"A hátralevő életemben nem pózolok"

Vámos Miklós író
szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2002/49. (12. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Könyvei Magyarországon szokatlanul magas példányszámban fogynak, ám az irodalmi közélet mintha még mindig nem tudná eldönteni, hogy hősünk író-e vagy "csak" médiasztár. Első sikeres tévéműsora óta is publikált hat kötetet, az olvasók mégsem szoktak le róla.

Magyar Narancs: Két éve kiadott egy nagyregényt, abban a reményben, hogy ezután hosszú időre leteheti a tollat. Az Apák könyvére gondolok.

Vámos Miklós: A regény majdnem egy évtized munkája. Közben írtam én mást is, de ezen sokat és szívesen dolgoztam. Azóta valóban nem írtam, de ennek nem a viccesnek szánt fülszöveg az oka, hanem az, hogy nagyon különös fogadtatása volt ennek a könyvnek. Egyöntetűen szerették az olvasók és az irodalombarátok, ám a hazai irodalmi elefántcsonttornyokban valahogy nem emlegették. Nem mondom, hogy nem olvasták. Azt se mondom, hogy nem tetszett nekik. Csak azt mondom, hogy nem emlegették. És ennek az a furcsa, gyanakvással vegyes irigység az oka, amit azóta érzékelek, amióta...

MN: ...médiasztár lett.

VM: ...amióta a televíziónak nevezett intézmény révén nagy népszerűségre tettem szert, és az irodalmi körök úgy tartják, hogy e népszerűség miatt lehet "csillagászati" példányszámokat eladni a munkáimból. Én azt se bánnám. De amióta a tévében föltűntem, hat könyvet publikáltam. Ha az olvasók csalódtak volna valamelyikben, nem vették volna meg a többit. Ez persze még csak arra bizonyíték, hogy az én könyveimet szeretik. Arra nem, hogy olyan fajsúlyú író volnék, mint Gabriel García Márquez. Lehet, hogy olyan fajsúlyú vagyok, mint Stephen King. A siker fenntartással kezelendő. Az Apák könyve számomra megdöbbentő sikere is megtorpantott, és az irodalmi körök vélt vagy valós közönye is. Nagyon nehezen tudom innen folytatni az írói pályám. Ez komolyabb, nehezebb regényem, mint az eddigiek, ami az olvasói visszajelzésekből is kiderül. Sokaknak nehézséget okoz a könyv első három fejezetének nyelve. Olvasóimnak az Apák könyvében egy "antikolt" magyar nyelven kell áthatolniuk, bonyolult a szerkezet is, bár én itt sem voltam kevésbé udvarias velük, hiszen hamar rájöhetnek, hogy minden fejezet főszereplője az adott generációból az elsőszülött, így jól követhető, hogy ki kicsoda. Nem biztos, hogy ez a legjobb könyvem. Sőt lehetséges, hogy írástechnikailag a Zenga zének vagy az Anya csak egy van száz év múlva talán emlegetettebb könyv lesz. De ez én számomra ez egy nehéz, hosszú, fajsúlyos vállalkozás volt.

MN: Az Apák könyve az ötödik utánnyomásnál tart, ha jól tudom.

VM: A sokadiknál. Az utánnyomásokat nem tudom, csak a példányszámot.

MN: Megkérdezhetem, hogy mennyi?

VM: Ha megírja, azt is tegye hozzá, hogy tudom, ezzel csak tovább bőszítem az irodalmi köröket. Szóval most 137 ezernél tartunk. Elfogadott nemzetközi számítás szerint minden könyvnek négy olvasója van. Ha ezt a példányszámot megszorozzuk néggyel, akkor 500 ezer fölötti olvasótábor jön ki. Ennyi olvasó nincs is Magyarországon, ez csak úgy lehetséges, hogy némely ember vagy család többet vett belőle, amit tapasztalok is a dedikálásoknál. Ez szinte ijesztő. Én próbálom értékén kezelni, igyekszem nem hinni azt, hogy a Magyar Narancs stílusában fogalmazzak, hogy én fingtam a passzátszelet, egyfelől. Másfelől kellő méltósággal tudomásul veszem, hogy ez a könyv beírta magát a magyar társadalom életébe. Ettől persze még elavulhat egyszer. Sokat merengtem azon, mitől avulnak el régi korok nagyszerű regényei. Például az ifjúkoromban imádott Hemingway néhány műve. Úgy találom, hogy azok a könyvek, amelyekben a történetmesélés és a jellemábrázolás fontosabb, mint az egyéni stílus, maradandóbbak. Talán szerencsém lesz.

