„A selejt bosszúja” - Geszti Péter az ARC-ról, a plakátháborúról és a megbélyegzésről

Kétséges, lesz-e idén ARC kiállítás, annyi korábbi támogató lépett vissza. Gyűjtést is indítottak Gesztiék, igaz, ez nem igazán pörgött fel. Ennyi lenne? Itt a vége? Az ARC-alapítót a politikai plakátháborúról is kérdeztük.

Magyar Narancs: Lesz idén ARC kiállítás?

Geszti Péter: A hivatalos válasz optimizmusból fakadóan az, hogy igen. Lesz. A kollégáim, Bakos Gábor és Molnár Hédi nap mint nap sokat tesznek ezért. Azt ugyanakkor be kellett látnunk, hogy az indiegogós pénzgyűjtési akciónk nem volt sikeres, aminek egyik oka a véletlen szélárnyékba kerülésünk a Kétfarkú–Vastagbőr-kampány miatt. Másrészről nem volt még kellő tapasztalatunk az online forrásgyűjtés terén.

MN: Jó, de akkor hogy jön össze kellő összeg, ha nem ebből?

GP: A kollégák naponta járnak a különböző cégekhez, és néhány szervezetnél, amelyek az elmúlt években támogatták az ARC-ot, futnak még pár kört. A rendezési költségeket alig lehet lejjebb nyomni, most már mindenki szinte ingyen dolgozik azért, hogy legyen idén is kiállítás. Újabb forrásgyűjtési akciónk is indul hamarosan, erről egyelőre nem tudok többet mondani. Az jó, hogy a plakáttartó szerkezetek az ARC tulajdonában vannak, régen ez nem így volt. Ahogy az elmúlt években egyre jobban szigorodott és centralizálódott a politikai közeg Magyarországon, úgy hátráltak ki az ARC mögül is a támogatók. Sokatmondó, hogy a Magyar Közterületi Reklám Szövetség úgy ahogy van, kiállt mögülünk. Ennek legnagyobb szereplője a mai napig nem Simicska- és nem Garancsi-tulajdon, hanem egy nemzetközi cégcsoport. Ez jellemző és piacellenes viselkedésnek tekinthető, hiszen ez a kiállítás képviseli legjobban az óriásplakátnak mint médiatípusnak az értékeit.

MN: Egy minimális belépő nem merült fel az anyagi gondok enyhítésére?

GP: Én ezt a harmadik kiállításnál mondtam a társaimnak. Csináltunk is akkor erről egy kérdő­ívet, és a többség azt felelte, hogy hajlandó lenne pár száz forintért jegyet venni. Próbáltam áttolni, de nem sikerült, amit sajnálok, mert ha azt megléptük volna – még ha egy-két évig nehezebb is lett volna elfogadtatni –, akkor rég­óta lenne saját bevételünk, ezzel nagyobb függetlenség járna, és lehetőség az innovációra. Végül az ingyenesség, a hozzáférhetőség elve győzött, meg az, hogy így nem kell területfoglalási díjat fizetni. Ez a hajó viszont elment. Ha most megpróbálnánk, tudja, mit mondanának sokan? Kell a Gesztinek a pénz!

MN: A gyűjtést sürgető felhívásban ön úgy fogalmaz, hogy „elfogyott a bátorság”. Ezt úgy kell érteni, hogy elfogyott a bátorság az egyre keményebb politikai kritikát megfogalmazó ARC-on részt venni?

GP: Valahogy így. Megjegyzem, az ARC nem a Fidesz ellen jött létre, és nem az a célja, hogy az Orbán-kormányt kritizálja. A kiállításra kerülő pályamunkák mindig a körülöttünk lévő világot tematizálták. És ez a világ egyre keményebb lett, egyre rosszkedvűbb, intoleránsabb, és egyre több olyan jelenséget produkált, amelyet a pályázók szóvá tettek. Ez a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány idején is így volt.

 

Fotó: Németh Dániel

 

MN: De nem ennyire direktben tették ezt, mint most. Sőt, az első években Dessewffy Tibor zsűritag azt mondta, hogy direkt politikai plakátot nem akart beválogatni. Ma már nincs ilyen gát. Oligarchák és politikai botrányok is szerepelnek a plakátokon.

