Magyar Narancs: Egy 2012-es UNICEF-kutatás szerint Magyarországon minden harmadik gyermeket fenyeget szegénység, a Bertelsmann Alapítvány kutatása pedig arra jutott, hogy a gyermekek és fiatalkorúak 43 százalékát sújtja szegénység és társadalmi kirekesztés. Ehhez képest Czibere Károly, a szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár egy Eurostat-kutatásra hivatkozva azt mondta, hogy 415 ezerről 400 ezerre csökkent a szegénységben élő gyermekek száma.
Bass László: A szegénység mérésére sokféle technika van. Ha az európai statisztika hazánkra vonatkozó adatait nézzük, akkor is teljesen egyértelmű, hogy az elmúlt négy-öt évben jelentősen emelkedett a szegénység mértéke Magyarországon, a gyerekszegénység pedig még inkább. Hivatalosan 14–15 százalék a szegénységi arány – ez körülbelül 1,5 millió embert érint –, a gyerekszegénység pedig 25–30 százaléknál tart a legfrissebb, 2013-as adatok szerint. Ez jövedelmi szegénység. A UNICEF egészen más stratégiával dolgozik – ott szükségletlistáról beszélünk. Viszont így is azt látjuk, hogy a helyzet romlik, és a gyerekszegénység nagyságrendekkel nagyobb, mint a népesség egészét érintő szegénység.
MN: A térség országaihoz képest hogy állunk?
| ||
BL: A teljes népességet érintő szegénységi ráta alapján hosszú ideig Európa közepén voltunk, a válság óta viszont csúszunk lefelé. Persze minden országot sújt a válság, az azonban nem mindegy, hogyan reagál erre a hatalom. Minden más európai országban történtek lépések azért, hogy a rossz helyzetben lévőket megvédjék. Nálunk minden olyan intézkedés, amit a válság hatásának csökkentésére hozott a kormány, nem alulra koncentrál – vagyis a legszegényebbeket hagyják még jobban elszegényedni. Ha pedig a gyerekszegénységet nézzük, már 10–15 éve az európai lista alján vagyunk, ami megint csak azt mutatja, hogy az elosztási rendszer nem a sokgyerekes családokra koncentrál.
MN: Pedig a kormány deklaráltan családcentrikus politikát folytat.
BL: A gyerekvállalás pluszteher, minél több gyermeke van valakinek, annál nagyobb eséllyel kerül szegénységbe. Ha ez a pluszteher a közösség érdeke is, akkor ezt a terhet valamilyen módon kompenzálnia kell. Például ez a családi pótlék logikája. Ha azonban azt nézzük, hogy az elmúlt 5–6 évben milyen plusztámogatások jutottak a családoknak, azt látjuk, hogy a magas jövedelmű családok jelentős pluszjövedelemhez juthattak, a szegényebbek viszont nominális értékben változatlan, reálértékben pedig csökkenő jövedelemhez.
A családi adókedvezmény ugyanerről szól. Veszélyes az a felvetés is, amit a Fidesz-frakció javasolt a kormánynak: kössék a családi pótlékot munkaviszonyhoz. Volt már ilyen a rendszerváltás előtt, az akkori teljes foglalkoztatás mellett azonban ez viszonylag kevés embert érintett. Most százezrekről van szó.
MN: És ha nem csak az anyagi helyzetet nézzük a családbarát intézkedések sorában?
BL: A gyerekek szükségleteinek kielégítése sokszor az anyagiaktól függ: jut-e pénz ruházkodásra, élelemre, a megfelelő környezet megteremtésére. A legutolsó adatok szerint 40-50 ezer gyermek éhezik napjainkban. Ezen azonban szolgáltatással is lehet segíteni, az iskolákban, óvodákban ugyanis az alacsony jövedelmű családok gyermekei ingyenesen juthatnak hozzá az étkezéshez, ami nagyszerű. De mi a helyzet az iskolába, óvodába nem járó gyerekekkel és a nyári időszakkal? Ezt pályázati úton próbálják megoldani a települések, ám a feltételek oly mértékben módosultak, hogy míg korábban 2500 önkormányzat tudott pályázni, addig a 2013-as adatok szerint már csak 1170. Aztán ott vannak a lakásproblémák: a rászoruló családokat célzó eddigi lakhatási támogatást belesöprik az önkormányzati büdzsébe, így ők döntik el, ki kaphat ilyet. Bizonyára vannak olyan települések, ahol van erre elegendő pénz, de olyan is, ahol nincs. Vagy például a bölcsődei rendszer a hátrányos helyzetű régiókban alig van jelen, és ha mégis, 120–130 százalékos a telítettség. Az óvodákban is hasonló a helyzet.
MN: A jelentés egy dél-baranyai, egy észak-alföldi és két észak-magyarországi kistérség gyermekes családjainak reprezentatív mintáján végzett adatfelvételén alapul. Hogyan választották ki éppen ezeket a térségeket?
