Az állami családsegítők, gyerekjóléti szolgálatok és más szociális szolgáltatások költségvetési támogatása csökkent, a hátrányos helyzetűeket segítő civileké még inkább, míg a devizahiteles mentőcsomag nagyrészt a tehetősebbeket érte el, a közszférából már egy rossz szóért is utcára lehet kerülni, és húsz év munkaviszony után is csak három hónapig tart a munkanélküli-járadék. Elszegényedni könnyebb lett, visszakapaszkodni nehezebb. És végül: a közoktatás és a szakképzés elbaltázott átalakítása gondoskodik a munkanélküli szegények hosszú távú utánpótlásáról.
A szegénységet az előző kormányoknak sem sikerült csökkenteniük - még azokban az időszakokban sem volt tartós javulás, amikor nőtt a nemzeti jövedelem. Az elszegényedés megelőzése, a nyomor enyhítése és a visszakapaszkodás támogatása nem a könnyű sikerek terepe - nem is volt az soha az elmúlt húsz évben. A kormányzati tétovaság, tétlenség vagy éppen a kontraproduktív intézkedések részben kimagyarázhatók azzal, hogy a feladat nehéz, a kormányzati apparátus pedig gyenge. Nem kis részben viszont néhány népszerű tévképzet és politikai számítások állnak a háttérben - ezekből vázolom a szerintem legfontosabbakat.
A közmunka - nem hatékony, nem olcsó
A "közmunkaiparág" létszáma szerényen indult, de ma nagyobb, mint a textiliparé, sőt, 2013-ban a bankok és biztosítók vagy az állami egészségügy létszámával is vetekedett. Magyarországon 1996 és 2008 között éves átlagban 30-40 ezren dolgoztak valamilyen közfoglalkoztatási formában, ez 2009-től 60-100 ezerre nőtt, tavaly decemberben elérte a 200 ezret. Vagyis átlagosan az év bármely napján a regisztrált munkanélküliek 10-14 százaléka közfoglalkoztatottként dolgozik, nagyjából ugyanannyian, mint az átképzésben, bértámogatásban és más aktív munkaerő-piaci programban részt vevők összesen. A különféle közfoglalkoztatási programok együttes költsége 2008 előtt a GDP 0,1-0,2 százaléka körül mozgott, az Út a munkába program csúcsán már 0,4 százalék volt, és ha nem jön közbe semmi, idén a legújabb hírek szerint 1,1 százalék is lehet. Ha ez elsőre nem tűnne soknak, vessük össze a felsőoktatás (0,8), a rendőrség (1,1) vagy a kórházak (1,4 százalék) 2012-es költségvetési részesedésével.
A közmunka legfeljebb átmenetileg enyhíti a szegénységet, és nem segít visszatérni az igazi munkapiacra, ám annál több politikai hasznot hoz: nemcsak a nép, de a helyi társadalmi feszültségek enyhítésén fáradozó önkormányzatok körében is népszerű. Kevésbé vitatott, de annál masszívabb tévhit, hogy nem kerül sokkal többe, mint a segélyezés.
A közmunka csakugyan olcsó munkaerőt biztosít, de csak azt; csak akkor olcsó az önkormányzatoknak, ha olyan feladatokra használják, amelyekhez sem jelentős tőke, sem komoly szakértelem, sem érdemi szervezés és művezetés nem szükséges. Egyrészt tehát arra ösztönöz, hogy a helyi közösség számára leginkább hasznos feladatokat nagyon munkaintenzív technológiával végezzék el. Másrészt arra, hogy olyan feladatokat vállaljanak, amelyeket elsősorban kézi munkaerővel hatékony elvégezni. Az első esetben a közjót növeli az önkormányzat, de pazarló módon, a második esetben ugyan hatékonyan használja az erőforrásokat, de semmi sem garantálja, hogy egyúttal a köz számára leghasznosabb feladatokat végzik el. Bármelyik megoldást választják tehát az önkormányzatok, a közmunkára fordított tetemes kiadások a lehetségesnél jóval kisebb mértékben növelik a közjót.
A minimálbér emelése többet árt, mint használ
A minimálbér emelése hasonlóan egyszerű, népszerű, ám kontraproduktív eszköz. A jobboldali kormányok a munkára ösztönzés, a baloldaliak pedig a szegénység enyhítése érdekében alkalmazták, és mindkét oldal a gazdaság fehéredését is remélte tőle - az eddigi hazai kutatások szerint egyaránt kétes hatásfokkal. Ha jóhiszeműen feltesszük, hogy a döntéshozók ismerik a 2001-2002. évi minimálbér-duplázás hatásvizsgálatait, csak a politikai hozammal magyarázhatjuk a 2012-es, közel 20 százalékos emelést és az MSZP-programban beígért folytatást.
A közvélemény-kutatások szerint a szavazópolgárok nagy többsége csakugyan támogatja a minimálbér bevezetését vagy emelését: elvégre a munka becsülete szép gondolat, az esetleges negatív hatásokat (elsősorban a képzetlen munkaerő csökkenő keresletét) pedig az átlagember alig érzékeli, mivel az emeléssel sokan nyernek (kicsivel nagyobb bért), és kevesen veszítenek (ők viszont az állásukat). Ráadásul a vesztes nem jön szembe az utcán: a kárvallott többnyire az "ismeretlen" munkanélküli, aki hiába keres állást, és nem az "ismert" munkatárs, akit elbocsátottak. Még maguk a vesztesek sem feltétlenül kapcsolják össze romló foglalkoztatási esélyüket a minimálbér emelésével.
