Magyar Narancs: A hazai gazdaság növekedése a második negyedévben megállt, és a tavalyi év hasonló időszakához mérten is csak 1,5 százalék. Meglepték az adatok?
Erdős Tibor: Egyáltalán nem. Múlt év novemberében kérdezték tőlem egy rádióinterjúban, hogy milyen növekedés várható. Azt mondtam, hogy lassú lesz és kínos, ha egyáltalán lesz.
MN: Ez ilyen egyértelmű volt?
ET: Az alapösszefüggéseket jól ismerem, a gazdaságra ható konkrét tényezők pedig kizárják a gyors növekedést. Legalábbis néhány éven belül. Itthon akárhova nézünk, mindenhol növekedési akadályokba ütközünk, így nem volt nehéz ezt megjósolnom.
MN: Az okok között mekkora szerepe van a külső konjunkturális feltételeknek, és mekkora a kormány gazdaságpolitikájának?
ET: A külső okoknak nyilván nagy szerepük van, az európai országok növekedése is lassú. A kivétel Németország, ezért szerencsénk, hogy pont Németország a fő külkereskedelmi partnerünk. De nálunk még így is nagyon alacsony növekedési ráta jött ki. Az is elmondható, hogy minél nagyobb volt korábban a termelés visszaesése, annál gyorsabb lehet a termelés növekedése átmenetileg. Ilyenkor, a kilábalás idején még beruházás nélkül is gyors lehet a teljesítmény emelkedése - ennek persze semmi köze a hosszú távú növekedéshez. Nálunk a válság hatására hét százalékkal esett vissza a termelés, vagyis nagyobb mértékben, mint a partnereknél, mégis gyenge a növekedés. Ez arra mutat, hogy nagyon rossz a hazai gazdaság teljesítménye.
MN: Hiszen a külső konjunktúra hatásainak ugyanúgy kitett visegrádi országokban jóval gyorsabb a gazdaság bővülése.
ET: Pedig ott a termelés sem esett annyira vissza, mint nálunk, tehát az előbb említett rövid távú hatás miatt a miénkénél kisebb ütemű növekedés volna náluk indokolt.
MN: Mi Magyarország titka?
ET: Az egyik probléma, hogy magas a jegybanki alapkamatláb. Ez most hat százalék, ami Európában kiugróan magasnak számít, máshol olyan egy százalék körüli. Ez egymagában is gátló tényező. Ha az alapkamatot jelentősen csökkenthetné a jegybank, a forint leértékelődne, ami exportösztönző tényező, viszont a devizában eladósodott lakosság kerülne még nagyobb bajba. Az alapkamatnak különböző áttételeken keresztül hatása van az általános kamatlábszínvonalra, és így természetesen a beruházási és fogyasztási hitelek kamatlábára is. Amikor a vállalatok beruházási döntést hoznak, mindig ügyelnek arra, hogy a beruházással mekkora jövőbeni profit érhető el, amit aztán jelenértékre diszkontálnak. Ha a kamatláb magas, a diszkontálás hatásaként a jövőbeni profit alacsony jelenértékként jelentkezik, ezért kevésbé gazdaságosnak számít a beruházás, és alacsony szintű is marad. A magas kamatláb miatt az árfolyammal kapcsolatos versenyképességi mutató is kedvezőtlen hatású a beruházási döntésekre. Igaz, az export túlnyomó részét a multik bonyolítják le, ők pedig keveset törődnek az árfolyammal, mert meg tudják kerülni. Ugyanabban a külföldi valutában tudnak importálni és exportálni is, nem származhat az átváltásból veszteségük.
MN: Azaz a magyarországi beszállítók kerülnek versenyhátrányba.