GP: Azért nem volt ez korábban ilyen direkt, mert nem voltak ilyen szűkek a nyilvánosság terei, és a politika nem mászott bele mindenhol az életünkbe. Másrészt a ’89-es alkotmánynak a korábbi kormányok így-úgy meg akartak felelni, míg a mostani egyszerűen eltörölte, és azóta is kéjesen a saját machinációihoz igazítja. Minél inkább represszív lett az állam és agresszív a hatalom, az emberek annál inkább kezdték úgy érezni, hogy igenis megmondják a magukét, ott, ahol lehet. Az ARC mára inkább egy közösségi játszótér lett. Amúgy esetünkben a „politizálás” már a felütésnél megtörtént, mindjárt az első kiállításon, amikor az első Orbán-kormány volt hatalmon, és a „három gyerek, három szoba, négy kerék” szlogen volt divatban. Ezt használta fel az egyik pályázó, úgy, hogy három hajléktalan mutatta ezeket a számokat. Erre az ARC-ot rögtön kikiáltották liberális mételynek, és ezzel bizonyos értelemben el is dőlt a pozíciója. Épp ezért tettünk kísérletet arra az évezredforduló után, hogy kifejezetten fajsúlyos, jobboldali művészt, megmondóembert is keressünk a zsűribe, de az illető nem vállalta. Azt mondta, ő ebben nem vesz részt.

MN: És miért nem?

GP: Azt mondta, sok a szemét, neki erre nincs ideje. És lecsapta a telefont.

MN: Azaz az ARC mára menthetetlenül liberális hely lett…

GP: Ezt elismerem, de a liberális számunkra nem politikai jelző. Egyfajta ízlés, egyfajta kulturális irányultság jele. Azt is mondhatnám, hogy nyitott, kreatív és kozmopolita. Nem fogadja el az autokratikus, hierarchikus, rendies gondolkodást, fenntartja az őszinteség jogát, és mer röhögni a világ hülyeségén, korruptságán. Egyébként soha nem kérdezzük a zsűritagok pártpreferenciáját: tevékenységük alapján és diszciplínájuk képviseletében hívjuk őket.

MN: Két éve volt az az emlékezetes balhé, a bizonyos Simicska-ügy, amikor az egyik pályázó olyan munkát adott be, amin feltüntette, hogy a közterületi plakátok után mennyi jutalék megy Simicskának. Akinek a cége akkor még támogatta az ARC-ot. Hogy látja ma, hogyan kezelték azt az ügyet?

GP: Jó szándékkal, de azért belegabalyodtunk. Ahogy sok civil szervezet vagy épp ellenzéki médium élete is egyre cifrább, egyre nehezebb helyzetekkel lett terhelt 2010 után. Gondoljunk csak arra, amikor a Népszavában hirdetett a Közgép! És a mi Simicska-ügyünk is jó példája ennek. Az ARC-nak volt egy szabályzata, ami arról szólt, hogy ha egy pályamű felhasznál egy jogilag védett márkát, akkor a pályázónak egyeztetni kell vele. Amikor bejött ez a mahires Simicska-plakát, én azt mondtam, hogy ugyanolyan jog illeti meg ezt a céget – amely egyébként utolsó támogatóink egyike
–, mint bárki mást. Bakos Gábor barátom viszont úgy vélte, ha valaki élni akar a szólásszabadság jogával, azt mindenképpen ki kell tenni, az ARC nem cenzúrázhatja a pályázóit. Melyik igazság is erősebb a kettő közül? Végül tisztességes, de bizonyos értelemben a legbalhésabb megoldás született: lett belőle sajtóügy, noha nekünk nem volt szükségünk ilyen bal­héra, a plakátot nem raktuk ki, de online megtekinthető volt, és összességében így százszor annyian látták ezt a plakátot, mint „normális esetben”, amit nem engedélyezett az érdekelt. Amely – mármint a Mahir – akkor még a támogatónk volt, utána meg jól elállt.

MN: Következett ebből valami? Megfontoltság, ne adj’ isten, puhulás?

GP: Puhulás nem. Helyzetünket „könnyűvé” teszi, hogy nincs kinek megfelelni. Többek között a simicskás és a coca-colás (a cég nemtetszésének adott hangot, amikor két éve az ARC-on egy alkotó az ő látványelemeivel kritizálta a trafikmutyit – N. G. M.) eset után döntöttünk úgy, hogy a kiállított pályamunkákat jogilag mindenképp a „művészet” kategóriájában értelmezzük. Abban az esetben meg majdnem mindent szabad. Egyébként most van olyan cég, amelyik úgy fog minket támogatni, hogy nem lesz látható a szponzorok között.

MN: Miért?