MN: Mondja, a tévészereplés, illetve az Apák könyve előtt nem tapasztalt semmilyen tartózkodást a szakma vagy az irodalmi körök részéről?

VM: 19 évesen lettem prózaíró. Mai eszemmel úgy látom, hogy ez baj, jobb lett volna 30 évesen. 19 évesen közölt az Új Írás, az akkori irodalom fellegvára. Ráadásul egy egész novellafüzért. Ez 1969-ben történt, amikor a fiatal irodalom még nem volt publikálva. Ültek ezek az írójelöltek, akik később rangos szerzők lettek, egy házban, melyet azóta lebontottak. "don lakóház volt, szemben a Nemzeti Bankkal, ma modern banképület áll a helyén természetesen. Ott, a harmadikon, egy nagyon nagy, barlangszerű lakásban volt az Élet és Irodalom, a Nagyvilág és a Kortárs szerkesztősége, hatalmas közös előszobával, ott ültek a fiatal írók, és egymásnak olvasták föl a műveiket. Ha köztünk valaki sikert aratott, az volt az írói érvényesülés. Megjelenésre esély sem volt. És akkor én, a legfiatalabb, akit ott öcsinek hívtak, megjelentem. Ráadásul odaírták az első novella alá, hogy új szerzőnk 19 éves, jelenleg nyomdászipari tanuló. Erre mindenki elkönyvelte: na, itt a munkáskáder. Biztosan párttag is. Pedig deklaszszált elem voltam, akit Haraszti Miklóshoz fűződő barátsága és viselt dolgai miatt nem vettek fel a bölcsészkarra. És ezt még lehetett fokozni. Lengyel József, aki akkoriban már irodalmi nagyság volt, írt hozzám egy nyílt levelet az Új Írás hasábjain, amelyben agyondicsért. Erre mindenki azt mondta: nem tévedtünk, itt a kis karrierista bolsevik munkáskáder. Mire ezeket ledolgoztam, mert én szorgalmas vagyok, addigra elmúltam 25, akkor volt öt jó évem, de aztán beléptem a filmgyárba dramaturgnak, és amíg a többi prózaíró nyomorgott, alkoholista lett, én 5-10 évente írtam egy filmet, amivel megkerestem a betevőt. Sőt némi kis valutára is szert tettem, mert akkor az volt a rendszer, hogy ha megvette a filmet például a ZDF, akkor küldtek az embernek egy levelet: Tisztelt Vámos elvtárs, ha most kapitalizmus volna, akkor ön kapna 20 000 márkát, de szocializmus van, tehát ha egyéb helyeken keresett forintjai vannak, akkor a 20 000 márka 20 százalékát beválthatja valutára az OTP-ben. Tehát megvehettük a saját honoráriumunkat. És meg kellett venni, mert erre adtak útlevelet. Ez a helyzet megint irigységet keltett. Mire ezt is ledolgoztam, addigra 35-36 éves lettem, és kezdték bemutatni a színdarabjaimat az Egyesült Államokban. Ráadásul három évet kint is tölthettem. Mikor hazajöttem, 1990-91-ben, akkor épp csődben voltak a szépirodalmi könyvkiadók. Erre alapítottam egyet. Ez jóvátehetetlen hiba volt. És csak ezután jött a tévé. Én el tudtam tölteni egy egész életet úgy, hogy mindig a kortársaimon próbáltam segíteni. Amikor könyvkiadót alapítottam, kitártam a kaput minden nemzedéktársam előtt, némelyek jöttek, de a többség nem, mert azt hitték, hogy én most az ő vérükön gazdagszom meg. Ez egy kicsit fordítva volt, de mindegy. Aztán jött a Lehetetlen című tévéműsor, amiből 73 rész készült, akkor mindenki azt mondta, hogy ez milyen sokat keres. De azt senki se nézte, hogy abban a műsorban, ahol ún. sztárokat kellett felvonultatni, szerepelt tizenhat író is. 50 éves koromig soha nem beszéltem a sérelmeimről. Fapofával úgy tettem, mintha a) nem venném észre, b) nem így volna. De akkor tettem egy fogadalmat: hátralevő életemben nem pózolok.

MN: Nem megy ki a fejemből az a példányszám. A Lehetetlen című könyvet sem vették meg olyan sok példányban, mint az Apák könyvét?