BL: Nagyobb, országos felméréseket az egyesületünk minimális pénzből nem tud csinálni. A mostani egy célzott kutatás. Az ország kistérségeiből 33 van a leghátrányosabb helyzetben, ezek közül 4-5 maradt benn a tanulmányban, azok, amelyeknél 2009 óta folyamatosan vannak méréseink. Válságövezetekben, a legszegényebb helyeken mérünk, ilyen értelemben a kutatásaink eredményei szélsőségesek, és hozzá kell tennünk, az országban vannak ennél boldogabb kistérségek is.
MN: Éppen a területi egyenlőtlenség az egyik tényező, ami meghatározza a szegénységet. Mi még?
BL: Ha megnézzük a gyerekszám szerinti szegénységi rátákat, akkor azt látjuk, hogy az egy- vagy kétgyerekeseké nagyjából olyan, mint az átlag, a háromgyerekeseknél ez jelentősen megugrik. Számít a munkanélküliség és az ezzel kapcsolatos alacsonyabb iskolázottság, az etnikai hovatartozás, az életkor. Ha jövedelmi szegénységről beszélünk, a gyerekek között a legmagasabb, a 65 év fölöttieknél pedig a legalacsonyabb, tehát akármilyenek is a nyugdíjak, adnak egy olyan minimális biztonságot, hogy a család legalább a szegénységi küszöb fölött maradhasson. És persze az egészségi állapot. Ha egy családban fogyatékkal élő gyermek van, az biztos elszegényedéshez vezet, a költségek nagy része benzinre vagy vonatjegyre megy el, a támogatás viszont nagyon alacsony. Ferge Zsuzsa készített egyszer egy nemzetközi összehasonlítást, amelyből jól látszik, hogy míg Európában és elsősorban Nyugat-Európában a gyerekszegénység városi jelenség, addig Kelet-Európában és Magyarországon inkább falusi. A fontos különbség a szolgáltatások hozzáférhetőségében van. Egy nagyobb városban vannak szociális munkások, alapítványok és civilek, a kistelepüléseken vagy nincsenek, vagy ha vannak, túlterheltek. És persze a munkalehetőségekben is, hiszen egy nagyvárosban egy iskolázatlan ember is nagyobb eséllyel tud alacsony presztízsű munkát végezni. A nagyvárosi szegénység viszont sok más olyan problémát felvet, például a hajléktalanságot, ami falun nem annyira jellemző.
MN: A szegénységgel kapcsolatos sztereotípia, hogy a szegény családok egyben roma családok is.
BL: Sok településen erőteljes a konfliktus a szegény családok és az intézmények között – ezt mindenki egyből lefordítja a cigányokra. A magyarországi romák 70 százaléka él szegénységben, de a szegények többsége nem roma. Ezt a problémát nem lehet etnicizálni, ennek ellenére a hatalom erőteljesen egyenlőségjelet tesz a cigányok és a szegények közt. Mi ezerszer elmondhatjuk, hogy ezt egyetlen kutatási adat sem igazolja, ahogy azt sem igazolja, hogy a gyerekszülés motivációja a családi pótlék lenne, meg azt sem, hogy ezek a kiadások fedeznék a gyerekek elemi szükségleteit.
| ||
MN: Mindennek a feloldásában a kormány sem segít sokat.
BL: Nem feltételezek szándékosságot ebben, nem gondolom azt, hogy egy döntéshozó helyzetben lévő ember nyíltan megfogalmazza, hogy ezek a családok haljanak éhen. Azt viszont el tudom képzelni, hogy ha dönteni kell, nem őket fogják preferálni. Egyes elméletek szerint ugyanis egy ország akkor prosperál, ha nem alulra, a feneketlen zsákba önti a pénzt, hanem a közepébe és a tetejébe, mert az majd felhúzza magával az egész társadalmat. Ennek azonban az ellenkezője is látható. Az, hogy nem húzza fel. A feneketlen zsákról pedig annyit, hogy mindaz, amit segélyezésre fordít ez az ország – és itt a szegényeknek juttatott segélyekre gondolok –, minimális összeg. Ha az egészet megspórolnák, akkor sem érezné meg a költségvetés. A segélykassza összege a GDP-hez viszonyítva nem éri el az egy százalékot sem, Európában ez mindenütt magasabb. A közfoglalkoztatásba bezzeg nyomják a pénzt – az pedig biztos, hogy nem spórolás.
MN: A gyerekszegénység egyik legfőbb oka a szülők munkanélkülisége. A közfoglalkoztatás vajon segít ezen?