ET: A hazai beszállítóknak - szerkezeti, korszerűségi, valamint a munkaerő szakképzettségére visszavezethető okokból - még mindig kicsi a súlyuk a multik tevékenységében. Ezért a kis- és középvállalatok keveset profitálnak az utóbbi évi exportnövekedésből. Ha magasak a kamatok, akkor e szektornak még kisebb lehet csak a szerepe, mert visszafogott a beruházási hajlandósága. Ezt a hatást tovább erősíti, hogy a bankok hitelezési hajlandósága korlátozott: a nemzetközi előírások miatt viszonylag magas saját tőke-aktíva arányt kell kialakítaniuk. Nem csoda, hogy nagyon óvatosan hiteleznek, ha teszik is ezt egyáltalán. Az árfolyamra visszatérve: számosan azt mondják, hogy az árfolyamnak nincs lényeges hatása az exportra: tessék megnézni, túlértékelt a forint, mégis gyorsan nő az export! De ez csak azért van így, mert az export 70 százalékát a külföldi tulajdonú vállalatok, ezen belül elsősorban a multik bonyolítják le. Náluk akkor nő az export, ha külföldön megindul a konjunktúra. De alacsonyabb forintárfolyam esetén a hazai kis- és középvállalatok könnyebben tudnának exportálni, tehát még nagyobb lehetne a kivitel volumene és növekedési üteme. Ennek jó hatása lenne nemcsak a fizetési mérlegre, hanem a foglalkoztatásra is.
MN: A jegybank a devizaadósok problémája mellett az ország eladósodottsága és az infláció miatt sem kezdhet nagy csökkentésbe.
ET: Így van. Hitelfelvétellel finanszírozzuk az esedékes államadósság törlesztését. Ha csökken a kamatláb, akkor csökken az állampapírok várható hozama is, és ekkor a külföldi pénzbefektetők kevésbé készségesen jegyzik le az államkötvényeket. Ha az infláció elkezd felpörögni, akkor megint óvatosabbak lesznek a befektetők. Ezek nagyon kényes dolgok. Ezért egyetértek a jegybankkal: ha gyorsan csökkentené az alapkamatlábat, abból óriási bajok származhatnak. Ugyanakkor a növekedés motorja a beruházás és a technikai fejlesztés, ezt pedig az alacsonyabb kamatláb segíti elő. A kibontakozó beruházási tevékenységnek a viszonylag gyorsabb, ráadásul ingadozó ütemű infláció sem kedvez. Az állótőke-beruházások aránya nálunk 20 százalékra rúg a GDP-hez képest, míg a közép-európai országokban átlagban 25 százalékosra tehető. Nyugat-Európában az arány szintén csak 20 körüli, de ők sem növekednek gyorsan, és nem is voltak olyan mély termelési visszaesésben, mint mi. Ha megindul a kibontakozás, és mi ki akarjuk használni azt, hogy a relatíve lemaradottabb ország gyorsabban tud növekedni a technikai importra támaszkodva, akkor ez nem megy a jelenleginél lényegesen nagyobb beruházási ráta nélkül. Külön bonyolult elmélete van annak, hogy milyen összefüggés van a hosszú távú növekedési ütem nagysága és a beruházások aránya között. A nyugati irodalom ezzel kapcsolatban "fordított összefüggésről" beszél, amit itt most sajnos nem lehet jól érthetővé tenni. Mindenesetre, ha a növekedési ütem gyors, akkor mindenképpen viszonylag magasnak kell lennie a beruházási rátának. Ez nálunk nehezen valósítható meg az árfolyamgondok, a magas kamatláb és sok bizonytalansági tényező miatt. Továbbá az olyan ad hoc intézkedések miatt is, mint a válságadók és a bankadó bevezetése.
MN: Azon túl, hogy egyre jobban élni eleve kellemes dolog, nálunk a gazdasági növekedés azért is elengedhetetlen volna, mert az adócsökkentés miatti költségvetési lyukat a gyorsabb növekedés alapján megugró adóbevételeknek kellene betömniük. Van még arra bármi remény, hogy az adócsökkentés a növekedés gyorsulásához vezet?
ET: Hát, Matolcsyék éppen ezt állítják, vagy legalábbis ezt állították: az adócsökkentés miatt megnő a nettó jövedelem, ezért a lakosság többet költ, és akik ezt a pluszpénzt megkapják, szintén többet költenek. Ez meglódítja a keresletet, ami végiggyűrűzik az egész gazdaságon, és elindul a föllendülés. Kár, hogy ez az elejétől a végéig rossz spekuláció. Először is, nálunk az erőteljes jövedelemadó-csökkentés a jómódúakat érintette pozitívan, a kevésbé jómódúakat viszont negatívan. És ez különösen így lesz, ha az adójóváírást teljesen kivezetik. Ezt, ugye, nem lehet hagyni, ezért kötelezik majd a vállalatokat, hogy úgy emeljék a béreket, hogy nettó nominálbér-csökkenés senkinél ne következzen be. Az is kétséges, hogy ezt a terhet a vállalatok egyáltalán el tudják-e viselni, az viszont biztos, hogy erőteljes beruházásokra így nem vállalkozhatnak. Ez nyilván újabb gátja a gazdasági növekedésnek. Ráadásul az intézkedés döntően a kkv-szektort sújtja, így nem is lehet tudni, hogy ezt a szektort a kormányzat valóban támogatja-e, vagy nem.
