Magyar Narancs: Ön szerint szükség van új alkotmányra, vagy megfelelő az 1989-1990-ben született, jelenleg hatályos alaptörvény?
Tordai Csaba: Egy alkotmánynak alapvetően két funkciója van: az alapvető jogok biztosítása, illetve a hatalomgyakorlás eljárási kérdéseinek a rendezése. Az 1989-1990-ben született alkotmány ezeket a feladatokat nagyon jól ellátta. Persze nem mondom azt, hogy ne lettek volna döccenők vagy félresiklások, de az alkotmányos rendszer folyamatosan képes volt az önkorrekcióra. Összességében Magyarországnak a történelme során soha nem volt olyan húsz éve, amikor a demokrácia és a szabadság ilyen magas szinten érvényesült volna. Ezt pedig nem szabad lebecsülnünk, még akkor sem, ha mára mindezt természetesnek veszszük. Az is mutatja, hogy a hatályos Alkotmánnyal nincsenek nagy gondok, hogy tartalmi értelemben szó nincs új alkotmány előkészítéséről - azok a részkoncepciók, amelyeket az alkotmány-előkészítő bizottság közzétett az Országgyűlés honlapján, legalábbis arra utalnak, hogy a kormánytöbbség nemhogy alapvetően, de érdemben sem kívánja megváltoztatni a mostani alaptörvényt. A hatályos alkotmányt nyilván rengeteg helyen lehetne csiszolni, hiszen 1989-ben senki nem filológiai igényességgel viszonyult a szöveghez, hanem mindenki a jogállami átalakulás fő kérdéseire összpontosított. A normaszövegnek ezeket az egyenetlenségeit az Alkotmánybíróság értelmezési tevékenysége jórészt orvosolta, ha pedig bármi gyakorlati probléma felmerülne, azt alkotmánymódosítással is lehetne kezelni.
MN: Akkor mivégre a felhajtás?
TCS: A választásokon győztes jobboldal az ideológiailag elkötelezett törzsszavazói számára bizonyítani akarja, hogy új társadalmi rendszert épít. Ennek egyik eszköze az alkotmányozás. Mert azt azért még a saját szimpatizánsokkal sem egyszerű elhitetni, hogy a gyümölcspárlatok részleges adómentessége jelenti az új korszakot; még akkor sem, ha az a pálinkafőzés szabadságharcává nemesedik. A jobbszél közönség felfokozott érzelmi állapota jelenik meg azokban a szimbolikus kérdésekben is, amelyek eddig az alkotmány-előkészítés során elérték a nyilvánosság ingerküszöbét.
MN: Ezért lehet például fontos, hogy a Szent Korona szerepel-e az új alkotmányban?
TCS: Épeszű ember nem gondolja Magyarországon, hogy egy 21. századi demokráciában a hatalom forrása a nép helyett egy szakrális tárgy lenne. A klasszikus Szent Korona-eszmének ezért semmi keresnivalója nincs a népfelség elvére épülő Magyar Köztársaság alaptörvényében. Büszkék lehetünk ugyanakkor arra a magyar alkotmányos hagyományra, amely már nagyon korán egyfajta hatalomkorlátozást, ha tetszik, hatalommegosztást tűzött ki célul. Némelyek ezt a tradíciót a Szent István-i intelmekben is felfedezni vélik, de az legkésőbb az Aranybullában, különösen az ellenállási záradékában már világosan megjelenik. Ennek a hagyománynak pedig része a Szent Korona tana is. Ha tehát az új alkotmány preambuluma megemlékezik arról, hogy ennek a politikai közösségnek a történelmében a modern alkotmányosság előképei egy szerves fejlődés eredményeként megjelentek, azt aligha lehet kifogásolni.
MN: A szimbolikus kérdéseken túl mi a tétje akkor az alkotmányozásnak?
TCS: Aki az euroatlanti térséghez akar tartozni, az nemigen térhet el e civilizáció alkotmányos alapértékeitől. Ilyen sarokpont az, hogy a törvényalkotó szervet a polgárok közvetlenül, titkos választáson, a pártok szabad versenyének keretei között választják meg. Vagy hogy az igazságszolgáltatás független, hogy érvényesül a jogállamiság és a hatalommegosztás elve. Az alapvető jogok védelmének is kialakult egy olyan nemzetközi minimuma, amitől nem térhetnek el az államok anélkül, hogy ne rekesszék ki magukat az európai értékközösségből.
