Bár az IMF-hitel bejelentése tavaly ősszel - véget vetve a nagyszabású spekulációknak - megmentette az országot az izlandi típusú csődtől (részletesen lásd: Nehéz napok éjszakái, Magyar Narancs, 2008. november 6.), a megnyugvás csak átmeneti volt, hiszen a hazai gazdaságot sújtó szerkezeti problémák nem szűntek meg. Ráadásul a nyugat európai recesszió gyors ütemben nyomja le az erősen exportfüggő magyar gazdaságot, amit tetéz, hogy az utóbbi években nagymértékben növekedett az ország külföldi tartozása is. Magyarország sebezhetősége egyre nagyobb.
Dőlt a tőke
Jelzésértékű, hogy 2006 és 2007 között a nettó külhoni restancia 23,9 ezer milliárd forintról 26,7 ezer milliárdra emelkedett, majd tavaly megközelítette a 30 ezer milliárdot - ebből a legvaskosabb részt a vállalatok és a háztartások devizaadóssága teszi ki. A lapunk által megkeresett szakértők szerint ez a jelenség önmagában még nem okozna problémát. A fejlődőben lévő kelet-közép-európai országok ugyanis nem tudták másképpen előteremteni az "ugráshoz" (a fogyasztás növekedéséhez és a beruházásokhoz) szükséges pénzmennyiséget. A nyugati bankok pedig szívesen pumpálták a térségbe a tőkét, hiszen a régió jövedelmezősége (23 százalék) az anyaországokhoz képest (15 százalék) rendkívül magas volt.
Az ezredforduló óta számos - elsősorban osztrák és olasz - pénzintézet alapított leányvállalatot, illetve nyitott fiókot a volt szocialista országokban: 2007 végén 57-96 százalékot tett ki a leányok részesedése az egyes régióbeli országokban - olvasható Fischer Éva jegybanki elemző tanulmányában, amely a decemberi MNB Szemlében jelent meg. Az Erste például 25 százalékos súllyal bír Romániában, a belga KBC pedig 21 százalékos szeletet hasított ki a csehországi tortából. Az akvizíciós hullámot egyébként a térségi középbankok is meglovagolták: az utóbbi hetek egyik fő kérdése az volt, hogy mi lesz az OTP ukrajnai leányával. (Az OTP egyébként számos országban szerzett meghatározó pozíciót: a tulajdonában álló bolgár DSK a maga 13 százalékos részesedésével az ország második számú pénzintézete.) A térségben tehát nagyon magas a pénzügyi integráció foka, és nemcsak a Nyugattól függünk, hanem a régión belül is erős szálak fonódtak. Ennek tudható be, hogy a válság a vártnál gyorsabban és könnyebben gyűrűzött be - megcáfolva ily módon a politikai döntéshozók azon vélelmét, hogy mi nem leszünk érintettek a pénzügyi krízisben.
Egyébként bizonyos szempontból a hazai bankpiaci szerkezet kedvezőbb, mint a szomszédos országokban. A 2007-es adatok alapján itt egyik leánynak vagy nyugati fióknak sincs tíz százalékot meghaladó összesített piaci részesedése (a KBC-é a legmagasabb: leánya, a K&H kilenc százalékot birtokol), ami az OTP erős (kezdeti) pozíciójával magyarázható. Azaz egyik anya gyengélkedése sem okozhat olyan megrázkódtatást, mint amekkorát okozhatna egy másik kelet-európai országban. Csakhogy a kérdéskör összetettebb. Bár az OTP a lakossági szegmensben még mindig közel 50 százalékot fed le, a vállalati szektorban már kevésbé meghatározó - tehát a gazdaság működtetése jórészt a nyugati anyák biztosította hitelektől függ. Ugyanakkor azt sem lehet szem elől téveszteni, hogy a válság begyűrűzésekor a hazai pénzintézetek hitelállománya a betétállományuk közel 150 százaléka volt. Noha az utóbbi időszakban a magas kamatoknak köszönhetően jelentős mértékben nőtt a betétállomány - a negyedik negyedévben ezermilliárd forint feletti vagyont helyezett el a lakosság a bankokban -, továbbá a vállalatok és a háztartások összesített, szezonálisan kiigazított hiteltranzakciói decemberben hosszú hónapok óta először nettó hiteltörlesztést mutattak, Magyarország likviditásigénye jelenleg is magas, ráadásul a kihelyezett külföldi hitelek több mint hatvan százaléka továbbra is az anyáktól érkezik. (Az OTP sincs kedvezőbb helyzetben: devizaforrásait a "mi bankunk" közvetlenül a tőkepiacról szerzi be.)