GP: Pont azért, amiért az ARC-ot sok márkának lenne érdemes választani, hiszen jó elérést tesz lehetővé egyes célcsoportokban. Százezres számban jönnek ki látogatók három hét alatt. Ez is azt mutatja szerintem, hogy a normális értelemben vett szabad verseny megszűnt itthon, hiszen a piaci szempontokat legyőzi a hatalomtól való aggódás.

MN: Volt olyan konkrét helyzet, amikor megmondták önöknek pacekba, hogy ezért nem támogatják a rendezvényt?

GP: Igen, volt. Személyesen is ott voltam. A szöveg ilyenkor valami ilyesmi: „Srácok, az a helyzet, hogy nagyon szeretjük az ARC-ot, kijárunk, jó is lenne ott lennünk, vannak olyan célcsoportjaink, akikhez el tudnánk jutni, de nem lehet, sajnáljuk.” És ezt nemcsak állami vállalatok vagy az állami szektorhoz nagyon kötődő cégek mondják, hanem olyan piaci szereplők is, akik egyszerűen félnek attól, hogy korlátozás éri őket. Ami szerintem amúgy túlzás.

MN: Van paranoia?

GP: Van az is.

 

Fotó: Németh Dániel

 

MN: És nincs is esély ilyenkor meggyőzni őket az ellenkezőjéről?

GP: Nem sok. Pedig minden esetben megpróbáljuk, észérvekkel, józanul, de nem megy. Ráadásul itt régóta nem nagy pénzekről, sokmilliós támogatásról van szó. Gyakran kínos, kisszerű magyarázkodásba fullad ilyenkor a társalgás. De valahol értem ezt, ha elfogadnom nehéz is. Ki akar macerát magának egy nagy nehezen megszerzett marketingigazgatói székben? Volt nemrég egy beszélgetésem egy multicég igazgatójával, aki elmesélte, hogyan kellett támogatniuk olyan előadót, akit már nem akartak. Eltanácsolták, de aztán jött a telefonhívás, „Virág elvtárs” kérése megnyitotta a pénzcsapot. Mert például koncesszióra várnak vagy versenytárgyalásban vannak, és nem akarják, hogy ilyen „apróságon” múljon a dolog.

MN: Mit lát a közönségen? Mennyire fontosak ezek a keményebb, beszólogatós plakátok nekik?

GP: Biztos sokan azért is járnak ki, hogy ezt megkapják. Ideig-óráig megnyugtatja őket, hogy van, ahol kapnak reakciót azokra az érthetetlen, elfogadhatatlan, követhetetlen történésekre, amelyeket nehéz elviselni. Az internet hatása, hogy ma sokkal durvább dologra kapják fel a fejüket az emberek, mint tíz évvel ezelőtt. De azért nem gondolom, hogy csak a beszólogatás miatt jönnek ki, inkább azért, mert jól érzik magukat abban a térben, amit az ARC teremt: talpalatnyi föld, ahol a nyilvánosságban is megjelenik az, ami a magánbeszélgetésekben a Facebookon vagy épp egy romkocsma pultján, egymásra dőlve. Amúgy ne legyünk naivak: ahogy a Narancsnak is megvan a kötött olvasóbázisa, úgy az ARC-ra is jól meghatározható társadalmi csoportok járnak ki évről évre. Ezek szelepek, amelyeken távozik a fáradt gőz, nem is érdemes erre látványosabban ráütnie a hatalomnak. Ezzel a Fidesz kommuniká­ciós emberei is tisztában vannak, tudják, ilyenbe nem érdemes belemenniük. Az urbánus kultúrá­ban úgysem lesznek otthon sosem. A humort pedig rosszul viselik, de jobbára megtanulták, hogy a vicsorgást vissza kell fogni. Jobban megéri.

MN: Mit szól a Kétfarkú-plakátokhoz? Jó ez az ARC szempontjából, inspirálja, vagy inkább lenyúlja a funkcióját?

GP: Ami nyitottá teszi a kommunikációt, ami kreatív, amiben civil öntudat van, az mind jót tesz az ARC-nak is. A Kétfarkú-kampány ilyen, én úgy nézek rá, mint ami kinyitotta az ARC-ot, és országos ügy lett abból a műfajból, amit mi egy kisebb térben működtetünk. Mondjuk, a pénzgyűjtési akciónknak éppen rosszkor jött, de ez már legyen a mi bajunk.

MN: Mit szól a kormány produkciójához? Nézzük a menekültkampányok üzeneteit, amik so­kaknál verték ki a biztosítékot! Jól kalkuláltak Orbánék? Van ennek nagyobb célközönsége?