MN: A nemzeti sajátosságokra hivatkozva sem térhetnek el az egyes államok ezektől a normáktól?
TCS: Az alkotmányok egy-egy politikai közösség együttélésének a kereteit adják meg, minden alaptörvényben megjelenik valamilyen szinten a nemzeti múltra adott reflexió. Magyarország például 1989- 1990-ben - a régióban akkor még csaknem egyedülálló módon - éppen a történelmi múltja miatt egy tisztán parlamentáris kormányforma, nem pedig egy félprezidenciális államberendezkedés mellett kötelezte el magát. E döntés mögött ott volt az a tapasztalat, hogy a reformkor óta Magyarországon a jogállami, demokratikus törekvések előbb-utóbb meggyengültek vagy elbuktak, és erős, tekintélyelvű vezetők uralták a politika szféráját, legyen szó Horthyról, Rákosiról vagy Kádárról. Ehhez képest a rendszerváltók úgy gondolták, hogy a demokratikus hatalomgyakorlás megszilárdulásához az a legjobb út, ha egy tagolt, a visszacsatolásra, az önkorrekcióra is képes parlamentáris rendszer jön létre. Ha a végrehajtó hatalom a miniszterelnököt illeti, akinek viszont az Országgyűlésben hétről hétre szembesülnie kell a kormánypárti képviselők véleményével, bizalmával vagy bizalomvesztésével. A kelet-közép-európai régióban azt látjuk egyébként, hogy egyre több állam mozdul el a félprezidenciális berendezkedéstől a parlamentarizmus irányába. A mai lengyel köztársasági elnök jogköre fényévekre van Lech Waleþsa 90-es évekbeli hatáskörétől. Horvátország mostani köztársasági elnökének a nevét is nehéz felidézni, annyira jelentéktelen a szerepe, míg az új horvát állam megalakulásakor Franjo Tudjman élet-halál ura volt az országban. Szélesebb tapasztalati bázison, a sikeres új demokráciák, így például az NSZK példájából tanulva erősítette meg a kormány alkotmányos helyzetét az Antall-Tölgyessy-paktum 1990-ben. Merthogy az is történelmi tapasztalat, hogy a törékeny, friss demokráciák bajainak jelentős része abból származik, ha a végrehajtó hatalom gyenge, és nem képes a kormányzás mindennapi feladatait ellátni. Ilyen esetekben a polgárok óhatatlanul az erős kéz, a tekintélyelvű megoldások irányába orientálódnak, ami viszont egy ponton a demokrácia felszámolásába torkollhat.
MN: Ehhez képest az alkotmány-előkészítő bizottság elnöke, Salamon László kiterjesztené a köztársasági elnök jogkörét a kormánnyal és az Országgyűléssel szemben, a miniszterelnök pozícióját pedig gyengítené. Ezt hogyan értékeli?