Ami egyfelől függés, egy másik szempontból akár életmentő is lehet: a Magyar Nemzeti Bank (MNB) adatai szerint a hitelválság berobbanásakor lényegében a nyugati bankok segítették ki az országot: közel 700 milliárd forint értékű pénzmennyiséget pumpáltak át a határon. Nem a két szép szemünkért tették, az elmúlt években óriási hasznot realizáltak Magyarországon: a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének nyilvántartása szerint 2006-ban 356, 2007-ben 324, 2008 októberéig pedig 381 milliárd forint volt a szektor adózott eredménye (tavalyelőtt az OTP egyedül 120 milliárdos haszonra tett szert).
Ám a külföld csak addig elégíti ki a feltörekvő államok és gazdaságok finanszírozási igényét, amíg az adott ország termelésének növekedése ellentételezi az adósság visszafizetését. Tehát, ha a GDP nem emelkedik, sőt zsugorodik, a nagy nyugati bankok könnyen megüthetik a bokájukat. "Magyarország fejlettségi szintjével a GDP-arányos külföldi tartozás 60-70 százalékos szintje lenne összhangban" - írta a fentebb említett folyóiratban megjelent cikkében Koroknai Péter, az MNB közgazdasági elemzője. Viszont a restanciánk már 2007-ben meghaladta a száz százalékot, a bruttó hazai termék mínuszba fordulása pedig várhatóan tovább növeli az eladósodottságunkat, és rontja majd a kockázati besorolásunkat.
Miközben félő, hogy a nyugati államokon eluralkodó protekcionizmus hatására az anyabankok csapjai elapadnak, az egyre kiszámíthatatlanabb kelet-közép-európai térségben tovább drágul a refinanszírozás, a gazdaság leállása miatt befagyhat a hitelezés, illetve bedőlhet a már kihelyezett hitelek jelentős része (az osztrák Der Standard úgy tudja, a magyar bankok kalkulációi szerint a késve vagy egyáltalán nem fizető ügyfelek száma rövid idő alatt a duplájára emelkedhet). (A devizaalapú lakáshitelek kockázatairól lásd: Húsz esztendő eladó, Magyar Narancs, 2009. január 29.) Vélhetően ettől tartanak a hazai bankok, és ezért fordultak az Európai Központi Bankhoz (EKB), illetve ezért lobbiztak a tagországok bankmentő csomagjainak a kiterjesztéséért. Ez arra is utalhat, hogy a pénzpiac szereplői olyan nagy megroppanásra számítanak, aminek a kezelésére az IMF-pénzből finanszírozandó 600 milliárdos magyar banktámogató csomag önmagában nem elegendő.