MN: A tehetősebbek viszont eléggé el nem ítélhető módon a pluszpénzt félreteszik vagy elsíelik.
ET: Matolcsyék a jövedelemadó-csökkentéstől és ennek multiplikátor hatásától együttesen mintegy 3-3,5 százalékos GDP-növekedést vártak. És ennek még kínálati hatása is lenne, hiszen a munkavállalók kisebb adók esetén nagyobb kedvvel jelentkeznek munkára, ez is nyomja felfelé a termelést és a GDP-t. A számítás be is jönne, ha mondjuk a lakosság adómegtakarítása 400 milliárd forint, és a multiplikátor számértéke mondjuk három. A multiplikátor mutatja meg, hogy a tovagyűrűzés hatására, vagyis a pótlólagos vásárlások által indukált újabb vásárlások következtében hányszorosa lesz az összes keresletnövekedés az eredeti keresletnövekménynek. Azzal számoltak, hogy a 400 milliárd forintösszegű adócsökkentés 20 százalék szándékolt megtakarítási ráta mellett, 16 százalékos jövedelemadó-kulccsal 1200 milliárd forint keresletnövekedést vált ki, ami a GDP-hez viszonyítva 4,4 százalékot tesz ki. Ez persze két év időt is igényel, de az első évben biztosan hozna 3-3,5 százalék GDP-arányos keresletnövekményt. Ennél azonban a multiplikátor hatás sokkal kisebb, és különösen a kis, nyitott gazdaságokban! Először is nálunk csak a jobb módúak jártak jól, és az ő megtakarítási hajlandóságuk jóval nagyobb az átlagosnál. Másodszor a kis, nyitott országokban az importkvóta 60-70 százalékos is lehet, ezért az adócsökkentés marginális keresletnövelő hatása nagyrészt a külföldi piaccal szemben jelentkezik. E két tényező hatása akkora, hogy így az adócsökkentés keresletnövelő hatása több mint egy nagyságrenddel kisebb. A számítás eredménye így: a keresletnövekmény csak 85 milliárd forint, ami a GDP három ezreléke! Nem 3-3,5 százaléka! És ez a hatás is mintegy két év alatt bontakozik ki. A 85 milliárd keresleti és GDP-többlet alapján bejöhet 38-40 milliárd forint adóbevételi többlet, ezzel szemben kiesik 400 milliárd adóbevétel. Így 360 milliárd összegű deficitnövekedésen lepődhet meg a kormány, csak a 16 százalékos jövedelemadó-kulcs bevezetése miatt. Teljesen érthető, miért nem lehet észrevenni az adócsökkentés várt növekedési hatását.
MN: Nem lehet, hogy csak több időre van szükség?
ET: Nem. Sem az importkvóta, sem a megtakarítási hajlandóság nem fog csökkenni. A balti államokról is azt mondták korábban, hogy az egykulcsos adó miatt növekszik gyorsan a gazdaság. De tudni kell, hogy a Szovjetunió összeomlásakor náluk rendkívüli mértékben esett vissza a termelés: az észteknél 30 százalékkal, a másik két országban pedig a felére, míg nálunk csak 14-15 százalékkal. Ilyenkor mindig gyorsan nőhet a teljesítmény, mert sok növekedési tényező adva van, elsősorban a képzett munkaerő. Igaz, hogy sokaknak új szakmát kell tanulniuk, de akinek van valamilyen szakmája, az könnyebben tanul másikat, a meglévő ismeretek mellé mindig könnyebb újakat szerezni, hiszen már megvan a jártasság és az önbizalom. Aki viszont szakképzetlen, mindjárt az első nehézségnél megtorpan. Ez nagyon lényeges dolog. Másrészt ebben a régióban nagyon megugrott a direkt tőkeimport is, mert a szomszéd a hatalmas Oroszország, nagy iparral és felvevőpiaccal, ezért a balti országok a nemzetközi tőke számára ugródeszkául szolgálnak. Észtországban például 2010-ig a GDP-hez viszonyított direkt tőkeimport súlya négy-ötszöröse lett a magyarországinak.
