Nemrég került nyilvánosságra az az augusztus 4-én kelt indítvány, amelyben a Legfelsőbb Bíróság (LB) (és egyben az Országos Igazságszolgáltatási Tanács - OIT) elnöke, Baka András arra kéri az Alkotmánybíróságot, hogy semmisítse meg a parlament által július 4-én elfogadott, az "egyes eljárási és az igazságszolgáltatást érintő egyéb törvények módosításáról szóló LXXXIX. számú törvény" némely paragrafusát. Az LB elnöke szerint a kifogásolt paragrafusok alkotmányellenesek, továbbá ütköznek az Emberi Jogok Európai Egyezményével is. A legfőbb bíró és a kormány közti viszony az elmúlt egy évben egyre ellenségesebbé vált, az újabb nyílt konfrontáció mégis meglepő annak ismeretében, hogy Baka inkább konfliktuskerülő alkat. Mindenesetre e fejlemény is jól jellemzi az igazságszolgáltatás vezetőinek egy része és a kormányzat mára végletesen megromlott viszonyát. (Ennek főbb állomásairól lásd: Oda az igazság, Magyar Narancs, 2011. április 21.)
Kritikusai szerint a főbíró elszántsága a jogállamiság védelméért jelentős mértékben nőtt, mióta számára is nyilvánvaló, hogy - a várható negatív nemzetközi következmények dacára is - el fogják mozdítani a helyéről. Az igazságszolgáltatás átalakításáról kiszivárgó hírek alapján ugyanis mind egyértelműbb, hogy az új szisztémában a jelenlegi főbírónak nem osztanak lapot: az már biztosnak látszik, hogy a bírói igazgatás "személyzeti" felelőse egy olyan új vezető lesz, akit a parlamenti kétharmad választ majd; márpedig e pozíció döntő az igazságszolgáltatás feletti befolyás szempontjából. Hírek szerint ezzel együtt jön létre az OIT-et felváltó új, az ügyészi szervezethez hasonlóan centralizált, demokratikus kontrollok nélkül működő, ám kifelé az önigazgatás látszatát fenntartó szervezet, amelyben a politikai kinevezett csúcsvezetőn keresztül érvényesítheti akaratát a forradalmi pártszövetség - a modell már hatékonyan működik az államélet számos területén a Médiatanácstól az Állami Számvevőszékig. (Beszédes a Magyar Bírói Egyesület minapi mulatságos közleménye, miszerint az illetékes minisztériummal kötött "stratégiai megállapodás" és az egyesületnek a bírói igazgatással kapcsolatos javaslatai "nem irányulnak az igazságszolgáltatás jelenlegi legfőbb igazgatási szerve és annak vezetője ellen".) Az viszont tagadhatatlan, hogy Baka már az Alkotmány elfogadása előtt is elment majdnem a végsőkig a bírói függetlenség és a jogállamiság védelmében: a miniszterelnöknek írt nyílt levelében - az Alkotmányba beleírt kényszernyugdíjazás miatt - lényegében Orbánt tartja felelősnek a bírói függetlenség csorbításáért. Ezek után maga sem gondolhatta komolyan, hogy akár csak középtávon megmaradhat a székében - már csak azért sem, mert a bírói függetlenséget korlátozni kívánó egyre nyilvánvalóbb politikai szándék dacára sem sorakozott föl mögötte egyértelműen a bírói kar többsége.
