A fizikus, a vegyész és a közgazdász a hajótörés után egy lakatlan szigeten eszközök nélkül próbálja kinyitni az egyetlen előkerült konzervdobozt. "Rakjuk ki a napra, a hőtől majd felrobban, ami megmarad, megesszük!" - mondja a fizikus. "Rakjuk a tengerbe, a sós víz majd szétmarja a fémet!" - érvel a vegyész. "Tegyük fel, hogy van egy konzervnyitónk!" - javasolja a közgazdász.
*
Muraközy Balázs cikkében megállapítja (A szabad kereskedelem és a szabad asszociációk, Magyar Narancs, 2005. december 15.), hogy a globalizációról szóló beszéd gyakran a hitvita jellegét ölti. Igaza van. Hasonló érzés fogott el írása olvastán is, amely a közgazdasági ideológia hibátlan alkalmazását példázza. Lehet azonban, hogy sem a világ (a globalizáció), sem pedig a globalizációkritikus érvrendszer nem olyan, mint amilyennek ő láttatja. Ez utóbbi például a cikk szerint alapvetően piacellenes lenne, és ellentmondana a közgazdasági alaptörvényeknek is. Egyik meglátás sem (feltétlenül) igaz.
*
A közgazdaságtan alaptétele szerint a piac képes a legmagasabb szintű társadalmi jólétet biztosítani - legalábbis bizonyos feltételek mellett. Tegyük fel, hogy nincsenek monopóliumok, és nincs visszaélés a piaci erőfölénnyel! Tegyük fel, hogy mindenki jól informált, és a fogyasztókat nem lehet mérgezett paprikával etetni! Tegyük fel, hogy a törvényeket mindenki betartja, és senki sem akar lobbizással (korrupcióval) méltánytalan előnyöket biztosítani magának! Tegyük fel, hogy nincsenek ún. externáliák, vagyis a termelési költségeket senki sem akarja a társadalomra hárítani mondjuk környezetszennyezés vagy a munkabiztonsági szabályok kijátszásából eredő balesetek formájában! Tegyük fel, hogy nincsenek közjavak, vagy ha mégis, az állam biztosítja ezeket!
Ha ezek a feltételek nem teljesülnek, akkor a piac nem lesz képes tökéletesen ellátni a feladatát (persze lehet, hogy még mindig jobban fog működni, mint Észak-Korea gazdasága), sőt előbb-utóbb felszámolja önmagát. Jobb tehát, ha létrehozzuk azokat az intézményeket, amelyek megpróbálják biztosítani a szükséges körülményeket: a versenyhivatalt, a fogyasztóvédelmi, a munkaügyi, egészségügyi, környezetvédelmi stb. ható-ságokat, és persze a szükséges törvényi hátteret.
Mármost hol vannak ezek a hatóságok globális szinten? Sehol, vagy ha léteznek is (nemzetközi egyezmények, ENSZ-szervezetek formájában), igencsak szűk hatáskörrel, gyenge jogosítványokkal bírnak. Környezetvédelmi Világszervezet például nincs (ezért javasolta nemrég Sólyom László is a létrehozását), a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet pedig a multinacionális vállalatoknál nem vizsgálódhat, csak az államokon kérheti számon, szankcionálási lehetőség nélkül, hogy miért nem tartják be mondjuk a kényszermunka tilalmáról szóló egyezményt.
Miért nevezik mégis globalizáció- meg piacellenesnek azokat, akik a hatékonyabb nemzetközi szabályozás, új intézmények mellett érvelnek, s akik szerint meggondolatlanság kiterjeszteni a globális piacot úgy, hogy közben hiányoznak a piac működését szabályozó alapvető intézmények? Holott ők (mi) valójában nem tesznek mást, mint komolyan veszik a közgazdasági tankönyveket.
E tankönyvek egyik bevett fogalma a "természetes monopólium". Ilyen például a vízszolgáltatás: piaci alapon nem lehet hatékonyan megszervezni, hiszen a szolgáltatók nem tudnak egymással versenyezni, illetve társadalmilag erősen szuboptimális, ha minden szolgáltató kiépíti a maga vezetékrendszerét. Manapság azonban mindenhol a vízszolgáltatás piacosítása zajlik. A Kereskedelmi Világszervezet szolgáltatásliberalizálási egyezmé-nyének hatálya alá esik, a Világbank kifejezetten erőlteti a fejlődő országok számára, de a hírek szerint a G8 nyáron nagy csinnadrattával bejelentett adósságelengedésének is egyik (nem annyira hirdetett) feltétele lesz a szegény országok piacnyitása - többek között a közszolgáltatási szektorokban.
A víz esetében a szolgáltatók csak az ajánlatuk megtétele során versenyezhetnek egymással. Utána azonban valamelyikük 15-25 évre megkapja az üzemeltetési jogot. Tegyük fel, hogy van egy tökéletes ellenőrző hatóságunk, amely képes nyomon követni, hogy a szolgáltató betartja-e kötelezettségeit; megfelelően karbantartja-e a rendszert, az árakat valóban csak annyival emeli, amennyit a valós költségek (és a méltányos haszon) indokolnak stb. Ha nincs ilyen tökéletes hatóság, akkor vannak azok a rémtörténetek, amelyekből jó néhányat ismerünk a fejlődő országokból: ugrásszerűen emelkedő árak, a szolgáltatásból kizárt szegények, romló minőség. Márpedig ilyen hatóság még a fejlett országokban sem nagyon van. Nagy-Britanniában és Franciaországban körülbelül fele-fele a magánkézen lévő, illetve közösségi vagy állami kezelésű vízművek aránya. A magánüzemeltetők vízárai mindkét országban jóval dinamikusabban nőttek a közösségi kezelésűeknél. Angliában éppen a vasút újraállamosítása zajlik: a "minőségi problémák" (szaporodó vasúti katasztrófák) azt sugallják, hogy egy természetes monopólium "piacosítása" talán mégsem jó ötlet.
Korlátoznánk a piacot? Itt-ott igen. De csakis a közgazdaságtani igazságok nevében.
*
A közgazdasági tankönyvekben megtalálhatjuk azt az elméletet is, amelyre Muraközy is hivatkozott a globalizáció igazolása során: a David Ricardo nyomán kidolgozott ún. komparatív előnyök teóriáját. E szerint minden ország megtalálhatja a számítását a világpiacon, még akkor is, ha minden termék előállításában abszolút hátránya van, hiszen a többi országnak jobban megéri a komparatíve versenyképesebb termékre specializálódnia. A titkárnő kaphat munkát egy ügyvédnél még akkor is, ha az történetesen jobban gépel nála, hiszen az ügyvéd a jogi ismereteit jobban kamatoztathatja a gépelési tudományánál.
Igen ám, de a tankönyvek szerint ennek feltételei is vannak. A teljes foglalkoztatottság, a megközelítőleg hasonló fejlettségi szint az országok között és a legfontosabb: a termelési tényezők mobilitásának hiánya. Mármost a munkaerő (az egyik termelési tényező) a száz évvel ezelőtti állapotokkal szemben ma elég immobil, míg a tőke elképesztő mobilitása éppenséggel a gazdasági globalizáció lényege. A tőke egyrészt a nemzet-közi pénz- és tőkepiacokon kering szuperszonikus sebességgel és mennyiségben, másrészt multinacionális vállalatok formájában jön-megy a világban.
Hohó, de akkor Ricardo elmélete nem alkalmazható! A munkaerő bősége és a tőke mobilitása azt eredményezi, hogy a mai kereskedelem inkább az abszolút, mint a komparatív előnyök mentén szerveződik. Ha egy országnak nincs abszolút előnye valamiben, tehát nem tud másoknál olcsóbban termelni vagy valami speciális minőséget nyújtani, akkor a kereske-delem nem sok hasznot biztosít a számára - miként ezt számos afrikai ország példája mutatja.
Nézzünk szembe a ténnyel: a mai gazdasági globalizációnak nincs közgazdasági elmélete. Ricardo nem alkalmazható, más, hasonló minőségű teória pedig nincs.
Azt meg végképp nem tudom mire vélni, hogy Muraközy "Japán, Délkelet-Ázsia, újabban Kína" fantasztikus növekedésére hivatkozik a szabad kereskedelem igazolásaként. Ezek az országok egytől egyig vadul protekcionista gazdaság- és kereskedelempolitikát folytattak mindaddig, amíg meg nem erősödtek (azaz nem gyűjtöttek össze elég abszolút előnyt). Csak ekkor kezdtek óvatos liberalizációba. Vagyis inkább példázzák a merkantilista vagy a Friedrich List-i nacionalista, protekcionista gazdasági receptek sikerét, mint a Ricardói elmélet dicsőségét vagy a WTO politikáját. Sem a jelenben, sem a gazdaságtörténetben nem ismerünk olyan országot, amely a következetes szabadpiaci politikával ért volna el komoly fejlődést.
*
Az abszolút előnyök uralmára épülő világgazdaságban nem csoda, ha mindenki ezeket igyekszik növelni. A multiknak kedvezményeket, támogatást adunk. Az adókat csökkentjük, a szabályozást gyengítjük. A 90-es években számos fejlődő ország lazított a bányászat, az erdőgazdálkodás szabályozásán. Természetvédelmi területeket vontak ki a védelem alól. Malajzia, Indonézia, Kína exportra termelő ipari zónáiban nem érvényesek az ország - amúgy sem svéd szintű - munkaügyi szabályai. De az Egyesült Államok is kivonta a védelem alól Alaszka területének utolsó 5 százalékát az olajtermelés kedvéért, az amerikai vállalatok pedig versenyképességi okokra hivatkozva felmentést kaptak a levegőtisztasági törvények alól. Igen, ez a "race to the bottom".
A gyerekmunka ennek a jéghegynek csak a csúcsa. Nem a globalizáció legfontosabb problémája, inkább tünete: a nálunk csillogó-villogó márkák, amelyek milliókat költenek reklámkampányokra, hogy szeressük őket, "hűek" legyünk hozzájuk, azonosuljunk velük, máshol gyermekeket (a botrányok óta inkább csak kamasz lányokat - azok is keveset kérnek, jól fegyelmezhetőek, szakszervezetről nem is hallottak) alkalmaznak csak azért, hogy néhány centet e cégek rajtuk is keressenek. A papájukat és a mamájukat is lehetne alkalmazni, de így olcsóbb.
S vajon mennyiben igaz a globális piacra Adam Smith meséje a mészárosról, a sörfőzőről és a pékről, akik csak a saját érdekeiket követik, mégis mindenki jól jár? A piac feltételei mellett említsünk még egy igen fontos szempontot: a hatalom kérdését. Igen, a gazdasági globalizáció hatalmi kérdés (is). A serfőző szerepét itt multi játssza, amelynek éves forgalma Magyarország GDP-jének többszöröse, és egy-egy nyersanyag- vagy élelmiszerpiacon monopolisztikus befolyással bír, a derék vevők pedig a lerongyolódott fejlődő országok (amelyek bármire hajlandóak, csak jöjjön már egy befektető). További szereplőként feltűnik még a Nemzetközi Valutaalap (IMF) - Joseph Stiglitz, a Nobel-díjas közgazdász mérsékelt globalizációkritikus könyvéből mindenki tájékozódhat, akinek kétségei lennének, hogy kiknek az érdekeit is képviseli az IMF.
Aztán itt van a Világbank, amely egészen a közelmúltig kizárólag költséges megaberuházásokat ösztönzött a fejlődő országokban. A Világbank erőltette Bolíviára azt a vízprivatizációt, amely a rögtön bekövetkező áremelkedés miatt népfelkelést provokált, melynek vezéralakja az új bolíviai elnök, Evo Morales volt (hja, ez a latin-amerikai populizmusÉ). Azt pedig éppen a liberalizációpárti Jagdish Bhagwati professzor szögezi le az amúgy a globalizáció védelmében íródott könyvében: fájdalom, a Kereskedelmi Világszervezet túlságosan egyértelműen a multinacionális vállalatok érdekeit képviseli. Talán ezért is kellene demokratizálni, átláthatóvá tenni. A tárgyalások és azok valós tétje legyen mindenki számára nyilvánvaló. Például ezért rendeztük a Globfesztet.
*
A globalizáció számos negatí-vumát, a hatalmi visszaéléseket lehetne orvosolni, enyhíteni jobb szabályozással, több demokráciával, nemzetközi intézményekkel. A környezeti kihívás azonban, amelylyel a modern gazdaság szembenéz, mélyebb átalakulást tesz szükségessé. Minden komoly tudományos vizsgálat katasztrofálisnak mutatja Földünk ökológiai álla-potát. Erre jutott többek közt az ENSZ éghajlatváltozást kutató bizottságának 300 tudósa vagy a biodiverzitás állapotát felmérő többéves, 700 nemzetközi tudóst bevonó program is. Az éghajlatváltozás elkezdődött, a fajok kipusztulása, a természetes élőhelyek tönkretétele sosem látott mértékű, a talajok 70 százaléka világszerte valamilyen degradációtól szenved. Az is közismert, hogy mindezt nem önmagában az emberiség nagy létszáma, inkább a hihetetlenül mohón fogyasztó és szennyező modern, fejlett világ okozza. Az USA felelős pl. a klímagázok kibocsátásának mintegy negyedéért. Vagyis akkor globalizálunk nagy erőkkel, amikor az uralkodó fejlődési modell (legalább egy nagyon fontos szempont szerint) totálisan csődöt mondott. Ez a későn jövő pechje.
A megoldást az ökológiai krí-zisre senki sem ismeri pontosan. Néhány technikai újítás nem lesz elég; újra kell gombolni a gazdaság kabátját. Nem tudni, hogy mennyi piac, mennyi közösségi tulajdon, mennyi globalizáció, mennyi loka-lizáció szükséges a fenntartható gazdasághoz. Mennyi hatékonyabb fogyasztás és mennyi lemondás a fogyasztásról. Egy biztos (és elnézést a képzavarért): jövőnk konzervdobozának kinyitása képzeletbeli konzervnyitókkal nem fog menni.
A szerző közgazdász, a Védegylet munkatársa.
