A francia '68 - Finom kis forradalom

  • Dobsi Viktória (Párizs)
  • 2008. június 12.

Belpol

"1968 olyan, mint a disznó. Minden ehető benne, a fülétől a farkáig." A tavasz, amely "el akarta törölni a politikai hatalmat"; az éjjel-nappal utópiákat kergető hedonista fiatalok (a fiúknál Molotov-koktél, a lányokon miniszoknya); a "forradalmat eláruló kommunista párt" és a "béremelésekkel megvett munkások". A Májusról alkotott fogalmainknak talán több köze van mai ideológiáinkhoz, mint a negyven évvel ezelőtti valósághoz.
"1968 olyan, mint a disznó. Minden ehető benne, a fülétől a farkáig." A tavasz, amely "el akarta törölni a politikai hatalmat"; az éjjel-nappal utópiákat kergető hedonista fiatalok (a fiúknál Molotov-koktél, a lányokon miniszoknya); a "forradalmat eláruló kommunista párt" és a "béremelésekkel megvett munkások". A Májusról alkotott fogalmainknak talán több köze van mai ideológiáinkhoz, mint a negyven évvel ezelőtti valósághoz.

Forget '68 - a felhívás felejtésre egy idén megjelent vékonyka beszélgetős könyv címe, egyben a híres Május egyik legismertebb fenegyerekének és megmondóemberének, Daniel Cohn-Benditnak az üzenete a mához. A "vörös Dany" német állampolgár, ma Frankfurt polgármester-helyettese és a Zöldek európai parlamenti képviselője - korábban nevelő egy kísérleti óvodában, eladó egy marxista könyvesboltban. A Sorbonne elfoglalásának egyik kulcsembere; bátyjával, Gabriellel együtt - akiből később a francia alternatív pedagógia ismert aktivistája lesz - libertárius marxista, anarchista, baloldali antisztálinista szerzőket fogyasztanak. Dany szívből megveti a francia kommunista párt baráti szakszervezetét, a Confédération général du travailt, a CGT-t; az utálat feltehetően kölcsönös. 1968 januárjában alig huszonhárom éves, amikor szociológia szakos egyetemistaként az egyetemi uszoda megnyitásakor felhívást intéz a francia sport- és ifjúsági miniszterhez a szexuális szabadság tárgykörében. Május 21-től kiutasítják az országból, 28-án azonban visszatér - álöltözetben és sztárként.

A könyvecske, miként számos nyilatkozata és különféle kiadványokhoz írt előszava több éve sulykolt álláspontját ismétli: 68 szép volt, jó volt, eszméletlen kaland volt, de vége van. És a legjobban tennétek, ha elfelejtenétek az egészet.

De mi is történt 1968-ban? A francia történetírás jó két évtizedig hanyagolta a témát, mintegy a szociológusok, filozófusok és legfőképp a memoárírók prédájául vetve az utóbbi fél évszázad egyik legjelentősebb nemzeti (és nemzetközi) eseménysorozatát. Így - bár az emlékezet és az értelmezések háborúja rögtön beindult - csak a kilencvenes évek végén került elő a barikádok árnyékából a huszadik század legizmosabb francia sztrájkja, Párizs mögül a vidék ezernyi helyszíne, és bukkantak fel így a médiamegemlékezések hivatalos és kijózanodott exforradalmárai helyett a névtelen hatvannyolcasok milliói. Az ominózus Májusról jobbára ma is a diákmozgalmak, a Latin Negyed és az utcakövek jutnak az eszünkbe - ámde az idén ötvenéves ötödik köztársaság legsúlyosabb politikai válságába torkolló tavasz szimbolikus pontja lehetne akár egy breton kisváros is.

A Nantes melletti Bouguenais repülőgépgyárát - több hónapi feszültség és szórványos akciók, majd egy népszerűtlen vezetőségi döntést követően - május 14-én elfoglalják a munkások. A vezetőséget bezárják, a nőket és az időseket hazaengedik, és a telephely pedáns rendben működő kvázi katonai táborrá alakul. A gyárfoglalás krónikáját egy '68 nyarán íródott részletes visszaemlékezésből ismerjük. A délelőtti óriási feszültség után az első este ünnepi a hangulat - mintegy ezer diák érkezik Nantes-ból, takarókat és pénzt is hoznak, és végigbeszélgetik a sztrájkolókkal az éjszakát. A továbbiakban egy vegyes szakszervezeti bizottság naponta tanácskozik, az "ünneplés és szórakozás" szekció már az első hét végére nyílt napot szervez. Ötezer látogató érkezik, a sztrájkolók családján kívül rokonszenvező nantes-i lakosok is. A beszámoló nemcsak az idillről, hanem a hetek múlva a városkában beálló hidegháborús légkörről és a munkások között elharapódzó végletes indulatokról is képet ad. A munkát csak egy hónap múlva, június 15-én veszik majd fel újra, épp azon a napon, amikor az egykor Algéria francia kézen maradásáért küzdő OAS (Organisation d'Armée Secréte) terroristacsoport mintegy ötven tagja amnesztiát kap, és azután, hogy a radikális baloldali szervezeteket betiltják.