Az is az emelés mellett szólhat, hogy a minimálbéresek többsége szegény - ez az 50-100 éve még valóban helytálló összefüggés azonban ma már nem igaz. A minimálbéres alkalmazottak nagyobbik fele nem szegény háztartásban él, hanem a háztartások középső jövedelmi harmadában. Ez azzal függ össze, hogy a minimálbéresek többsége nem családfő, hanem második vagy harmadik kereső (feleség, gyerek) a családban, míg a legszegényebbeknek nincs munkájuk - gyakran éppen a minimálbér magas szintje miatt.
Mindez nem jelenti azt, hogy a munkára ösztönzés vagy a dolgozó szegények boldogítása ne lenne fontos és elérendő cél. Nagyon is az, csak érdemes hozzá a minimálbérnél hatékonyabb eszközt választani. Például egy olyan adójóváírást (negatív adót), ami az alacsony bérű adózóknál nemcsak csökkenti az adóbefizetést, hanem még valamennyi pénzt is kapnak: mondjuk annyit, ami ahhoz kell, hogy minimálbér esetén 90 ezer forint (kb. ennyi most a létminimum) legyen a nettó jövedelem. Ezzel a munkavállaló nettó jövedelme eléri a megígért szintet, a munkáltató bérköltsége nem nő - a költségvetési kiadás pedig nagyrészt megtérül a foglalkoztatás bővüléséből és a megtakarított segélyekből. Célzottabban: ki lehet terjeszteni a szociális segélyre jogosultak körét a dolgozó szegényekre is, vagy növelni a lakásfenntartási támogatás összegét, amire már most is jogosultak.
Az álláskereső nem munkakerülő, a munkáltató nem megváltó
A munkaképes korú szegények segélyezéséről a hazai közbeszédben két, gyökeresen eltérő nézet alakult ki: az egyik szerint az a baj, hogy az állam nem elég erélyes, csak osztja a segélyt, a munkanélküliek meg nem akarnak dolgozni (általában vagy mert cigányok, és inkább máson élősködnek, lopnak, vagy legalábbis nincsenek kellően ösztönözve a munkavállalásra). A másik szerint az a baj, hogy az állam nem áldoz eleget (pénzt, szolgáltatásokat) a szegénység enyhítésére, a többség pedig nem szolidáris (vagy egyenesen rasszista). A két, nagyjából a politikai bal- és jobboldallal lefedhető szekértábor, úgy tűnik, csak abban ért egyet, hogy nem hisz a fejlett jóléti államokban hatékonynak bizonyult foglalkoztatáspolitikai eszköztárban. Az Orbán-kormányok a munkakerülőknek kijáró értelmetlen és az állam számára költséges vegzálást (tiszta udvar, kötelező közfoglalkoztatás, szociális kártya) forszírozták, a munkaügyi kirendeltségek szolgáltatásait nem fejlesztették, az ügyintézők létszámát nem növelték. A baloldali kormányok főként a munkahelyteremtésben bíztak, a munkanélküliektől - európai összehasonlításban - igen kevés erőfeszítést vártak el saját elhelyezkedésük érdekében.
Így egyikük sem próbálta ki azt a dán mintára a finn, holland, német, osztrák és svéd munkapiacon is bevált kombinációt, hogy az álláskereső tisztes összegű juttatást kap, de cserébe gyakran (nem háromhavonta, hanem háromhetente) be kell mennie a munkaügyi kirendeltségre, ahol jól felkészült és motivált ügyintézőktől kap hathatós segítséget.
Végül a bal- és jobboldali kormányok közös vétke, hogy a települési önkormányzatokra bízták és náluk is hagyták nemcsak a segélyezést, de általában a szegénység és a belőle fakadó helyi konfliktusok kezelését is. Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, az utóbbi négy évben egyre durvuló helyi konfliktusok egyértelműen jelzik: széttagoltságuk, a méretükből fakadóan is korlátozott mozgásterük és a helyi átlagszavazó előítéletessége miatt a települési önkormányzatok még akkor sem lehetnek képesek ellátni ezt a feladatot, ha több segítséget kapnak a központtól.
A parlamenti kétharmaddal rendelkező Orbán-kormánynak kétféle megoldásra is lett volna lehetősége: más feladatokkal együtt a segélyezést is átemelhette volna a járások hatáskörébe, vagy megtartva az önkormányzat felelősségét, magát a helyi önkormányzatiságot alakíthatta volna át nagyobb területi egységekből álló, életképes rendszerré. Nem élt egyik lehetőséggel sem.
Ha enyhíteni akarja a szegénységet, a választások után megalakuló új kormánynak azonnali tűzoltásként meg kell emelnie a segély (hivatalosan: foglalkoztatást helyettesítő támogatás) 22 800 forintos összegét; csak az elmaradt indexálás pótlásához legalább a másfélszeresére. Ám ha nemcsak a nyomor enyhítése, hanem a szegénység csökkentése a cél, akkor ennél jóval többre van szükség: akár a jobb-, akár a baloldal alakít kormányt, a szegénypolitikában át kellene lépnie a saját árnyékát.
(A szerző a Budapest Intézet elemzője)