MN: Intő jel lehetett volna, hogy bár a sokkal nagyobb és sokkal kevésbé nyitott amerikai gazdaságra sok esetben más összefüggések vonatkoznak, a reagani gazdaságpolitika még ott sem igazolta ezt a csodás hatást.
ET: Mindig hivatkoztam arra, hogy az adócsökkentés alapján a gazdaság felpörgése az USA-ban sem következett be. Ehelyett nagyon megnőtt az államháztartás deficitje. De Matolcsy György mindig makacsul ragaszkodott a nagyarányú és egyoldalú adócsökkentés gondolatához. Azt mondta, ha hatalomra kerülnek, akkor az egykulcsú adóztatást bevezetik. Tessék, megcsinálták. Azt mindenesetre tanulságként megállapíthatjuk: kis gazdaságokban az egyoldalú adócsökkentés biztosan kudarccal végződik.
MN: Az adócsökkentés miatti megtakarításoknak viszont valóban lehet szerepük a GDP-növekedésben.
ET: Ez akkor történne meg, ha a megtakarításokat a beruházások felszívnák, és így elkezdene növekedni a termelés. Csakhogy a megtakarításokat részben az adócsökkentés miatt megnövekvő államháztartási deficit szívja föl. Továbbá a beruházások legnagyobb részét a multik adják, akik nem aszerint döntenek, hogy nálunk a megtakarítási ráta hogyan alakul, hanem a világpiaci kereslet alapján. A kkv-k pedig a magas kamatláb és a mérsékelt banki hitelezés miatt nem tudnak növekvő mértékben beruházni.
MN: Mennyi lehet a magyar gazdaság potenciális növekedése, ha e kevéssé produktív kormányzati kísérletezéstől most eltekintünk?
ET: Pontosan senki nem tudja, és a növekedési potenciál eleve hosszú távra vonatkozik. Az biztos, hogy ennek értéke nálunk nem lehet nagy, mivel az emberi tőkével baj van, a fejlesztésével is baj van, a beruházási források szűkösek, a struktúra sem jó, a magasabb foglalkoztatottság elérése pedig rendkívül nehéz dolog. Egymillió új munkahely akkor jöhetne létre, ha évi átlagban 2,3 százalékkal nőne a foglalkoztatottság. És mert a termelés többnyire legalább háromszor gyorsabban nő, mint a foglalkoztatottak száma, az egymillió új munkahely létesítését évi hétszázalékos GDP-növekedés kísérné. Ebben a vízióban ma már a Fidesz sem hisz. A növekedési potenciál nálunk azért is alacsony, mert a technikai fejlődés kilátásai sem kedvezőek, hiszen az is beruházásigényes. Én eddig is három százalékra tettem a potenciált, ami lehet 2,5 és 3,5 is. De nem öt meg hat meg hét.
MN: Mi kellene ahhoz, hogy legalább ezt a szintet hozzuk?
ET: Először is nem kellene nagyokat ígérni és mondani, a népet ámítani, mert annak semmi értelme nincs. Csak az idegességet fokozza, és előbb-utóbb a csalódottságot növeli. Aztán a költségvetési egyensúlyt komolyan kell venni, hogy javuljon a bizalom a nemzetközi hitelezők körében. Ekkor a kamatlábat is jobban lehetne csökkenteni. Emiatt viszont a devizahitelesek helyzete sokkal rosszabb lesz, ez az ügy nemigen úszható meg állami segítség nélkül. A többség tudja fizetni a törlesztést, de a reménytelen esetekben segíteni kell. Ez először kb. évi 40 milliárdba kerülne, majd minden évben egyre kevesebbe.
MN: Vagy többe, mert jelentkezik az erkölcsi kockázat, hiszen ha az állam segít, akkor hirtelen az sem tudja fizetni, akiről ön most úgy gondolja, hogy tudja.
ET: Nincsen teljesen jó megoldás. Ha pedig a hitelek bedőlése miatt elkezdenek tönkremenni a bankok, az még nagyobb baj. Így legalább élénkülnének a beruházások, és elindulhatna a növekedés. Az biztos, hogy rövid idő alatt nem lehet látványos eredményekre számítani.
