Boda Zsolt bírálata rosszul kezdődik a közgazdászok számára. Nemcsak azért, mert az idézett viccet a legtöbben úgy ismerik, hogy egy matematikus a harmadik szereplő, hanem azért, mert az általuk művelt területet közgazdasági ideológiának nevezi a szerző. Márpedig a közgazdászok szeretik azt hinni, hogy a közgazdaságtan társadalomtudomány és nem ideológia. Konzervatív vagy liberális közgazdászról már hallottunk, de közgazdász vagy szociológiai ideológiával rendelkező biológusról még nem. Ha egy fizikus egy másik fizikus tézisének kritikáját úgy kezdené, hogy az túlságosan erősen alkalmazza a fizikai ideológiát, azt aligha tudnánk mire vélni. A cikk érdemi része azonban racionális érveket sorol fel, és közgazdasági fogalmakat használ - lássuk ezeket.
*
A globalizációellenes érvrendszer rendkívül sokrétű. Van olyan vonulata, amelyik nem piacellenes és nem mond ellent a közgazdasági alaptörvényeknek sem. Ám sok globalizációellenes szereplő né-zeteit jogos ilyen kritikával illetni (még az olyan rangos rendezvényeken is előfordulnak, mint a Globfest). Sőt alig akad köztük olyan, aki néha ne esne ilyen hibába: előfordul, hogy az érvelés hevében egy ország nemzeti jövedelmét összehasonlítják a vállalatok árbevételével. Ennek természetesen semmi értelme. Vitaképes viszont az az érvelés, amely szerint a nemzetközi intézmények nem működnek megfelelően, és ezek fejlesztése nélkül a piac nem hozza létre az áhított társadalmi optimumot. Ezekkel a problémákkal a globalizáció hívei is tisztában vannak, és - sok komoly globalizációellenes szervezethez hasonlóan, sőt velük együtt - sokat tesznek azért, hogy ezek az intézmények jól működjenek. Az már vita tárgya, hogy miként lehet ezt a leghatékonyabban elérni: nem biztos, hogy az utcai őrjöngéssel. Az sem egyértelmű, hogy nagyon erős nemzetközi szervezeteket kellene létrehozni, mert ezekben esetleg túl sok hatalomra tennének szert például a fejlett országok szakszervezetei, amelyek a szegény országok számára kifejezetten előnytelen előírásokat tartatnának be. Jelenleg ennél hatékonyabb (és reálisabb) biztosítéknak tűnik, ha az egyes országok hoznak létre megfelelő intézményeket. Az afrikai államok fejlődését például épp ezek hiánya hátráltatja - és nem csupán az abszolút hátrányok. De mik is ez utóbbiak?
*
A komparatív előnyök elmélete eredeti formájában valóban a Boda Zsolt által felsorolt feltevésekkel született meg, de azóta a tudománynak egyet-kettőt sikerült feloldani közülük. Különösen érdekes az az érvelés, hogy a tőke gyors mozgásával már csupán egyetlen rögzített tényező marad, a munka, és ezért nem lehetséges komparatív előnyökre építeni. Miközben nyilvánvaló, hogy azért marad még néhány nem mobil termelési té-nyező (mint a föld vagy az ásvány-kincsek), meg kell említeni azt is, hogy a nemzetközi közgazdaságtan több művelője úgy véli: az emberek különböznek egymástól. A munkát tehát nem érdemes egyetlen termelési tényezőként kezelni, hanem célszerű legalább két részre bontani: képzett és képzetlen munkaerőre. Így - mit tesz isten - máris lehetőség van a specializációra: a fejlett országok olyan jószágo-kat gyártanak, amelyekhez inkább fejlett munkaerőre van szükség, a fejletlenek viszont olyanokat, amelyekhez inkább képzetlenre. És absztrakt modellünkben máris nem csak az abszolút előnyök számítanak.
Ennyi kukacoskodás után viszont le kell szögeznem, hogy azért sok mindenben egyetértünk. A nemzetközi intézmények működése közel sem olyan jó, mint lehetne. A sok, egymással versengő ország és a multik viszonya e nélkül a továbbiakban is aszimmetrikus lesz. A környezeti problémák megoldása szintén nem halad valami fantasztikus ütemben. De a helyzet csak nem olyan rossz, hogy az általunk óhajtott jövőt egy konzervdobozhoz kelljen hasonlítani!