Lépésről lépésre
Illúziói ugyanakkor a Fidesz demokrácia- és jogfelfogásával kapcsolatban senkinek nem lehettek, hiszen a 2007-es kordonbontási akció éppúgy relativizálta a jog uralmát, mint az akció verbális előzménye, a 2006-os (azt megelőzően meg a 2002-es) választás elcsalásáról szóló, hol nyíltan kimondott, hol csak sugallt fideszes állítás. Innen egyenes út vezetett az idén márciusban elfogadott ún. semmisségi törvényig, amit még a kormánypárti képviselők egy része is kínosnak tart: hiszen a 2006-os zavargásokat követő egyes ítéleteinek jogszabályi megsemmisítése nyilvánvaló politikai beavatkozás volt az igazságszolgáltatás működésébe. Baka főbíró egyébként ezt a jogszabályt is kritikával illette akkoriban, mondván, hogy a törvény alkotmányossági aggályokat vet föl, mivel korlátozza a bíró függetlenségét azzal, hogy egy törvényben előírt ítélet meghozatalára (tudniillik a korábbi ítélet megsemmisítésére) kényszeríti. Fölszólamlása nem is maradt visszhangtalan - erre replikázott úgy Balsai István még az alkotmányügyi bizottság elnökeként, hogy "a tizenöt évvel ezelőtt bevezetett igazságszolgáltatási szervezeti felépítés megváltozik, de ez nem érinti a bírói függetlenséget". A törvényhozói és a végrehajtói hatalom terjeszkedésének addigi tendenciáját nézve már akkor sem sokan adtak hitelt a mondat második felében szereplő állításnak, hiszen a kormánypártok addig sem ódzkodtak relativizálni a bírói függetlenség intézményét.
Nézzük e folyamat egyes fontos állomásait! Az új kormány hivatalba lépése után alig két héttel a parlamenti többség elfogadta az első olyan törvénytervezetet, amely egyértelműen átlépte a hatalmi ágak közti határt: a magyar jognyelvben leiterjakabként meghonosodott "három csapás"-ról, illetve az ezzel együtt a Btk.-ba visszakerült "középmértékes büntetés"-ről van szó. Az előbbi lényegében azt jelenti, hogy bizonyos súlyos, erőszakos bűncselekményeknél a bírónak kötelező a legmagasabb büntetési tétel dupláját, illetve a legsúlyosabb szankciót, az életfogytig tartó szabadságvesztést kiszabni. A "három csapás"-ról a büntetőjogász/kriminológus szakma kétséget kizáróan bebizonyította, hogy bevezetésétől semmiféle pozitív hatás nem várható - ezt az azóta eltelt rövid idő bűnügyi statisztikája is alátámasztja -, a bírót viszont megfosztja egyik legfontosabb attribútumától, a mérlegelés jogától. (Erről lásd: Feloldhatatlan morális dilemma, Magyar Narancs, 2010. július 15.) A középmértékes büntetés szabálya - ezt a kártyát a Fidesz már az első kormányzása idején is megjátszotta, eredményt akkor sem hozott - szintén a bírói függetlenség rovására próbálja szigorítani az ítéletkiszabási gyakorlatot úgy, hogy a szankció alapjává nem a kiszabható büntetés alsó határát, hanem annak középmértékét teszi; ha pedig a bíró eltérne ettől, döntését indokolnia kell. (Sólyom László köztársasági elnök mindenféle akadékoskodás nélkül aláírta ezt a jogszabályt.) A szakmai, jogalkalmazói véleményeket semmibe vevő, a törvénykezést afféle jogi PR-ként használó tendenciába simult bele a szabálysértési törvény sietős szigorítása is; némi mentségül szolgálhatott, amiért a korszerű büntetőjogi eszközök alkalmazása helyett a megtorlás/elrettentés irányában kereste a kormány a megoldást, hogy a belügyminiszter két hét alatt ígért látványos változásokat.