TCS: Salamon úr javaslata szerint belpolitikai válság esetén a köztársasági elnök feloszlathatná a parlamentet, illetve felmenthetné a miniszterelnököt. Az utóbbi felvetésnek sok értelmét nem látom: ha a parlamenti többség kiáll a felmentett kormányfő mellett, akkor nyilván újra megválasztja miniszterelnöknek. A parlament feloszlatásának joga azonban alaposan átalakítaná az államberendezkedést. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy ellentétes politikai oldalhoz tartozik a kormány és az államfő. Elképzelni se nagyon kell mindezt, a köztársaság húszéves történetéből tizennégy évig ez volt a helyzet. Ciklus közben a kormányok menetrendszerűen veszítenek népszerűségükből. Mivel pedig alapvetően szubjektív megítélés kérdése, hogy mit tart a köztársasági elnök belpolitikai válsághelyzetnek, az ellenzék az általa támogatott elnök révén szinte bármikor előre hozott általános választásokat csikarhatna ki. Ez radikálisan gyengítené azt a kormányzati stabilitást, ami a rendszerváltás óta jellemezte Magyarországot. Képzeljük el, hogy 2008 végén vagy 2009 elején előre hozott választások vannak. A kormányváltással óhatatlanul együtt járó állami bénultság jó eséllyel kezelhetetlenné tette volna a pénzpiaci válság hatásait. Ugyancsak veszélyes vizekre evez, aki a konstruktív bizalmatlansági indítványt akarja eltörölni. A mai alkotmány a miniszterelnök megbuktatásának két esetét ismeri: vagy választania kell az Országgyűlésnek egy új kormányfőt, vagy a képviselőknek fel kell oszlatniuk a parlamentet. Az utóbbinak nyilván személyes, az egzisztenciára is kiható következménye van, hiszen az új választásokon a saját mandátumukat is kockára teszik. Lehet arra a feltevésre is építeni persze az új alkotmányt, hogy az SZDSZ-es képviselők 2008-ban vélhetően megszavaztak volna egy olyan nem konstruktív bizalmatlansági indítványt Gyurcsány Ferenc ellen, amelyik nem eredményez előre hozott választásokat. Mégsem bölcs dolog egy pillanatnyi, vélt politikai helyzetből kiindulva kockára tenni a jövő kormányzati stabilitását.
MN: Éppen most készül változtatni az Országgyűlés az Alkotmánybíróság hatáskörein. Ez menynyiben befolyásolja az alkotmányos berendezkedést?
TCS: A kulcskérdés az, van-e olyan hatalmi ág, amelyik a törvényhozó döntéseit felül tudja bírálni. Ha nincs, akkor az alkotmány elsőbbsége, egyáltalán az alkotmányosság csak fikció marad, és a totális hatalom képe jelenik meg. Aki tagadja az Országgyűlés döntéseinek felülbírálhatóságát, a hatalommegosztás elvét magát tagadja. Éppen ezért nem volt törvénymegsemmisítő jogköre az Alkotmányjogi Tanácsnak 1985 és 1989 között. Mert az államszocialista jogfelfogás szerint a nép által választott Országgyűlés döntései felett nem mondhatnak mindenféle jogászprofesszorok az alkotmány alapján ítéletet, hiszen ezzel a nép akaratával mennének szembe. Ebben az összefüggésben másodlagos kérdés, hogy a törvényeket egy elkülönült alkotmánybíróság vagy a rendes bíróságok vizsgálhatják-e felül. A lényeg az, hogy az alkotmány rendelkezéseit egy független szerv kérhesse számon még az Országgyűlésen is. Az már a nemzeti sajátosságok körébe tartozik, hogy erre milyen szervezeti megoldást alkalmaz egy ország.
MN: Magyarországon miért az elkülönült Alkotmánybíróság tölti vagy töltötte be ezt a szerepet?
TCS: Bár a két világháború között már működtek Európában alkotmánybíróságok, igazából szerte Európában a második világháború utáni Nyugat-Németország példája volt a meghatározó. Ott egyszerűen azért lett elkülönült alkotmánybíráskodás, mert a rendes bírói kar iránt nem volt meg a megszálló amerikaiakban az a bizalom, hogy a náci kollaboráció árnyékában képesek lennének a demokratikus alaptörvény erkölcsi normáit megfelelően alkalmazni a törvényhozással szemben. Nagyjából ugyanez a logika magyarázta a magyar Alkotmánybíróság életre hívását is. Ami egyébként nem attól erős, hogy törvénymegsemmisítő jogköre van, hiszen ez az alkotmánybíráskodás elemi feltétele. Hanem attól, hogy bárki indítványozhatja egy törvény megsemmisítését. Azon adott esetben el lehet gondolkodni, hogy ne bárki fordulhasson a testülethez, hanem csak az, akinek az alkotmánysértés hátrányt okozott. De az remélhetőleg a magyar alkotmánytörténet gyorsan felejthető epizódja marad, hogy az alkotmány korlátozza az alkotmányvédő szerv törvénymegsemmisítési hatáskörét.
MN: Az alkotmány-előkészítő bizottság részkoncepcióiban megjelenik alternatívaként a kétkamarás parlament gondolata is.