GP: Az a rossz hírem, hogy van. De hadd mondjak ide még valamit. Kezd tele lenni a tököm azzal, hogy sokan, akik a kormányzattal szemben állnak, állandóan fel vannak háborodva, és pislogva csapkodnak, hogy „jaj, nem gondoltuk volna, hogy ez is megtörténhet!”. A bal- és a liberális oldal végleges elgyengülése miatt nem tud képbe jönni az, hogy miről is szól a politikai kommunikáció, és a picsogás meg a bedobott gumicsontok közös csócsálása eltereli a figyelmet a lényegről. Mert amit most látunk, az is csak egy dologról szól: arról, hogy a Fidesz által kimatekozott szavazóbázist egyben tartsa. Minden más le van tojva. Nem érdekes, mit gondol az, aki nem rá szavaz, hiszen ezek a szövegek nyilván nem is a menekülteknek szólnak. A hergelő, idegengyűlölő üzenetek mennek a szélsőjobbra, ott is megpörgetik az imamalmot. Minden egyes plakát, sajtótájékoztató, közlemény arról szól, hogy életben tartsa ezt a szélsőséges tematizációt. A felmérésekből pedig azt látjuk, hogy ez működik. Ez ilyen egyszerű. Hogy mi mit gondolunk erről, az teljesen mindegy. És ezt nem cinizmus mondatja velem, a cinizmus ebből a kommunikációból árad. Ami ellen nagyon nehéz küzdeni.

MN: A Kétfarkú és a Vastagbőr ezt csinálja.

GP: Igen, ez az egyik, amit lehet csinálni. Jó látni ezt. Egy igazi ­tökös, urbánus kezdeményezés, szerintem klassz, hogy akad ilyen. Az már más kérdés, hogy ha – ­furamód – ezt a hólabdát így kezded görgetni, az végső soron megint a kormánynak lesz jó. Azzal, hogy ez a rengeteg beszélgetés, cikk, mém és most már plakát az utcán is megjelenik, az újra és újra lehetőséget ad a kormánynak, hogy az ország védelmezőjének szerepében villogjon. Nekik ez megéri, mert ettől a szavazóbázisuk újra összeáll. Emiatt pedig nagyon meg kéne gondolni, hogy milyen üzenetet érdemes kirakni. Mert ha az a játék lényege, hogy az egyik oldal üzenget a sajátjainak, a másik pedig ezen hőbörög, akkor azon is kéne töprengeni, hogy a „tieidnek” mit üzensz, azon túl, hogy feltartott középső ujjal szembeszállsz azzal, amit a kormány állít. Mert ha csak az utóbbi van, akkor akaratlanul is róla beszélsz. Az pedig neki jó.

MN: Szűknek látja az ellenkampány célközönségét?

GP: Annak látom, igen. Ha például angol szöveget raksz ki ma Magyarországon („Sorry about our Prime Minister”), azt nagyon kevés ember érti meg. A Btk.-ból kitenni egy passzust plakátra, az meg egyszerűen nem működik. Ez akkor is így van, ha utána a neten önálló életet élnek.

MN: „Paks2?”

GP: Az például egy jó plakát! Nem csak reagál, kifiguráz, hanem önállóan kérdez. Mindazokat összerántja, akik nem értenek vele egyet. És jó, hogy rövid.

MN: Na és ez: „A gyűlöletkampány szeret téged”?

GP: Ezt kevesen értik, lefogadom. Láttam olyat is, hogy „A bevándorlók megeszik a munkát”. Ezt sem érti a szélesebb közönség, csak a romkocsmák fiatal értelmiségi csoportja. Magyarán nem lép ki abból a közegből, amelyik eddig is kritizálta a kormányt. Ha már úgyis összejött egy nagyobb összeg erre, lehet tudatosabban is felhasználni, más témákat is elővéve.

MN: Mondjon már egy ilyet!

GP: Elcsépeltnek tűnik, de a stadionépítés szimbolikus jelentésű, és a rezsicsökkentés ellen-mémjévé tehető, de ezt ütni kell mindig, mert kihűl. Stadionokra elköltött pénz vs. oktatás, vs. egészségügy satöbbi. Demagóg, mint az állat, de megáll az igaz­sága. És volna még jó pár példa. Néztük bent az ügynökségen a munkatársaimmal a legújabb kormánypropagandát, ezeket a bu­borékos plakátokat. Tiszta 1.0… Azon röhögtünk, hogy van egy idős hölgy a plakáton, és olyan szarul van körbevágva a haja, mintha bura lenne a fején. Aki ennyi pénzért ezt csinálta, megcsinálhatta volna rendesen. A selejt bosszúja.