Mindenek felett
Polt Péter jelenlegi legfőbb ügyész első hivatali periódusában, az előző Orbán-kormány idején és azt követően a hatóság alapos vizsgálatai után úgy döntött, hogy sem a Fidesz-közeli cégek ügyeiben (amik többek között azt is fölvetették, hogy néhány fideszes politikus családjának eredeti tőkefelhalmozása büntetőjogi következményekkel járhat), sem az 1998-2002 közötti kormányzattal kapcsolatos gyanús ügyeiben nem indokolt a nyomozás vagy a vádemelés. 2000-től 2006-ig tartó ciklusában Poltot számtalanszor interpellálták ezek miatt, a 2002-es választás után hétszer szavazta le válaszát a parlament. Polt ezek után 2004-ben megpróbálta az Alkotmánybírósággal kimondatni, hogy a legfőbb ügyész nem interpellálható, de indítványát elutasították. Tavaly novemberben aztán a parlamenti többség az Alkotmány módosításával megszüntette e lehetőséget, majd bő egy hónap múlva újra megválasztotta Polt Pétert legfőbb ügyésznek - immár kilenc évre. Ezzel a közjogi rendszerben egyedülálló módon teljessé vált az ügyészség számonkérhetetlensége. A legfőbb ügyész és az alá rendelt ügyészi szervezet egyetlen szervezetnek vagy intézménynek sem tartozik felelősséggel, így a vádmonopólium birtokosa egy olyan, "kifelé zárt", szigorúan hierarchikus szervezet lett, amelynek egyszemélyi vezetőjét a politikai többség nevezi ki, és akihez a parlamenti képviselők is legfeljebb kérdést intézhetnek. Szerencse, hogy mostani ciklusában a korábbiaknál komplexebb teendők várnak a legfőbb ügyész vezette szervezetre: az "elszámoltatást" kellene minél nagyobb hatékonysággal becsatornáznia az igazságszolgáltatás rendszerébe. Egyelőre azonban némi problémát jelent, hogy a bírák kevéssé mutatkoznak együttműködőnek: a politikailag fontos ügyek egy részében a bíróság megszüntette az ügyészség által kezdeményezett előzetes letartóztatást. Az új ügyészségi törvény tervezete mindenesetre tovább növeli a szervezet hatalmát: sajtóhírek szerint a legfőbb ügyész a legfőbb közjogi méltóságok közé emelkedik, és ezentúl kvázi egyenrangú félként részt vesz a Legfelsőbb Bíróság helyébe lépő Kúria ülésein. Ennél is lényegesebb változás azonban a büntetőeljárásról szóló törvény azon módosítása, melynek értelmében "az eljárásra kiemelt ügyekben az a bíróság is illetékes, ahol az ügyész - a legfőbb ügyész döntése alapján - (...) vádat emel", vagyis a legfőbb ügyész kiválaszthatja azt az első fokú bíróságot, ahol vádat emeltet. Ugyanez a módosítás teszi lehetővé kiemelt ügyekben a gyanúsított 120 órán át tartó őrizetben tartását úgy, hogy az ügyész adott esetben csak 72 óra elteltével közli vele, mivel gyanúsítják, és ugyanez az ügyész az őrizet első 48 órájában a védővel való érintkezést is megtilthatja.
A Legfelsőbb Bíróság elnöke idézett alkotmánybírósági indítványában épp ezeket a rendelkezéseket támadja - holott nyilván tudja, hogy erős politikai szándék áll ezen rendelkezések mögött (amely rendelkezésekről egy forrásunk úgy fogalmazott, hogy tisztességes jogállamban vállalhatatlanok lennének).
Kérdés persze, mire akarja használni a kormány az immár szinte korlátlan hatalommal fölruházott ügyészséget. Bírósági körökben sokáig tartotta magát az a nézet, hogy az idősebb bírák kényszernyugdíjazása, az ún. kiemelt ügyekre vonatkozó brutális eljárási szabályok, az ülnöki kinevezések körüli machinációk mind egyetlen magyarázatban nyernek értelmet: úgy lehet vádat emelni Gyurcsány Ferenc vagy valamelyik közeli munkatársa ellen, hogy az első, de még a másodfok is viszonylag megbízhatóan hozza a megrendelő elvárását. Ami nem is feltétlenül a volt miniszterelnök elítéltetése volna, hanem inkább az eljárás 2014-ig történő elhúzása. Hogy ez az értelmezés helyes-e, nem tudhatjuk. Azt viszont igen, hogy az ügyészség eddigi 96 százalékos váderedményességi mutatója már önmagában is ijesztő, és szakértők szerint korántsem az igazságszolgáltatás kiegyensúlyozott működésére utal. Kérdés, hogy a megroggyant szuverenitású bíróság előtt az új szuperügyészségnek mennyit kell majd teljesítenie.