TCS: A korporatív második kamara gondolata nem egyeztethető össze az európai alkotmányos konszenzussal, és radikális szakítást jelentene a rendszerváltozás alkotmányozásával - szerencsére a részkoncepciók alapján csak a Jobbik támogatja ezt a felvetést. A parlamenti képviselők mögött potenciálisan az összes választó, de még ténylegesen is négy-ötmillió szavazat áll. A Magyar Tudományos Akadémia, a gazdasági kamarák vagy a szakszervezetek, de még az egyházak mögött is ennek csak a töredéke. Egyszerűen nem lenne kellő legitimitása egy demokráciában egy ilyen felsőháznak. A kormányzat számára nyilván fontos, hogy minél szélesebb társadalmi egyeztetés után hozza meg a döntéseit - de azok attól még az ő döntései maradnak, amire választók milliói hatalmazták fel, és amiről választók milliói mondanak majd ítéletet a következő választásokon. Megjelentek korporatív törekvések alacsonyabb szintű jogszabályokban az elmúlt két évtizedben, így például a médiakuratóriumok esetében. Láttuk, hova vezetett a legitimáció nélküli hatáskör. Nem lenne ez másként a felsőház esetében sem. Elvileg az nem lenne kizárt, hogy a nép által választott alsóház mellett egy olyan felsőház működjön, amelynek tagjait ugyancsak a nép választja közvetlenül, vagy pedig a nép által választott helyi önkormányzatok delegáltjaiból áll. Egy ilyen második kamara viszont nem sok mindent tenne hozzá az első kamara tevékenységéhez, nem is beszélve arról, hogy ha egy politikai erő komolyan előhozakodna azzal, hogy ő további száz választott és fizetett politikust akarna a parlamentbe ültetni felsőházi tagként, valószínűleg csúfos politikai kudarcot vallana.
MN: A határon túli magyar állampolgárok választójogának kérdése is felvetődött az eddigi bizottsági munka során.
TCS: Arról azért elsősorban a Magyarországon élőknek kell a képviselőik útján dönteniük, hogy hány százalékos legyen az áfa, legyen-e mindennap testnevelés az általános iskolákban, vagy milyen nyomtatványon kell benyújtani az építési engedély iránti kérelmeket. Vannak ugyanakkor olyan európai államok, amelyek adnak választójogot azoknak az állampolgároknak is, akik nem élnek életvitelszerűen az adott országban, mások pedig nem adnak. Elvi jelentőséget önmagában nem tulajdonítanék ennek. A kérdés megítélése leginkább azon múlik, hogy hány külhoni magyar állampolgár érintett, és ők mennyire tudják befolyásolni a választás eredményét. Nyilván nem mindegy, hogy négyszázezer vagy hárommillió emberről beszélünk, mint ahogyan az sem, hogy a magyarországi lakóhellyel rendelkezőkkel azonos módon szavazhatnak-e, vagy egy speciális választási rendszerben néhány mandátum sorsa múlik csak a voksaikon. Az erősen veszélyeztetné az alkotmányos intézményrendszer működőképességét, ha nem az a párt alakíthatna kormányt, amely az ország területén élők szavazatainak a meggyőző többségét megszerzi, hanem az, amelyik csak a határon túliak voksai miatt lett első a választásokon. Egy ilyen kormány belföldi legitimációja rendkívül gyenge lenne, amivel valószínűleg egy egész kormányzati cikluson át küzdene. A határon túliak választójogával tehát óvatosan kell bánni, addig nem is volna szabad végleges döntést hozni erről, amíg nem látjuk, hogy az állampolgársági törvény módosítása nyomán hányan kérik a honosításukat. A politikai számításokat pedig minden párt nyugodtan félreteheti: amikor Berlusconi a saját választási győzelmének biztosítása érdekében választójogot adott a külföldön élő olaszoknak, azzal éppen Romano Prodit segítette többséghez az olasz szenátusban.
MN: Az alkotmány-előkészítő bizottságot fura ötletek sorával bombázták. Mi szabhat határt az alkotmányozó fantáziájának?