Papon a napon

A mai Airbus elődje, a Corvelle és a Concorde repülőket előállító Sud-Aviation elnök-vezérigazgatója ekkor Maurice Papon, két becsületrend büszke tulajdonosa; korábban kilenc éven át Párizs rendőrprefektusa; jövendőbeli polgármester, képviselő és pénzügyminiszter. (Végül 1998-ban tíz év letöltendő börtönbüntetésre ítéli majd a bíróság a bordeaux-i zsidók második világháborús deportálásában vállalt szerepéért.) Magas kitüntetései közül az elsőt nem sokkal a felszabadulás után kapja, amikor is De Gaulle megerősíti hivatalában - a vörös veszély szemlátomást jobban aggasztotta a tábornokot, mint a Vichy-rezsim kiszolgálójának hatalomátmentése. A másodikat 1958-ban, feltehetően azért, mert az algíri felkelés nyomán keletkezett politikai válság idején fővárosi prefektusként része annak a kis csapatnak, amely előkészíti De Gaulle "visszatérését" a legfőbb politikai hatalomba.

A tavaly elhunyt Maurice Paponról - akinek majd húsz éven át elhúzódó pere a múlt század történelmének kibeszéletlen francia ügyeit is láthatóvá tette - 1968-ban leginkább Charonne juthatott az emberek eszébe. Az a párizsi metrómegálló, amelynek közelében 1962 februárjában a rendőrség bekeríti egy már szétoszlóban lévő tüntetés résztvevőit. A kommunista párt és a CGT által szervezett felvonulás az OAS egy nappal korábbi, több sérültet okozó párizsi bombamerényletei és az ekkor már négy éve húzódó algériai konfliktus ellen tiltakozott. A "keménykezű" fellépés nyomán fejvesztetten menekülők közül kilencen szörnyethalnak. Papon embereinek nem ez az első, halálos áldozatokkal járó rendfenntartó akciója. Öt hónappal korábban az Algéria függetlenségéért harcoló FLN (Front de Libération Nationale) szervez békés megmozdulást Párizsban, dacolva az algériai muzulmán franciákat sújtó kijárási tilalommal. Ekkor már több tucat halottja van a fővárosi tisztogató akcióknak és az FLN merényleteinek. A felvonulás résztvevőit Papon személyes felügyeletével szállítják sportstadionokba és rendőrőrsökre, ahol négy napon át folyik a rendfenntartás. A mészárlás mérlege ma sem tisztázott, harminc és kétszáz között lehetett az agyonvert, kivégzett vagy csak egyszerűen a Szajnába hajított algériaiak száma. A botrányt mindazonáltal sikerült elfojtani.

Öt hónap múlva, az eviani szerződés aláírásával Franciaország megválik utolsó jelentős gyarmatától - egyes csoportok ragaszkodását jelzi, hogy a volt anyaország csak a közelmúltban adta át az akkoriban elhelyezett taposóaknák térképét a baráti Algériának. A hét és fél éven át tartó háborút még a kilencvenes évek végén is csak "válságnak" vagy "eseményeknek" hívják majd franciául. Akárcsak a 68-as földindulást.

Miután Papon 1967-ben átigazol a Sud-Aviationhoz, a prefektusi székben az antirasszista reformer Maurice Grimaud lesz az utódja; ám a fentiek ismeretében talán kevéssé meglepő, hogy a 68-as plakátok visszatérő motívuma a gumibot lesz; a falfirkák és tüntetések rigmusai a rohamrendőröket a náci hadsereggel hozzák összefüggésbe. A vietnami béke eszméje minden ideológiai különbségen átível - Sarkozy jelenlegi külügyminisztere, Bernard Kouchner a később trockista pártot alapító Alain Krivine-nel rendez felvonulásokat 1966-ban a Nemzeti Vietnam Komité tagjaként. Az egyetemisták és a rendfenntartók összecsapásaiban a lakosság nagy része az előbbiekkel szimpatizál. "Az erőszak objektív értékelése rendkívül nehéz és mindig relatív, de a rendőrség történelmi szerepét aligha becsülhetjük alá 68-ban. Egyrészt az események elindításában, másrészt a további folyamatok féken tartásában. Paponnal nyilván másképp alakult volna a történet, és megkockáztatható, hogy ha nincs május harmadika, ma nem beszélgetnénk a negyvenedik születésnapról." Fabien Jobard szociológus, rendőrségkutató keze megáll a levegőben hagymatisztítás közben. "Május harmadika, péntek, a rektor azt mondja a Sorbonne-t elfoglaló diákoknak: menjenek szépen haza, a rendőrök nem bántják magukat, és holnap nyugodtan folytatjuk a beszélgetést. A diákok beleegyeznek, de amikor kimennek, a rendőrök ütni-vágni kezdik őket. A letartóztatott delikvenseket már vasárnap elítéli a bíróság. Ezek után nem csoda, ha beindul a kampány 'bebörtönzött társaink kiszabadítására'." 13-án a szakszervezetek általános sztrájkra szólítanak, minden idők legnagyobb francia tüntetésén egymillióan vonulnak fel a "rendőri elnyomás" ellen tiltakozva.