A bankközi helyzet fokozódik
Az utóbbi hetekben beindult erőteljes lobbizás nem ok nélküli, az ijedtség mögött nemcsak a pesszimista prognózisok húzódnak meg. Szakértők és banki vezetők szerint a kelet-európai pénzintézetek nehéz helyzete abból is fakad, hogy a nyugat-európai bankok megsegítésére tett állami és uniós lépések figyelmen kívül hagyták a leánybankokat. Ennek oka részben az önzés és a rövidlátás, illetve visszavezethető arra is, hogy az új EU-tagok többsége nem tagja az euróövezetnek. Amióta tavaly ősszel befagytak a hitelpiacok, a bankközi hitelezés jórészt az EKB-n keresztül zajlik az eurózónában. Ebbe a rendszerbe a kelet-európai bankokat nehéz bevonni, mert az EKB nem fogad el garanciaként nem euróban denominált államkötvényeket.
"A bankközi hitelezés galvanizálása érdekében hozott nyugat-európai lépések - bár jó szándékukat nem vitatom - egész Kelet-Európát elvágták a pénzügyi piacoktól, leállítva a likviditás beáramlását" - mondta a Narancsnak Surányi György volt jegybankelnök, a CIB elnöke. A nyugati pénzintézetek megsegítésére készült, az egyes államok által finanszírozott pénzügyi mentőövekért cserébe az államok azt kérték az érintett bankoktól, hogy koncentrálják erőforrásaikat a hazai piacukra. A görögök és a hollandok ezt nyíltan vállalják, és az a szóbeszéd járja, hogy a svéd kormány is ezt kéri a Baltikumban érintett Swedbanktól, az osztrák kormány pedig az októberben megmentett Erstétől. "Ezért a támogatások, amiket az anyabankok kapnak, nemhogy nem segítenek a leánybankokon, de még ki is húzhatják alóluk a szőnyeget" - mondja Darvas Zsolt, a brüsszeli Bruegel kutatóintézet munkatársa. (A Swedbank nem kommentálta e pletykát, az Erste pedig tagadta, hogy politikai nyomás nehezedne rá.)
Egyelőre attól nem kell tartani, hogy a nyugati anyák bezárják a kelet-európai fiókjaikat, vagy elengednék a leányaik kezét. Ugyanis nemcsak mi vagyunk kitéve nekik, hanem ők is függnek tőlünk: a Fischer-tanulmány szerint az Erste kitettsége a térségben 30, a Raiffeisené 25 százalék, tehát az anyák mérlegeiben komoly tételt képeznek a kelet-európai cégek. (Kitettség: egy adott ország vagy cég befektetéseinek értéke egy másik országban vagy régióban.) Ennek persze számottevő a nemzetgazdasági kihatása is. Ausztria kitettsége a kelet-európai gazdaságok felé eléri a nemzeti össztermék 80 százalékát (más számítások szerint a 120 százalékát), Belgium esetében pedig a GDP 20 százalékára rúg, és akkor még nem beszéltünk a belgák osztrákok felé való kitettségéről. Könnyen belátható tehát, hogy a volt szocialista országok bedőlése láncreakciót indítana el Európában. Igaz, Magyarország helyzete - az említett szerkezeti sajátosság miatt - ebben a viszonylatban is speciális. Mivel egyik anyabank sem rendelkezik kiugróan nagy piaci részesedéssel, ha nem teljesen kifeszített a likviditási és tőkehelyzetük, akkor szükség esetén könnyedén állnak a leánybankjuk mögé - ez történt a válság berobbanása utáni időszakban. "Ez méretükhöz képest viszonylag kismértékű forrásallokációt jelenthet, így nem valószínű, hogy forrás- vagy tőkekorlátokba ütköznek. Szélsőséges körülmények között azonban előfordulhat, hogy megvonják leányaiktól a szükséges forrásokat, mivel úgy gondolják, hogy a leánybankok 'elengedése' viszonylag kis hatást gyakorolhat a bankcsoport egészének működésére" - jegyzi meg Fischer Éva említett írása.