TCS: Az alkotmányos rendszereknek van egy határozott önkorrekciós képességük. Egyfelől a rendszerváltás utáni évekből emlékezhetünk arra, hogy az Alkotmánybíróság az alaptörvény töredékes szövegét miként formálta rendszerré. Egy szerencsétlenül megfogalmazott mondat vagy egy belső ellentmondás még nem dönti romba az alkotmányosságot, mert azt az Alkotmánybíróság jogértelmezéssel kiegyenesítheti, feloldhatja. Másrészt amikor egy-egy alkotmányi rendelkezést alkalmazni, értelmezni kell, akkor az Alkotmánybíróság rendre végez jog-összehasonlító tevékenységet. Az alaptörvény egy olyan nagyon tömör mondata, mint például hogy a bíróság előtt mindenkinek joga van a tisztességes eljáráshoz, az euroatlanti országokban már tengernyi jogvita kiindulópontja volt, annak értelmezéséről könyvtárnyi szakirodalom született. Ezektől a maga ítélkezési gyakorlatában a magyar Alkotmánybíróság sem tekint el. Vagyis azt, hogy a magyar alaptörvény egy-egy rendelkezését miként értelmezi az Alkotmánybíróság, az európai alkotmányos konszenzus kőkeményen determinálja. Ez pedig, legalábbis szociológiai értelemben, korlátot állít az alkotmányozó hatalomnak. A példánál maradva: szinte mindegy, hogy a magyar alkotmányozó miként fogalmazza meg a tisztességes eljáráshoz való jog tartalmát, mert azt úgyis az Alkotmánybíróság fogja az ő értelmezése során meghatározni, és ennek során a nemzetközi emberi jogi szerződések joggyakorlata, valamint más országok példái is irányadóak lesznek. Harmadrészt az alkotmányozó hatalom korlátja a józanság, a társadalmi elvárásoknak való valamilyen szintű megfelelés követelménye. A közzétett bizottsági részkoncepciókban is felmerült például az, hogy az alkotmány az emberi életet a fogantatástól a halálig határozza meg. Ebből pedig a korábbi alkotmánybírósági döntések alapján egyenesen következne az abortusz tilalma. Ha ez a tétel bekerülne a végleges normaszövegbe - mint ahogyan szerintem nem fog -, akkor az Alkotmánybíróság jó eséllyel változtatna korábbi gyakorlatán, és megtalálná azt az értelmezési lehetőséget, ami a társadalom általános vélekedéséből kiindulva mégsem jutna el az abortusz betiltásáig.
MN: Egyetért azzal a jobboldalon hangoztatott érvvel, miszerint a jelenlegi alkotmánynak nincs tekintélye a magyar ember előtt, azt a magyarok nem érzik a sajátjukénak?
TCS: Az alkotmánytisztelet egyes országokban valóban erős, néhol már-már vallási jelleget ölt, például az Egyesült Államokban. De azt vegyük észre, hogy az amerikaiak érzelmi viszonyulása az alkotmányukhoz abból táplálkozik, hogy az hozta létre magát a nemzetet. Számukra az alkotmány egyfajta pótléka volt a közös nyelvnek, a közös történelemnek és a közös kultúrának. Ezt a fajta ragaszkodást, ami nemzedékről nemzedékre hagyományozódik, mesterségesen létrehozni nem lehet. Magyarországon sem az alkotmányos berendezkedéssel elégedetlenek a polgárok. Nem követeli senki, hogy a választott képviselők helyett diktátorok gyakorolják a hatalmat. A piacgazdaság áru- és szolgáltatásbőségét mindenki természetesnek tekinti. Az alapjogokat védő Alkotmánybíróság iránti bizalmi index hagyományosan az egyik legmagasabb. A választók az elmúlt húsz évről, különösen annak kormányairól és a politikai elitről nagyon rosszakat gondolnak. De ez nem jelenti azt, hogy új, más alapelveken nyugvó államberendezkedést akarnának. Csak azt, hogy nem érzik elég reménytelinek a saját életüket, nem érzik elég hatékonynak az államot. Ahhoz, hogy egy országot sikeresnek gondoljanak a polgárai, a jó alkotmány előfeltétel, de nem garancia.