Kocsival a forradalomba

"A továbbiakban a legfőbb stratégia a kivárásé - folytatja Jobard -, Párizsban például nem akadályozzák meg a barikádok felállítását, ami normális körülmények között elképzelhetetlen lenne. A háború megnyerése érdekében elveszítenek néhány kisebb csatát. Jóval keményebb harcok folynak majd vidéken, a gyárakban, nem véletlen, hogy innen kerülnek ki a halálos áldozatok is. (A Peugeot sochaux-i gyárában két dolgozó, a Renault-nál, Flins-ben egy gimnazista.) Franciaországban a szervezet militarizációja ekkor jóval nagyobb fokú, mint például a németeknél, akiknek '67-ig nem is nagyon akadt utcai rendfenntartási feladatuk. Nálunk ekkor már elképzelhetetlen, hogy a szandálban álldogáló Benno Ohnesorgot spontán lelője egy rendőr. Ennél sokkal nagyobb a kontroll, elsősorban feletteseik és persze az újságírók részéről. Viszont az őrizetbe vétel után, ha már senki nem látja, kemény verések jöhetnek. Ma sem vagyunk makulátlanok e téren, még ha fejlődtünk is valamit" - emeli fel fakanalát a Narancs szakértője a karamellizálódott hagymakarikák felett.

Nicolas Hatzfeld majdnem negyven évvel ezelőtt az egyetemi felvételi helyett épp az elzászi Sochaux-t választja, nem utolsósorban a Peugeot-gyár 68-as legendájának hatására. Szelíd mosollyal meséli, hogy - kortársainak ezreihez hasonlóan - jelen akart lenni a proletárforradalom kezdeténél; Hatzfeld tehát keményen megdolgozott azért, hogy elveszítse hitét a munkásosztályban, mint a priori, eleve létező kategóriában. A többéves gyári kitérő után történészdiplomát szerez, hogy aztán érett férfikorában, a kilencvenes években hat hétre újra a futószalag mellé álljon. Elvileg a dolgozók "motivációját méri fel", gyakorlatilag 68-cal összefonódó személyes történetének, történelemkutató voltának alapkérdéseit próbálja számba venni. Ma a francia autógyárak történetének egyik elismert szakértője, annak a Nanterre-i Egyetemnek a tanára, ahonnan elindult az ún. március 22-e mozgalom. Ezen a napon foglalták el a diákok az adminisztratív épületeket, majd az egyetem bezárása és nyolcuk ellen indított fegyelmi eljárás nyomán a Sorbonne-ra vonultak - az élen a vörös Dany menetelt. Az udvarban a radikális baloldali diákszervezetek képviselői találkoztak, az utca a szélsőjobbé. Ez volt május harmadika, a barikádok első éjszakája.