Egyelőre nincsen jele annak, hogy a külföldi bankok tőkét mentenének ki a térségből. De evvel még nem vagyunk kint a vízből. "Lehet, hogy nem fogják hagyni a leányokat tönkremenni, de az is biztos, hogy nem törik magukat az itteni hitelezés beindításáért, ami pedig létfontosságú a hazai vállalatoknak" - mondja Darvas. "A gond tehát az - magyarázza Surányi György -, hogy nagyon nehéz új hitelt kapni, vagy a most lejáró hiteleket megújítani. A kelet-európai bankok sokkal nehezebben jutnak devizához, amióta beütött a krach, és ez azt jelenti, hogy nem tudják növelni a hitelkihelyezéseiket. Pedig a recesszióba süllyedő, kevés saját megtakarítással rendelkező kelet-európai gazdaságoknak elsősorban erre volna szükségük. Még a gazdaság szinten tartásához is, hát még a növekedéshez." "Ha a külföldi devizaforrások elapadnak, a magyar gazdaság meg van lőve" - állítja Darvas. Sajnos ezt a tendenciát felerősíti a magyar bankok rövidlátó, kockázatkerülő üzletpolitikája is: mivel még mindig nagyobb a profitjuk a lakossági hitelezésen, illetve kisebb tőkét kell ezen kihelyezések után képezni, szívesebben hiteleznek az egyszerű polgároknak, mint a vállalatoknak. (Az MNB ezzel kapcsolatos intézkedéséről lásd Hosszú kötés című írásunkat.) Csakhogy hosszú távon ez kész öngyilkosság, hiszen így ráerősítenek a reálgazdasági válságra, ami munkahelyek megszűnését eredményezi, végső soron pedig a lakossági hitelek egy részének bedőléséhez vezet. Surányi és Darvas egyetértenek abban, hogy a magyar bankrendszer összeomlásától még nem kell tartani, ehhez mélyebb recesszióra volna szükség, mint az előre jelzett három százalék.
A lapunk által megkeresett szakértők szerint a nemzeti protekcionizmusnak még az írmagját is ki kellene irtani a bankmentő csomagokból, illetve az EKB banki műveleteit ki kellene terjeszteni az eurózónán kívüli pénzintézetekre (az EKB swap eszközöket nyújtana az eurózónán kívüli jegybankoknak, és elfogadná garanciául a nem euróban denominált állampapírokat is). Egy EKB-szóvivő szerint az utóbbinak jogi akadályai lehetnek (a bank végül is az eurózóna központi bankja), de bennfentesek emlékeztetnek arra, hogy az EKB már teremtett precedenst az eurózónán kívüli fellépésre, amikor a válság beütésekor 5 milliárd eurós hitelkeretet bocsátott hazánk rendelkezésére.
A bankvezérek lobbimunkájának egyelőre vajmi kevés a látszata. Surányi György több más magyar bank vezetőjével együtt január végén levélben sürgette a nyugat-európai jegybankokat az említett intézkedések megtételére, de érdemi választ még nem kapott. A CIB elnöke abban reménykedik, hogy a nyugati illetékesek előbb-utóbb ráébrednek a helyzet súlyosságára, ám egyelőre inkább a saját, otthoni problémáikkal vannak elfoglalva, attól függően, hogy mennyire vannak kitéve a kelet-európai piacoknak.
Andor László, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank igazgatója Londonban úgy véli, indokolt volna, hogy nemzetközi (uniós) forrásokból vessenek pénzügyi mentőövet a kelet-európai bankoknak, akár közvetlenül, akár anyabankjaikon keresztül. "Ha nem történik semmi, a tendencia elkerülhetetlenül a bankrendszer nemzeti keretekbe történő visszailleszkedése lesz" - figyelmeztet Andor, utalva rá, hogy ha nem a tulajdonosaik, akkor majd a kelet-európai államok próbálkozhatnak a leánybankok feltőkésítésével, feltehetően tulajdonrészért cserébe. Nem egyértelmű, hogy ez a pénz honnan jön majd, ugyanis az EBRD-nek nincsenek ekkora forrásai. Feltehetőleg az EKB-nek vagy az Európai Bizottságnak kellene pénzt adnia, utóbbinak hitelfelvétellel, ami eléggé szokatlan megoldás lenne.