VM: De. A Lehetetlenből kicsit többet vettek. Nézze, az a helyzet, hogy a Lehetetlen máig is pulton van. Az a kivételezett író vagyok, akinek 6-7 könyve kapható egyszerre. De a Lehetetlenben benne van a 73 sztár népszerűsége is, tehát én ezt nem tekintem szépírói munkásságom részének, bár azért érdekes feladat volt. Rendelkezésemre állt 73 darab 50-60 perces tévéműsor. Elhatároztam, hogy mindenkitől közreadok egy történetet. Először eldöntöttem, hogy melyik a 73 legjobb történet, azokat legépeltem, és utána átírtam. Mert ami poén élőszóban, az nem poén írásban. Igen ám, de én azt szerettem volna, hogy ez mégiscsak élőszó benyomását keltse. Jó munka, elég sok időt elszórakoztam vele. Azóta volt egy Rögtön című tévéműsorom, de nem csináltam belőle könyvet. Úgy érzem, nagyon rendes az olvasóktól, hogy a Lehetetlen című könyv miatt nem haragudtak meg rám.

MN: Ezek után nem is kérdezem a népszerűség átkáról.

VM: Eddig nem a népszerűségről volt szó, hanem a magyar kulturális élet rettenetes skatulyázásáról. A népszerűségnek átka, hogy megszűnik a magánélet. Ha beül az ember egy kávéházba, akkor sokan a pofájába bámulnak, vagy bökdösik egymást az utcán, hogy nézd, ott a Vámos, meg is állnak, jól megnéznek. Én eredetileg könyvmoly volnék, hozzászoktam, hogy én bámészkodom. Van egy kedves képzőművészem, Marcel Duchamp, akitől egyszer megkérdezték, hogy mi a foglalkozása, azt felelte: Je suis un respirateur. Lélegző vagyok. Én meg bámészkodó vagyok.

MN: Legújabb könyvében öt régebbi regényt gyűjtött össze, de meglehetősen szokatlan eljárást választott, amikor átírta a hetvenes-nyolcvanas években megjelent műveit. Ezt is az olvasók kedvére?

VM: Régebben nem akartam kiadni őket. Most is van nyolc olyan kötetem, ami nem kapható, és ki lehetne adni. De én mindig úgy gondoltam, hogy majd akkor, ha már új nem jut eszembe. Viszont az én édes olvasóim állandóan reklamálják azokat a könyveket, amiket nem lehet kapni, és amikor elmondom, hogy én nem akarok túltengeni a boltokban, akkor lehülyéznek. Ezért most a leggyakrabban kérteket Öt kis regény cím alatt kiadtam. De ezek olyan régen születtek, hogy ha az ember elolvassa, akkor nem tudja úgy hagyni őket. Fontos dolgot nem írtam át, történetet, figurát nem változtattam, csak egy-egy ügyetlen jelzőt, fölösleges bekezdést kihúztam. Ha kézbe veszek valamit, nem tudom érintetlenül hagyni, más könyvét is ceruzával olvasom.

MN: Igen, de annak nincsen magán kívül eső hatálya.

VM: Ha az ember bemegy egy bizományiba, és ott vesz egy régi szekrényt, mielőtt odaadják, tollseprűvel egy kicsit leporolják. Én ugyanezt tettem, csak nekem itt-ott a festést is ki kellett igazítanom. Egyébként ez csak Magyarországon szokatlan eljárás. Ha külföldi kiadók sajtó alá rendezik nevesebb írók korábbi műveit, akkor nem az író maga, hanem egy nagyon jó szerkesztő beleír, kihúz, aztán az író megnézi, és azt mondja, hogy ezt igen, ezt meg nem. Mint volt könyvkiadó (az Ab Ovóhoz öt éve már semmi közöm, csak az egyik szerzője vagyok) mondhatom, hogy Magyarországon alig folyik szerkesztői munka. Az írók már nem kapnak segítséget egy-egy baráti szerkesztőtől. Könyvek tucatjaiban olvasok olyasmiket, amiktől a hajam szála az égnek áll.

MN: Gondolkodott már azon - biztos gondolkodott -, hogy mi volt a Lehetetlen sikerének a titka? Végül is egy olcsó műsor, egy kopott színpadon, egy slemil íróval, mást se tesznek, csak beszélnek, miközben a média több nagyágyúja bukott bele hasonló talk show-ba.

