Az új felsőoktatási törvény tervezete annak rendje és módja szerint titokban készült, ismeretlen szakértői kör bevonásával. Számos részlete így is kiszivárgott, de ezekről sietve közölte a KDNP-s oktatáspolitikai vezetés, hogy még semmi nem végleges, és azért nem nyilatkoznak, mert dolgoznak. Ennélfogva nagy várakozás előzte meg a hivatalos változat közlését, de a múlt héten közzétett, meglehetősen zavaros dolgozat inkább csak növelte a kérdések számát.
Váratlan lendület
Nem segíti az értékelést, hogy a dokumentum státusza sem teljesen világos: önmagát néha vitaanyagnak, néha törvényjavaslatnak tartja, hivatalosan kerettörvény-tervezet, viszont olykor részletszabályokat is tartalmaz. A felsorolt 23 részletező kormányrendelet közül csak 12-ről ejt - nagyjából - szót, ráadásul a bejelentésekor tartott sajtótájékoztatón tett kormányzati kijelentésektől gyökeresen eltérő megállapításokat is tartalmaz.
A dokumentum már a saját legitimációját is a szokásos csúsztatással teremti meg: "A 2010. tavaszi országgyűlési választások eredménye egyértelmű felhatalmazást adott arra, hogy új értékalapokra helyezzük az oktatási rendszer egészét. Ennélfogva szükségszerű egy új felsőoktatási törvény megalkotása is." A felhatalmazás természetesen nem létezik, a Fidesz-KDNP választási programja és az új kormányprogram két mondat erejéig foglalkozott a felsőoktatással (több mérnök kell, valamint a felvételizőknek több információt kell adni a szakok piaci értékéről). Igaz, ha előre rögzítik, hogy a Kádár-kori tervutasításos rendszert kívánják visszahonosítani immár a felsőoktatásban is, az sem változtatott volna semmin.
Lényegében ugyanis a totális állami kontroll alkalmazásáról van szó, hiszen ha már például patikát vagy nyugdíjkasszát is tud a kormány az érintettek helyett választani, miért pont egyetemet ne tudna. Az új koncepció szerint a piaci mechanizmusokat el kell felejteni, a fogyasztók (hallgatók, felvételizők) nem képesek az önálló gondolkodásra - legfeljebb talán a szavazófülkében -, ezért mindent el kell helyettük dönteni. (A tervezet eme jellegéről lásd Elvégezni vagy kivégezni? című esszénket a lap 50-51. oldalán. De Hoffmann Rózsa egy másik jó ötletéről szól lapunk 49. oldala is.) Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy bár az állami irányítástól semmivel nem lesz hatékonyabb a felsőoktatás, a koncepció belső logikája legalább koherens. A piaci szempontok jobb érvényesítéséhez ugyanis a tandíj is hozzátartozna, hiszen a méltányos teherviseléshez, a képzés hatékonyságához és a jobb minőségű intézményekhez az önrészfizetéssel motiválttá tett hallgatókra is szükség volna, ám tandíjról (és ezzel párhuzamosan ésszerű ösztöndíjrendszerről) a "szociális népszavazás" óta természetesen szó sem lehet. Ha pedig a finanszírozás teljes mértékben közpénzből származik (nem számítva a csaknem 100 százalékos tandíjnak megfelelő költségtérítéses képzést, mely a szemforgató "ingyenesség" legkiáltóbb cáfolata), akkor az állam írja - képességei szerint - a kottát is.
Emiatt szerepel a tervek között, hogy az adófizetők pénzén ne lehessen akármeddig elvizsgázgatni - ha nincsenek "pénzügyi ösztönzők", akkor az állami beavatkozás szükségszerűen brutális. Ugyanez a logika érhető tetten a hallgatói jogkörök korlátozásánál is. Eszerint a hallgatói önkormányzatok (hök) az eddigi egyetértési helyett csak véleményezési jogot gyakorolhatnának a tanulmányi és vizsgaszabályzat elfogadásakor, valamint az intézmény szenátusának 15 százalékát delegálhatnák (ez most a hök-választás részvételi arányától függően 25-33 százalék). Az önkormányzatok a legfinomabb megfogalmazás szerint is minimum kihívásokkal küszködnek az átlátható működés vagy a valódi hallgatói képviselet terén - a kormány nem ezen kíván változtatni, hanem a beleszólásukat csökkenti (jellemző módon a Facebookon szervezett tiltakozás csak ezeket a terveket érinti). Szintén ebből a hozzáállásból vezethető le az is, hogy ezután az intézmények és a szakok minőségértékelését is a miniszter fogja végezni, a Magyar Akkreditációs Bizottság csak szakvéleményt ad. Senki nem állítja, hogy az akkreditáció most jól működik, de az is képtelenség, hogy ezen a politikai befolyás javítani fog.