BL: Az 50-60 ezer forintos közmunkabér tényleg jobb, mint a 22 ezer forintos segély. Egy családban azonban csak egy ember végezhet közmunkát, így ha egy két felnőttből és két gyerekből álló család jövedelmét nézzük, és mellétesszük a fogyasztási statisztikákat, akkor a keresett pénz talán az élelemre és a rezsire elég – a rezsire már nem is biztos. A közmunka nem húz ki a szegénységből, mert ez egy nagyon nyomott bér. Azt sem magyarázza meg senki, hogy miért más a közmunkáért kapott bér, mint a minimálbér: ezek szerint ez mégiscsak egy másféle munka, miközben azt mondják, hogy épp a munka világába vezet vissza. Ráadásul a közmunkáshelyek nagy részét már nem a tartósan munkanélküliek, hanem a középosztály foglalja el, amelynek ez még mindig jelentősen jobb, mint a minden ellátás nélküli állapot.
MN: Az oktatási rendszer mennyiben járul hozzá a helyzet változásához vagy változatlanságához?
BL: Az oktatás az igazi kulcs. Ha a gyerekek jó színvonalú oktatáshoz, megfelelő végzettséghez és munkalehetőséghez juthatnak, akkor ki tudnak törni. A nagy probléma a szegregáció: ha a szegény vagy roma tanulók rosszabb színvonalú oktatást kapnak, akkor lemorzsolódnak. Persze ez nagyon nehezen megoldható dolog, hiszen a jobb módú családok nem integrációpártiak. Pedig az integráció nagyon sokat tud segíteni a leszakadó családok gyermekeinek. De semmilyen segítő intézkedés nincs. Sőt, a tankötelezettség 16 évre csökkentése veszélyes, hiszen ha valaki 16 évesen hat osztállyal kikerül az oktatásból, esélye sincs még arra sem, hogy a nyolcadikat elvégezze. Nem fog tudni tehát elhelyezkedni, és ők azok, akik a nem dolgozó, nem tanuló tömeget növelik majd. Általánosságban pedig azt lehet tapasztalni, hogy a társadalmi problémák kezelésében egyre inkább a szankciók és a hatósági megoldások erősödnek fel. Ha az az elképzelésünk, hogy azért van baj egy társadalomban, mert az emberek gonoszak, és maguk hibásak azért, mert hajléktalanok lettek, akkor evidens, hogy ezeket a kérdéseket hatóságilag, szankciókkal és rendőrökkel kell megoldani. A tűcsereprogramtól kezdve a hajléktalanok kriminalizálásán át az iskolarendőrökig nagyon sok ilyen típusú megoldás látszik ma Magyarországon.
MN: Milyen következménye lehet annak, hogy a szociális munkások vagy az iskolapszichológusok helyett rendőröket alkalmaznak az iskolákban?
BL: Mostanában nem szegénységről, hanem társadalmi kirekesztésről beszél a szakma, ami azt jelenti, hogy létrejön egy társadalmon kívüli társadalom, egy olyan underclass, egy olyan szegényközösség, amelyik teljesen szemben áll a többségi társadalommal. A gyerekemet az iskolában rendőrök regulázzák, ezért nem is próbálok együttműködést kialakítani az iskolával, amely engem fenyeget, megszégyenít, szankcionál. Ezek az intézkedések tovább fokozzák a kirekesztődést.
MN: A jelentés végkövetkeztetése az, hogy a kormányzat a gyerekszegénység csökkentését és újratermelését megállítani kitűző célokkal csak formálisan azonosult. Mit lehet tenni?
BL: Lobbizni kell, nyomást gyakorolni, hogy azok a lépések, amiket a szakma károsnak lát, megváltozzanak. Ezt lehet érdek-képviseleti testületeken keresztül csinálni, vagy kötetekkel, bár úgy tűnik, ez a hatalom nem nyitott az ilyen típusú egyeztetésekre. A másik fontos dolog a társadalom érdekérvényesítése. Ahogy láttuk is a netadó esetében, amikor a tömeg kiment az utcára, és el tudott érni valamit. Kíváncsi vagyok, ki fog kimenni az utcára, amikor a segélyeket megszüntetik. Ez a társadalmi csoport ugyanis képtelen hangot adni a saját érdekeinek, tehát megint csak a civil társadalom lehet szószóló egy ilyen kérdésben. Éppen ezért nagy baj, hogy az egyébként is gyenge lábakon álló civilekkel szemben most egy ellehetetlenítő politika működik.
| névjegy Bass László az ELTE TáTK-n szociális munkásokat tanít, ő a Szociopoly nevű társasjáték kitalálója. A Gyerekesély Közhasznú Egyesület vezető kutatója. Az egyesület 2010-ben alakult (alapítói az MTA Gyerekszegénység Elleni Programirodájának munkatársai voltak, tiszteletbeli elnökük Ferge Zsuzsa), fő célja a gyerekek életesélyeinek javítása, a gyerekszegénység újratermelődésének megakadályozása. Ennek érdekében tudományos kutatásokat végeznek, képzéseket szerveznek, szolgáltatásokat nyújtanak, és segítő módszereket dolgoznak ki. |