Ha lassan, de Nyugaton is egyre többen belátják, hogy a döntéshozók a tűzzel játszanak, amikor a nemzeti bezárkózást választják. Gordon Brown egy hétfői londoni előadásában - miközben az IMF reformját szorgalmazta - arról beszélt, hogy a nyugati bankok "egymás után hagynak fel" kelet-európai leányaik finanszírozásával. A brit miniszterelnök egy felmérésre hivatkozva - mely szerint az említett térségbe irányuló nettó tőkeáramlás két éve még közel ezermilliárd dollár volt, az idén viszont legfeljebb 160-170 milliárd lesz - arra figyelmeztetett, hogy ez a kivonulás a világkereskedelem leépüléséhez vezethet. Az EBRD elnöke a Financial Timesban pedig azért szállt síkra, hogy az uniós illetékesek az eurózónán kívüli gazdaságok érdekeit is vegyék figyelembe, mert "a válság alááshatja a térség gazdasági-politikai eredményeit". Thomas Mirow mellett a tíz nagy, Kelet-Európában is aktív bank vezetője - köztük az Erste, a Raiffeisen, a KBC, az UniCredit és az Intesa Saopaolo elnöke - követelte január végén, hogy az Európai Unió és az EKB terjessze ki Kelet-Európára is a válság leküzdésére hozott intézkedéseit. Az érintett bankokat a saját jól felfogott érdekük vezérli, ahogyan az osztrák pénzügyminisztériumot is, amelyik éppen egy kelet-európai bankmentő alap (lásd A Dunánál című keretes írásunkat) kialakításán fáradozik.
Hosszú kötés
Igyekszik maradásra bírni a nyugati bankházakat az MNB is, amely a múlt héten bejelentette, hogy március 2-től a jegybanki tartalékból - tehát részben az IMF-keretből - hat hónapos, legfeljebb ötmilliárd eurós forrást biztosít a pénzintézeteknek. A konstrukció kényelmes és vonzó, mivel hosszú futamidejű, ugyanakkor a piaci kínálatnál akár olcsóbb is lehet, és csökkenti a likviditáséhséget. Cserébe a pályázóknak vállalniuk kell, hogy a belföldi vállalati hitelállományukat 2009 folyamán legalább a 2008. év végi szinten tartsák. A pénzintézetek kötelesek "önrészként" egy éven túli külföldi forrást bevonni, tehát arra ösztökélik a nyugati bankokat, hogy továbbra is kitartsanak a magyarországi leányaik mellett. A protekcionizmus itt is felüti a fejét: az egyik alternatív feltétel szerint a pénzintézeteknek csökkenteniük kell a külfölddel szembeni összes követeléseiket. Úgy tűnik, ez a kitétel elsősorban a "mi bankunk" érdekeit szolgálja, és vélhetően az esélyegyenlőséget próbálja megteremteni - ezt egy jegybanki forrásunk meg is erősítette -, ugyanis az OTP-nek nincs anyabankja, így nehezebben tud külföldi pénzt bevonni.
A Dunánál
Az osztrák kormány százmilliárd eurós mentőcsomagot készít elő bizonyos kelet-európai országok számára - értesültünk bécsi kormányforrásokból. A csomagot uniós tagállamok, az IMF, az Európai Befektetési Bank, az Európai Központi Bank és az EU felzárkóztatási alapjából finanszíroznák. Az osztrákok jelenleg próbálják meggyőzni az uniós pénzügyminisztereket a projekt szükségességéről, aminek bevallottan az a célja, hogy megmentse az osztrák exportpiacokat és a régióban 230 milliárd eurónyi kinnlevőséget felhalmozott osztrák bankokat. A kedvezményezett Románia, Bulgária és Ukrajna volna.
