A rapprochement-hoz, e nagyívű folyamathoz az első impulzusok a II. világháború után a civil társadalomból érkeztek; néhány fantaszta (róluk kicsit lejjebb) már akkor jóval előbbre látott. E kezdeményezéseket karolta fel aztán a nagypolitika és az üzleti világ (ezekről és intézményeikről lásd egy korábbi, a témával foglalkozó cikkünket: Csak egy példa, Magyar Narancs, 2005. december 15.). A Robert Schuman, Jean Monnet, illetve Charles de Gaulle és Konrad Adenauer nevével fémjelzett politikai folyamat épp azért lehetett sikeres, mert együtt, egymást segítve munkálkodott rajta a két kormányzat és a két civil társadalom. S bár sem a szlovák-magyar, sem a román-magyar viszony nem kecsegtet olyan nagyhatalmi hozadékkal, mint a német-francia (ezekből az esetleges együttműködésekből akkor sem lesz az unió központi magja, ha megfeszülünk), és persze minden történelmi analógia sántít, a tapasztalat egy része legalábbis figyelemre méltó.
Kishatár
A francia-német együttműködés első civil mozgalmai valahol Baden-Württemberg tartomány, a Rajna- és a Saar-vidék, valamint Strasbourg környéke, tehát az országhatár mentén szerveződtek. Ludwigsburg, ez a csendesnek nem mondható, de annál takarosabb barokk kisváros alig 15 kilométerre fekszik Stuttgart központjától. A Neckar folyó, a festői dombvidék, valamint az elérhető távolságban levő Fekete-erdő ideális terepet nyújthatott a háború után szabadidős programok szervezésére. Itt alakult meg a Német-Francia Intézet (DFI), ami kezdetben nem tudományos kutatóműhelyként, hanem ifjúsági szervezetként működött. Az alapítók innen elszármazott és a háború alatt részben itt ellenállóskodó politikusok voltak: Carlo Schmid, az európai közösség egyik nagy ideológusa, és Teodor Heuss, a háború utáni első köztársasági elnök. A DFI létrejötte az egyik példája a politikai elit és a civil társadalom összefogásának. "Nem véletlen - mondja Wolfram Vogel, a DFI kutatója -, hogy a francia-német kiegyezést a háború után egyszerre kezdték szorgalmazni az addig ellenállásban működő, a háború előtt is aktív politikusok és a jórészt katolikus, az egységes Európát vizionáló civil értelmiség."
Ilyen értelmiségi volt például Jean du Rivau, aki jezsuita szerzetesként 1946-ban hozta össze a Nemzetközi Kapcsolatok és Dokumentumok Irodáját a határ menti Offenburg plébániáján. Megemlítendő Alfred Grosser politológus neve is, aki még gyerekkorában emigrált Franciaországba, és ma is a megbékélés egyik fő ideológusa. És ilyen volt a 2004-ben elhunyt Joseph Rovan, akit a francia Résistance aktivistájaként elfogott, majd Dachauba hurcolt a Gestapo. Itt katolikus hitre tért, és megismerkedett a szintén katolikus Edmond Michelet-vel, aki, miután a háború véget értével az első francia kormány hadügyminisztere lett, magával vitte az akkor még csak huszonéves ifjút tanácsadónak. Rovan az évtizedek alatt a francia-német megbékélés egyik legbefolyásosabb szószólója lett, és az utóbbi években a Chirac-Schröder párbeszédet is egyengette. "A Chirac és Schröder közti mély egyetértés nem volt mindig ilyen evidens. A 90-es évek végén még ki nem állhatták egymást. A bővítés és az iraki háború kellett ahhoz, hogy összekovácsolódjanak" - jegyzi meg Wolfram Vogel.