Önellentmondások
Ugyanakkor még ezekben a viszonylag egyszerű kérdésekben sem lehet tisztán látni. Korábban arról volt szó, hogy egy tárgyat csak kétszer vehetnének fel a hallgatók, és csak két-két alkalommal vizsgázhatnának belőle, majd Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár ennél árnyaltabban a "parttalan mennyiségű" vizsgák megakadályozásáról beszélt. A tervezetben viszont ilyesmi már nem is szerepel, csak az, hogy államilag finanszírozott képzésben legfeljebb a képzési követelményben meghatározottnál két félévvel tovább lehet részt venni. Dux László felsőoktatási helyettes államtitkár pedig azzal sokkolta az érdeklődő közvéleményt, hogy esetleg a bolognai folyamat során bevezetett többszintű rendszerrel is lehetne szakítani, és az intézményekre fogják bízni a döntést arról, vissza akarnak-e állni az osztatlan képzésre. Az írásos anyag szerint viszont a törvény fogja meghatározni, mely szakokon lesz lehetőség az osztatlan képzés kialakítására, tehát egyelőre talán mégsem lépünk ki az Európai Unióból. Az persze rejtély, hogy az új törvény koncepciójában miért nem árulják el, mely szakokra gondol az új törvény; egyedül a pedagógusképzés esetében teszik nyilvánvalóvá a váltást. Igaz, a tanárképzés nagyon is sürgető reformjáról született egyetlen komoly elemzés, az oktatási kerekasztal zöld könyve által felvázolt komplex intézkedések között az osztatlan képzés visszaállítása éppen hogy nem szerepel, tehát megint csak a lényeg sikkad el. Nincs különösebb jelentősége, de megemlíthetünk egy örömhírt is: a vitaanyag szerint "az Alkotmányban biztosított jogok nem vonhatók meg, nem korlátozhatók a hallgatói jogviszony keretei között sem". Az alkotmányos jogok sérthetetlenségének leszögezése néhány hónapja még egyszerű szócséplésnek tűnhetett volna, de ma már egyértelműen a kormányzati kegy gyakorlásának tekinthető.
Kérdés persze, hogy mennyire lehet egyáltalán komolyan venni a dokumentumot, hiszen a benne foglaltak egy része kivitelezhetetlennek tűnik. A felvételihez mindenkinek két tárgyból tett emelt szintű érettségire volna szüksége, de ehhez a középiskoláknak egyelőre nincsenek meg a személyi és tárgyi feltételeik, és ezen csak idővel, komoly költségvetési pénzekkel lehetne változtatni. Az egyetemi karoknak legalább egy doktori iskolát kell működtetniük, legalább 40 teljes állású oktatót kell alkalmazniuk, akiknek legalább kétharmada rendelkezik tudományos fokozattal, és az egy minősített oktatóra jutó nappali tagozatos hallgatók száma nem haladhatja meg a 25 főt. Ami jól hangzik, de a ma működő karok többsége - főleg az olyannyira pártolt kisebb vidéki intézményekben - nem tudna megfelelni e minimumkövetelményeknek.
Formailag és tartalmilag is problematikus, néha önmagának is ellentmondó, a hatékonyságot bizonnyal nem javító elképzelésgyűjteményről van tehát szó, amely az előző kormányokat kapkodással, az egyeztetés hiányával, elspórolt hatástanulmányokkal vádoló politikai erőtől kifejezetten sovány próbálkozás. Ha nyolc év ellenzéki és fél év kormányzati időszak után erre telik, akkor a változatlanság tényleg érték. Mindezt még tetézte Pokorni Zoltán, amikor egy konferencián kifejtette: nem tud azonosulni a KDNP oktatásügyi elképzeléseivel, de nem tehet semmit. Eszerint a mára az élet szinte minden területét ellenőrző nagyobbik kormánypárt épp az oktatásban eszköztelen egy alig is létező, kimutathatatlan támogatottságú, legfeljebb az ideológiai bokréta szerepét betöltő formációval szemben.