Nicolas Hatzfelddel épp egy 68-as visszaemlékezés előtt találkozunk. "Egy munkás megkért, hogy helyettesítsem, mert neki közbejött valami" - mentegetőzik, miközben maga is jót mulat a helyzeten. "Merthogy én is pont olyan jól tudom, mi történt, mint ő." A XX. századi francia történelem leghosszabb sztrájkja, a többé-kevésbé egy hónapig tartó és - a kutatás mai állása szerint - mintegy hét-kilencmillió dolgozót érintő munkabeszüntetés egyszerre monumentális és ezerarcú folyamat. Gyakori a munkahelyek elfoglalása, de az eszközökben ritkán esik kár - a dolgozók nemcsak őrzik, hanem rendben is tartják a gyárakat, üzleteket, irodákat. Állnak a bankok, a kis üzletek, a párizsi nagy áruházak - a birtokbavétel tényét gyakran kézzel festett feliratok és a gombamód szaporodó vörös zászlók hirdetik. Bár az egyéni sajátosságok miatt nem könnyű általános kijelentéseket tenni, Hatzfeld szerint "május és június tartalmilag tisztán szétválasztható". A május közepén induló gyárfoglalások (első a Sud-Aviation, majd másnap a Renault-Cléon, harmadnap az autógyártó cég büszkesége, a boulogne-billancourt-i mintaüzem) huszadikára válnak általános sztrájkká. "A munkásoknak kezdetben nemigen vannak megfogható követeléseik, fontosabb a diákokkal vállalt szolidaritás. A konkrét elképzelésekről folyó vita csak később kezdődik, ezért én nem is használnám a követelés kifejezést. Beszélgetés folyik a lehetséges változásokról, nemcsak az üzemen belüli dolgokkal kapcsolatosan, hanem általánosabb értelemben." Részben ezzel függhet össze, hogy a kormány által szervezett érdekegyeztető tanácskozás (a munkaügyi minisztérium utcájáról elnevezett Grenelle) végeredményének kihirdetése után a dolgozók nem hajlandók felvenni a munkát. "Ahol vannak szakszervezetek, ott persze megszerkesztették a követelések listáját, hiszen ez a szakmájuk, de az eredmények bejelentésekor az emberek úgy érzik, a változásról alkotott elképzelésük nem kvadrál az elért eredményekkel. Így a sztrájk egy darabig még erősödik, majd egy szinten megáll, és nem mozdul."

Május 28-án először a legnagyobb Renault-gyárban számolnak be az eredményekről a szakszervezeti vezetők. A CGT főtitkára, tisztában lévén az első bejelentés tétjével a sztrájk további alakulását illetően, személyesen közli az eredményt a felajzott hangulatban várakozókkal. Boulogne-Billancourt dolgozóinak elutasítását, akárcsak a Sud-Aviation elfoglalását két héttel korábban, szinte élőben közvetíti a média - egy újabb adalék a tömegmozgalmak dinamikájának megértéséhez.

Ám '68 legnagyobb rejtélye, és persze varázsának egyik titka éppen a mikroesemények, búvópatakok duzzadó áradássá való átváltozása. Ami ugyebár - Charles de Gaulle szavával: insaisissable. Megfoghatatlan. Ahogy máig ható megdöbbenést keltenek 30-án a Champs-Élysées-n felvonuló, De Gaulle-t támogató, addig láthatatlan százezrek is. Elérkeztünk a lehetséges fordulóponthoz. Ez az a három nap, amikor a politikai hatalom a legközelebb áll az összeomláshoz. A tábornok eltűnik, ma sem egyértelműen tisztázott céllal Baden-Badenbe távozik, majd visszatérése után bejelenti az új választások kiírását. Egy hónappal később, június 30-án a 78 éves köztársasági elnök pártja elsöprő győzelmet arat, a baloldal felezi egy évvel korábbi eredményét; a szocialista Mitterrand formációja és a kommunisták együtt sem érik el a húsz százalékot.

Gyalog a forradalomba

Az elhúzódó sztrájk átalakítja a mindennapokat: tömegközlekedés, majd benzin híján az emberek gyalog járnak, beszélgetnek, negyven százalékkal megugrik az eladott könyvek száma. A körülmények rendkívülisége megkönnyíti, sőt magától értetődővé teszi a beidegződések megkérdőjelezését. Olykor csak apróságokról van szó: az elfoglalt üzemben a ranglétra alján álló betanított munkások szóba elegyednek a rokonszenvező mérnökökkel; valaki spontán felvesz egy csörgő telefont, amit korábban csak engedéllyel tehetett volna meg. A kis gesztusok révén azonban tudatosulhat a normák alapjául szolgáló konszenzus törékenysége. Ha a hatalmi viszonyok, a viselkedési minták logikája felsejlik, megtettük a döntő lépést egy lehetséges újraírási kísérlet felé. Talán nem járunk messze a szabadság egyéni és kollektív megtapasztalásától - s talán ez keltett a másik oldalban súlyos egzisztenciális félelmet.

Ám miközben a résztvevők e sokszínű demokratikus performansz során megvitatták a köz- és a magánélet csaknem minden jelentős és jelentéktelen ügyét, átrajzolták a határaikat és birtokba vették a tereiket, eszükbe sem jutott bemenni a nemzetgyűlés épületébe. "Élections - piége a cons." (Választások - csapda a seggfejeknek.) Ha 68 májusában nem is ment végbe forradalom Franciaországban, csak egy kisebb revolúció - a Föld nem dőlt ki sarkából, de mintha egy pillanatra kibillent volna -, az elmúlt ötven évben aligha lehettek egyszerre milliók közelebb a szabadság, egyenlőség, testvériség gyújtóponthoz. És mindehhez nemcsak az idő volt - állítólag - nagyon szép, de még a guillotine sem került elő.

Neked ajánljuk