A valóban működő kapcsolatok, mozgalmak elindításához a helyi és regionális politikának is a kezdeményezések mellé kellett állnia. A gazdasági és történészi-kutatói együttműködések létrejöttével egy időben, 1951-ben európai polgármesterek egy csoportja szövetséget hozott létre Genovában. A Council of European Municipalities később kibővítette tevékenységét a régiókra is, így lett belőle Európai Önkormányzatok és Régiók Tanácsa (CEMR, franciául CCRE). Amikor a tanács nem sokkal a II. világháború vége után megalakult, még igencsak dívott a nemzetek közötti gyűlölködés. A szervezet ennek visszaszorítására tevékenykedik olyan területeken, mint a törvényhozás, a gazdaságfejlesztés, a környezetvédelem vagy a közlekedés.
A CEMR munkacsoportjainak egyike a legdinamikusabb együttműködésekkel büszkélkedhet: szervezetileg ide tartozik az európai testvérvárosi mozgalom, ami máig mintegy 26 000 testvérvárosi kapcsolatot segített életre hívni, bár jó néhány város már évekkel a szervezet hivatalos megalakulása előtt szövetkezett. Az együttműködések csaknem egytizede, több mint 2200 kapcsolat született Franciaország és Németország között, a legelső Montbéliard és Ludwigsburg között jött létre 1950-ben. Nem túlzás azt állítani, hogy a testvérvárosi mozgalom volt a rapprochement egyik civil alapköve. "A lényeg, hogy a teljes lakosságnak részt kell vennie a cserében" - mondja Sandra Ceciarini, a testvérvárosi kapcsolatok felelőse apró párizsi irodájában. Emellett a projektnek meghatározott témához kell kötődnie. Egy testvérvárosi kapcsolat épp attól jó, ha a nyugdíjasoktól az általános iskolásokon keresztül a gazdasági vezetőkig mindenkit érint. A tudatformálás mellett nyilvánvalóan a kezdetektől jelen levő szándék volt, hogy közös fejlesztéseket indítsanak például a nyelvoktatás, a kereskedelmi kapcsolatok vagy akár a szelektív hulladékgyűjtés területén. Az oktatás milyensége is átértékelődhet egy testvérvárosi akció során: a német Schwäbisch Hall és a francia Epinal például megpróbálkozott az iskolai csereprogramok egy új fajtájával, amely még inkább beleveti a cserediákot a fogadó ország kultúrájába. Ezért létrehoztak egy kevert osztályt Epinalban, 12 német diákkal, és kétszer két hétig a rendes francia tanmenet szerint tanították őket, majd ennek fordítottját Németországban is megismételték. Amellett, hogy nyelvet és "kultúrát" tanultak, a diákok sokkal jobban egymásra voltak utalva, ezért szorosabb kapcsolatok alakultak ki.
Az Élysée-szerződés és az iÆúság
A francia-német kapcsolatok egyik politikai sarokköve az 1963-ban megkötött német-francia barátsági szerződés, az ún. Élysée-szerződés volt, amely egyszerre volt terméke és generálója a megbékélésnek. A többi mellett meghatározta Franciaország és Németország miniszteri találkozóinak gyakoriságát, és néhány fő együttműködési területet is kijelölt - ilyen volt a honvédelem, a közös külpolitika, az oktatás és a nevelés. Emellett pedig előírta egy olyan szervezet létrehozását, ami diákoknak és fiatal felnőtteknek indít csereprogramokat: a Német-Francia Ifjúsági Iroda (DFJW vagy OFAJ) projektjeiben 1963 óta hétmillió fiatal vett részt.
A párizsi Cité Universitaire-től pár utcányira, egy zsúfolt arab gyorsétterem közelében áll az iroda épülete. Elsőre simán elsétálunk mellette, a szürke tömbház belseje éppolyan kevéssé feltűnő vagy kellemes, mint a külseje. A lépcsőházban elhaladó fiatalok többsége németül beszél.