MN: De a költségvetés rendbetétele biztosan a minimum. Lehet még kiadáscsökkentéssel operálni, vagy muszáj adót is emelni?
ET: Az egykulcsos adórendszert mindenképpen vissza kellene vonni, csak hát ezt a kormány presztízskérdésként kezeli. Én egyébként nyertem az egykulcsú adóztatással, mégis ellenzem. Kiadáscsökkentésre is szükség van. Hogy pontosan hogyan, azt jobban meg tudná mondani az, aki közvetlenül a gazdaságirányítással foglalkozik. Elméleti emberként úgy gondolom, hogy például az állam infrastrukturális beruházásaival is takarékoskodni kellene. Igazat adok abban a kormánynak, hogy az autópálya-építéseket le kell állítani, legalábbis átmenetileg.
MN: Vagy nem kellene az államnak részvényeket vásárolnia.
ET: Az jó volna. Az államadósságot viszont fölösleges lóhalálában csökkenteni, mert ahhoz olyan mértékű kiadáscsökkentésre vagy adóemelésre van szükség, amit nem fog kibírni a nép. Vagy olyan döntésekre kényszerülnek, mint a kötelező magán-nyugdíjpénztári vagyon államosítása, melynek hosszú távon lesznek súlyos következményei.
MN: Ezzel az egy-két százalékos növekedéssel nem lehet ellébecolni?
ET: Én a három százalékot tartom elfogadhatónak. Vagy legalább a két és fél százalékot. Ezzel már el lehet lenni, és így lassan kinőhetjük az államadósságot. Ha sikerülne mondjuk három-négy százalékra csökkenteni a kamatlábat, és két százalékra leszorítani az inflációt, akkor már ötszázalékos lenne a nominális növekedési ütem. Ha nem hat, hanem csak 3-4 százalék kamatot kellene fizetni az állampapírok után, akkor a nominális növekedés gyorsabb lenne, mint az államadósság növekedése - zéró deficit mellett persze: ezt mindenképpen el kellene érni. Az államadósság GDP-hez viszonyított aránya így fokozatosan csökkenne, azaz lassan ki lehetne nőni az államadósságot.
MN: A rendszerváltáskor még olyanokkal ámítottuk magunkat, hogy 10-15 év alatt utolérjük Ausztriát. Az előbb tárgyalt felállással - amitől persze még roppant messze vagyunk - milyen messze lehet a vágyott nyugati felzárkózás?
ET: Háromszázalékos hazai növekedési ütemet feltételezve pár évvel ezelőtt én 35-45 évet kalkuláltam a nyugat-európai átlagérték eléréséhez. Az utóbbi idők fejleményeit és az új adatokat figyelembe véve megint ki lehet ezt számítani. Az biztos, hogy 10-15 éven belül a felzárkózásból nem lesz semmi. Legföljebb ha a nyugatiak megteszik azt a szívességet, hogy egyáltalán nem növekednek. Még jó, ha nem szakadunk le jobban. Ebben a kérdésben számos kollégám, még azok is, akikkel a legtöbb dologban egyetértek, túl optimisták, ők inkább bíznak a gyors növekedésben. Nem fog bejönni.
Névjegy
Erdős Tibor a pesti Közgázon 1952-ben kezdett oktatni, a hetvenes évektől az MTA kutatója (1993-tól az Akadémia rendes tagja), 1992- 2000 között a MNB jegybanktanácsának tagja. Kutatási területei többek között a gazdasági növekedésre ható tényezők vizsgálata, az infláció hosszú távú hatásainak feltérképezése, vagy a válságkezelő gazdaságpolitika elemzése. "A magyar közgazdaság-tudomány egyik vitán felül állóan meghatározó személyisége Erdős Tibor. Nemcsak azért, mert évtizedeken át a közgazdászok nemzedékei - lényegében az egész mai derékhad - tőle tanulta a makroökonómia alapjait, szemléletét és az igényességet. Kutatóként az elmúlt három évtizedben a hazai növekedéselmélet és alkalmazásainak kiemelkedő művelője" - írta róla Csaba László 2004-ben, Erdős Fenntartható gazdasági növekedés című kötetének recenziójában.