MN: 2002-ben ön szervezte az SZDSZ kampányát. El tud-e képzelni olyan helyzetet, hogy újra ilyen jellegű munkát végezzen?

GP: Nem nagyon.

MN: Miért nem?

GP: Több oka is van ennek. Sok konfliktust és indulatot szült, hogy én azzal foglalkoztam. Rám rakott stigmákat, ezek a mai napig rajtam vannak.

MN: Ha valaki megcsinálja egy párt kampányát, azzal jár némi kellemetlenség, de ez előre tudható. Tehát újra nem vállalná be?

GP: A kellemetlenség és az őrjöngés között van némi különbség. Szóval, lehet, hogy nem vállalnám. És nem is okvetlen a stigmatizáltság miatt. Azt látom, hogy ami roncsai maradtak ennek a ballib oldalnak, az se okvetlenül öleli magához az embert. Nem panaszként mondom, de befeszült, frusztrált roncsderbire emlékeztet a mezőny. Mások is mondják, én is érzem azt, hogy rohadt egyedül vagy. Támadások érnek mindenhonnan. Például utoljára a Narancs részéről még tavaly, amikor a Bors magazin megírta, hogy Geszti Péter ta­nács­adóként dolgozik a Filmalapnak. A Narancs elítélőleg nyilat­kozott rólam, anélkül, hogy bárki felhívott volna.

MN: Abban a kis írásunkban mi semmi mást nem állítottunk, csak azt, hogy az ön nagy karriert befutott, az ország komor állapotát ihletetten leíró szavai a hvg.hu-n, illetve az állami támogatás közt van egy kis ellentmondás. Ennyi. Eljátszani azok szószólóját, akiknek egzisztenciális okokból el kell hagyni az országot, vagy azt mondani, hogy itt „jobb, ha befogod a szád” és az állami pénz valahogy nem jön össze. De ez csak egy vélemény.

GP: Ez a szokásos szekértábor-logika, ami szívességet tesz a jelenlegi hatalomnak, mivel az ő kottájából olvas, és nem próbálja úgy nézni a dolgokat, ahogy szerintem normális emberek normális esetben élik az életüket. Volt felkérésem egy munkára, és szerzőként pályáztam olyan pénzre, amit az állam a szerzőktől vett el. Aztán a saját nevemben bátorkodtam mondani valamit. Különben nem írhatok a kivándorlásról dalt? Csak mert ki tudom fizetni a számláimat?

MN: Arról ír dalt, amiről akar. Szerintem elég lett volna annyit mondani abban az interjúban, hogy én ezt meg ezt gondolom, de eközben vannak állami megbízásaim is. Amúgy pályázott azóta?

GP: Nem, de inkább csak lustaságból nem, semmint félszből. Ennek az esetnek a kapcsán viszont újra azt éreztem, hogy kulturális gettókban élünk, ahol minden kis kör építgeti a sajátját, és nincs köztük átjárás. Mindenkin van bélyeg, nemcsak rajtam. Ebben nagyon jók vagyunk, a kölcsönös megbélyegzésben. Ez egy pusztító, beteges, lefelé zúgó spirál.

MN: Azt mondta, több oka is van, ami miatt nem végezne új­ra kampánymunkát. Mi lenne a másik?

GP: Megéltem azt, hogy nem teljesülnek az ígéretek, amelyeket belefogalmaztunk abba a kampányba. Ezt nekem nem volt könnyű feldolgozni. Egy piaci terméknél egyszerű a dolog. Meghirdeted, megveszik, ha jó, akkor megint megveszik, ha nem, akkor nem. A politikai kommunikáció azzal jár, hogy felelősséget kell vállalni mások ígéreteiért, ez pedig nem egyszerű. Hangsúlyozom, hogy az én számomra nem egyszerű. Ahogy látom, másoknak ez sokkal könnyebben megy… Én korábban is a piacról éltem, ahogy most is igyekszem, de akkor, 2002-ről beszélünk, érdekelt a politikai kommunikáció. Hittem abban, hogy lehet másképpen képviselni és kormányozni az ország ügyeit. Azt a munkát meggyőződésből végeztem, aztán 2006 után az a koalíció maga ásta gödörbe rántotta magát. Vagy­is dolgoztam valamiért, ami aztán jól megszűnt. Egyszerűen arra kellett gondolnom, hogy feleslegesen tettem a dolgom.