Vajon mi rejlik a "közös identitás, társadalmi jelentőség és nemzetközi érték" frázisok mögött, amivel az iroda reklámozza programjait? Harald Schmidt, a DFJW kommunikációs vezetője elmondja, hogy küldetésük a két ország közötti bármikori kommunikáció lehetővé tétele. "A cél az, hogy egy fiatal francia és egy fiatal német bármikor képes legyen párbeszédbe elegyedni egymással: akár hatévesen az óvodában, tízévesen az iskolában vagy tizennégy évesen egy sportcsapatban." Mindezt sokszínű programokkal érik el, kezdve a diákcserétől a fiatal alkalmazottak eszmecseréjén át a nyelvtanulásig. Nagyon fontosnak tartják a fiatal vezetők és médiaszakemberek nevelését is. Schmidt szerint olyan nagy az érdeklődés munkahelyi gyakorlatra és iskolai csereprogramokra, hogy háromszor több pénz sem lenne elég. "Mindenki továbbképzést, külföldön szerzett tapasztalatot akar, meg interkulturális tanulásban szeretne részt venni" - mondja Schmidt, de hozzáteszi: 1963 óta sokat változtak a motivációk, és ma már mindent egyértelműen, nagyon tematikusan kell meghirdetni, különben nincs lelkesedés.
Ugyancsak Párizsban, a város csendesebb és gazdagabb keleti részén van a Német Történeti Intézet (Deutsches Historisches Institut Paris, DHIP). Az igazgató, Werner Paravicini végigvezet a barokk épület jól felszerelt könyvtárán, a gyönyörű belső kerten, azután hellyel kínál antik bútorokkal berendezett irodájában. A francia-német civil együttműködés fő terü-letei az oktatás és a kutatás, így a DHIP-t is történészek és kutatók hozták létre az 50-es években. Paravicini rávilágít, hogy mit jelentett egymásnak a két ország akkor és ma: az újjáépítésre irányuló együttműködések kezdetétől "a hallgatólagos megállapodás az volt, hogy Németország a technikai és gazdasági vezető, Franciaország pedig a kulturális példakép és politikai vezető". A történész szerint a két ország valamilyen módon, eltérő okok miatt, de mindig vonzódott egymáshoz, miközben valamiféle ellenérzés is folyamatosan jelen volt. A németek felnéztek a francia kultúrára, de nem tartották a franciákat elég komolynak a kutatás és a munka területén. Ezzel szemben a franciák kedvelik a németek romanticizmusát és szorgalmát. Mindez a történész szerint eleddig megfelelő keveréknek bizonyult ahhoz, hogy a "frankogermán" páros betöltse Európa vezető szerepét. Az NSZK és az NDK egyesítésekor, 1989-ben egy pillanatra úgy tűnt, ez a kellemes egyensúly megbillenhet. Mivel az egész világ az újraegyesülő, területileg is megnövekedett Németországra figyelt, benne volt a levegőben, hogy a franciák kezéből kicsusszan a politika irányításának gyeplője. Ezt azonban ellensúlyozta a német gazdaság meggyengülése, ezért Franciaországnak könnyebb volt elfogadnia a hangsúlyeltolódásokat. És mert az újraegyesült Németországból nem származott egyértelmű német fölény, a hagyományos együttműködés folytatódhatott. Azzal a különbséggel, hogy mára a baráti kapcsolat magától értetődő - ezért nehezebb is új, lelkes résztvevőket toborozni. Paravicini szerint a mai generáció számára, amely "a természetes egyetértés és a szimbolikus gesztusok idejében nőtt fel, Franciaország és Németország olyan, mint két testvér". A két országban az Élysée-szerződés negyvenedik évfordulóján, 2003-ban új projektet is kezdeményeztek: 2006-tól kezdik majd használni mindkét ország középiskoláiban azt a tankönyvet, amely az 1945-től napjainkig tartó időszakot fogja át, ugyanabból az aspektusból szemlélve a két ország történelmét. A tervek szerint a 2008-09-es tanévre elkészül a második és a harmadik kötet is, ami a 19. századtól a második világhá-ború végéig, illetve az ókortól a romantika mozgalmáig tart. A hasonló eredmények nemcsak igazolják a megbékélés lezárultát, de biztosítják a két ország vezető szerepét mind kulturálisan, mind pedig az európai diplomácia és gazdaság területén.
Tanulni, tanulni
Hasonlóan nyilatkozott a mai diákok nyújtotta kihívásokról a saarbrückeni székhelyű Német-Francia Egyetem (DFH-UFA) vezetése. Az egyetemet az 1997-es weimari szerződés hívta életre: feladata, hogy ösztöndíjprogramjai révén egy kiegészítő diplomát biztosítson azoknak az egyetemistáknak, akik legalább egy szemesztert a partnerország egyik intézményében végeztek el. A 10 millió eurós évi költségvetéssel gazdálkodó egyetem (a két állam felesben állja a cechet) ily módon virtuális intézmény, pusztán egy tudományos műhelyeket koordináló irodaként működik a Saar folyóra néző villaépületben. Mindazonáltal maga az otthont adó város szimbolikus erővel bír: a Saar-vidék kétszer cserélt gazdát a 20. század folyamán. Amikor székhelyet kerestek az intézménynek, az akkori német pénzügyminiszter és befolyásos szocdem politikus, Oskar Lafontaine szava döntött, aki maga is saarbrückeni születésű. Albert Hamm, a francia igazgató - az igazgatóhelyettes német, kétévenként cserélnek - Strasbourgban él, főállásban a helyi egyetemen tanít angol nyelvészetet; ő maga német anyanyelvű, de mint mondja, a gyerekei már franciának "születtek". Az ösztöndíjat egyáltalán nem könnyű elnyerni, magyarázza, hiszen alapfeltétel a másik ország nyelvének legalább felületes ismerete, és persze angolul is tudniuk kell a jelentkezőknek. Ennek ellenére eddig 4500-an vettek részt az egyetem programjaiban, és alig akadt olyan diák, akinek ne sikerült volna eljutnia a diplomáig. A testvéri összefogás missziójáról megfogalmazott kérdésekre az igazgató tanácstalanul tárja szét a karját. "Ha van bármilyen filozófia az egész mögött, akkor talán inkább az angol nyelv térhódítását, globalizációját szeretnénk a magunk módján mérsékelni. A mi partneregyetemeink két- sőt háromnyelvű szakmai ismereteket kínálnak, így a tapasztalataink szerint nagyon könnyen el tudnak helyezkedni a végzett diákjaink, még egy harmadik országban is." Várhatóan ez a többnyelvűség marad a jövőben is az intézmény programjainak legfontosabb előnye, miután a mobilitást növelő feladataira a jövőben várhatóan egyre kevésbé lesz szükség a bolognai folyamatnak és a nemzeti állampolgárság térvesztésének köszönhetően.
Fritzek és csigaevők
Ám amit ma készpénznek veszünk, még a hetvenes évek végén sem volt magától értetődő. A Német-Francia Ifjúsági Iroda 1978-ban, 11 000 nyolc év feletti diákon végzett felmérése hátborzongató eredményeket mutatott. Testvérvárosi kapcsolatok ide, iskolai csereprogramok oda, ezek a gyerekek még mindig olyan előítéleteket emlegettek, amilyenek akár a nagyszüleik szájából is elhangozhattak volna. A kérdésre, hogy mi jut eszükbe a másik országról, olyan válaszok születtek, mint "a németek túl sok sört isznak, és ettől dagadtak", vagy "egy német az anyját is megölné, ha azt parancsolnák neki". A németeknek is volt jó néhány sztereotipikus meglátásuk a franciákkal kapcsolatban: "lusták, és csak a szórakozásnak élnek", "nem fürdenek". A felvetésre, hogy vajon ilyen válaszok esetén valóban beszélhetünk-e eredményes munkáról, Harald Schmidt azt válaszolta, hogy ha ők nem lennének, a helyzet ma is ilyen komor képet festene. Egy hasonló felmérést 2002-ben is végeztek 1011, 15-24 éves diákkal, korántsem ilyen riasztó eredményekkel. A német megkérdezettek fele a "francia" szó hallatán leginkább ínycsiklandó ételekre asszociál, sajtra, bagettre és croissant-ra. Ezután jön a válaszok sorában Párizs és persze a bor, a konyak és a pezsgő. Ezzel szemben a franciák németekről formált véleményét sokkal jobban befolyásolja a politika. A megkérdezettek 14 százalékának Európa és az EU jut eszébe a németekről, ettől csak 1 százalékkal marad le a II. világháború, és ezután következik a gasztronómia meg a márkás autók. Érdekes megfigyelni, hogy a két ország fiataljai hogyan vélekednek az életmódjuk közötti különbségről: a németek mintegy harmada szerint ez nagyon nagy, míg a franciák 40 százaléka alig lát különbséget. E tekintetben az iroda 1976-os felmérése is hasonló arányt mutatott.
"Az együttműködés témája igen sokat változott 1963 óta - mondja Schmidt -, és ma már jóval nehezebb az irodáról kommunikálni. Nem elég azt kérdezni: van-e kedved a francia-német csereprogramhoz?, hanem pontosítani kell a témát, a tevékenységet és a helyszínt." A projektek fenntartása ma azért nehezebb, mert sokkal könynyebb utazni és világot látni. Ezért a diákok leginkább azt mérlegelik, hogy a csereprogram kedvez-e a karrierjüknek, és nem a francia-német párbeszéd élénkítésén törik a fejüket.
Szlovákok, románok, magyarok
Több kutatás készült már arról, hogy a mai Magyarország, illetve a mai Szlovákia területén élő szlovákok és magyarok együttélését milyen történelmi és kulturális hagyományok határozzák meg. Ezen kutatások közül talán a legkimerítőbbet Csepeli György, Örkény Antal és Székelyi Mária publikálta Nemzetek egymás tükrében című kötetében (Balassi Kiadó, Budapest, 2002). A tanulmány párhuzamba állítja a magyarok és szlovákok viszonyát a magyarok és románok viszonyával. A kötetből kiderül, hogy Szlovákiában valamivel heterogénebb és kiegyensúlyozottabb az együttélés, pozitívabb és elfogulatlanabb a másik etnikumhoz tartozók megítélése, mint Romániában. Valószínűleg a történelmi csapásokból fakadó kisebbségi létnek tudható be, hogy a kölcsönös megítélést tekintve a magyar megkérdezettek mindkét országban nacionalistábbnak, etnocentrikusabbnak és kevésbé önkritikusnak bizonyultak, mint a többségben élő szlovákok, illetve románok. A szlovákiai magyar kisebbségből a megkérdezettek durván 60 százaléka van pozitív véleménnyel magáról, míg a szlovákoknál csak 30 százalék körüli ez az arány. Egymásról mindkét nemzet pejoratívan, bár többnyire távolságtartóan és a korábbi felmérésekhez képest csökkenő agresszivitással nyilatkozott. A magyarok ugyanakkor valamivel lekicsinylőbben állnak a szlovákokhoz, mint fordítva. A szlovákok és a magyarok sokkal heterogénebben, egymástól kevésbé elzártan élnek együtt, mint a románok és a magyarok Romániában, több a vegyes házasság, több család vallja magát vegyes etnikumúnak. A közös kulturális gyökerekről végzett vizsgálat során kiderült, hogy a szlovákiai szlovákok ugyanakkora kulturális távolságot állapítanak meg önmaguk és a szlovákiai magyarok, mint önmaguk és a magyarországi szlovákok között, míg a szlovákiai magyarok egyértelműen közelebb helyezik magukhoz a magyarországi magyarokat, mint a szlovákiai szlovákokat. A magyarországi szlovákok viszonya a magyar többséghez szinte teljesen semleges, és így a megkérdezett magyarországi magyarok részéről sem fogalmazódott meg etnikai alapú önmeghatározási kísérlet az itteni szlovákokkal szemben.
