétharmaddal választott helyettesek látják el. Így szűnt meg a magyar közjogi újításnak számító adatvédelmi biztos pozíciója is, helyette adatvédelmi hatóságot hoztak létre. Összevonták a Magyar Nemzeti Bankot és a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét. Négyről öt évre növelték az önkormányzatok mandátumát, és azt is beleírták az alaptörvénybe, hogy a következő általános önkormányzati választásokat 2014 októberében kell megtartani.
És hogy mindezt ne felejtsük el, április 25-ét az alaptörvény napjává nyilvánítják - mintha lenne ezen bármi ünnepelnivaló.