VM: Az első lehetséges magyarázat, hogy azoknak, akik televízióban dolgoznak, ez a hivatásuk, ebben akarnak alkotni, ami nagyon nagy teher lehet a vállukon. Amikor én elkezdtem a Lehetetlent, 45 éves voltam, 16 kötetes prózaíró, világot járt ember. Semmit nem akartam bizonyítani, véletlenül odakeveredtem, kábé olyan volt a helyzet, mint amikor egy focista elé váratlanul odagurul a labda a 16-oson. Meglepődik, berúgja. A másik lehetséges magyarázat, hogy műsor előtt én elmentem az alany lakására, és hosszan, néha egy egész napon át "barátkoztam" vele. Kérdezgettem a gyerekkoráról, a családjáról, aztán elkezdtek mesélni, én meg egy füzetbe írtam az egészet. Akkor hazavonultam, és a történetekből megszerkesztettem egy bő, 4-5 gépelt oldalas vázlatot. Javaslatokat tettem, például hogy amikor meséled édesanyádról a buktasütés történetét, akkor ne ott fejezd be, hanem kicsit előbb, és odaírtam egy lehetséges végpoént. Az alanyok egy része használta ezt a vázlatot, más része nem. De mindenki azzal ült ki a színpadra, hogy úgy érezte, föl van készülve. Soha nem "kérdeztem", ahogyan egy riporter. Tizenhét évig voltam dramaturg, úgy gondoltam, hogy azzal segíthetek a legtöbbet, ha a szerkesztői és írói képességeim egy részét adom nekik kölcsön. Megkérdezhetné, hogy ha ilyen sikeres volt, akkor miért hagytam abba három év után. Egyrészt azért, mert három év után szerintem mindent abba kell hagyni, másrészt elfogytak a vendégek, mert egy ilyen műsort csak azokkal lehet csinálni, akiket személyes érdeklődéssel és pozitív érzelmekkel tudok befogadni. Nem avatkozhatom bele valakinek az életébe, aki nekem közömbös vagy utálom, bár olyan kevés van. Most van egy sorozatom a tévében, a címe: 2 EMBER. Páros portréfilmek ezek. Forgatásuk időigényes. Elmegyünk mindkettejük otthonába, felteszem ugyanazokat a kérdéseket, aztán keresztbe vágjuk, s a végén összehozzuk valahol. Eddig négy műsor ment le. A legközelebbiben Presser Gábor és Kocsis Zoltán látható. Említettem, hogy 17 évig filmdramaturg voltam, mégpedig az Objektív Stúdióban, ahol többek közt olyan emberek rendeztek, mint Szabó István, Huszárik Zoltán, Sára Sándor, Gazdag Gyula, és amikor nem volt pénzük játékfilmre, akkor dokumentumfilmeket csináltak fekete-fehérben: Rózsa János emlékezetes filmje volt a Tanítókisasszonyok, Kósa Ferencé a Küldetés, ami Balczóról szólt, és forgatott egy nagyon hosszút, 12 órányit, Béres doktorról. Terveztem, hogy csinálok páros portrét Balczó Andrással és Béressel, azzal az alapkérdéssel, hogyan kell harcolni Magyarországon. Ha valaki, ők tudják. Fölhívtam őket. Béres doktor azt mondta, hogy ő nem ül le a Balczóval, és egyébként is szívbeteg. Balczó meg azt mondta, hogy ő nem ül le velem, legfeljebb élő adásban, de hát ez nem az.

Még elmondom, ha kérdezi, ha nem, hogy szerintem az íróság nem foglalkozás, még csak nem is hivatás, hanem állapot... Istenáldotta állapot. Én most sajnos nem vagyok eme áldott állapotban, pedig nagyon szeretnék írni egy kisregényt, aminek az lesz a címe, hogy Sánta kutya. Azért mondom el minden adandó alkalommal, mert hátha a nyilvános megjelenés rákényszerít, hogy végre nekiüljek. Két és fél fejezet már van belőle, és elég pontosan tudom, mit akarok megírni. Az írásnak nálam két fázisa van. Az egyik, amikor az ember hanyatt fekve kitalálja. Ezt imádom. E szempontból én vagyok a legkreatívabb írók egyike, legalább száz regénytervem van. De azután le kell ülni és formába önteni a témát, megharcolni minden egyes mondattal, szóval és igekötővel. Ez most nehezen megy. Azért mindennap odaülök, mint egy hivatalnok, betartom a neves festő tanácsát: "Nulla dies sine linea." Ne teljék el nap ecsetvonás nélkül.

Bori Erzsébet

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
2002/49. (12. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra