A kormányzó Fidesz és az EU-csatlakozás: Igenek és nemek

szerző
Gavra Gábor
publikálva
2003/4. (01. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az uniós csatlakozási tárgyalásokkal kapcsolatos Fidesz-álláspontba nem az elveszített 2002-es választás után került be a "nemzeti érdekek" markáns képviselete - igaz, amikor erről kezdtek beszélni, akkor is ellenzékben voltak. A még a Boross-kormány által elkezdett tárgyalások első négy évében a párt - és az Országgyűlés európai integrációs bizottságának elnökeként Orbán Viktor is - több ízben számon kérte ezt a Horn-kormányon.

Az uniós csatlakozási tárgyalásokkal kapcsolatos Fidesz-álláspontba nem az elveszített 2002-es választás után került be a "nemzeti érdekek" markáns képviselete - igaz, amikor erről kezdtek beszélni, akkor is ellenzékben voltak. A még a Boross-kormány által elkezdett tárgyalások első négy évében a párt - és az Országgyűlés európai integrációs bizottságának elnökeként Orbán Viktor is - több ízben számon kérte ezt a Horn-kormányon.AFidesznek az 1998-as választások előtti hosszú menetelése azzal indult, hogy a külföldiek (pontosabban a belföldi jogi személyek) termőföldvásárlásáról szóló népszavazást igyekezett összekötni a NATO-csatlakozási referendummal. A párt ezzel sok, potenciálisan más jobboldali erőkhöz kötődő szavazó rokonszenvét nyerte el. Kormányra kerülve azonban Orbánék hangnemet váltottak, bár kormányzásuk első két évében nem állt távol tőlük a pontos bővítési menetrenddel adós EU szekírozása.

Az atlanti kapcsolat

A Fidesz 1998-as választási kampányában kijelentette: Magyarország 2002-re teljesíti az EU-tagság feltételeit, 15 éven belül pedig az ország bruttó hazai terméke eléri az uniós átlagot. A jobboldali kormány önbizalmát növelte az ország 1998 tavaszán már eldöntött NATO-felvétele, és Orbán 1998. őszi szívélyes washingtoni fogadtatása. Hasonló gesztust vártak az Európai Uniótól is. A miniszterelnök 2001-ig - egészen addig, amíg a MIÉP bázisának lenyúlása érdekében nem burkolózott hallgatásba Csurka István Amerika-ellenes kirohanásaival kapcsolatban - még Brüsszel ellenében is Magyarország atlanti elkötelezettségét hangsúlyozta: "Ahhoz, hogy az ország a versenyképességéből fakadó előnyöket ki tudja használni, meg kellett teremteni azt a biztonsági ernyőt, amely a nyugodt munkavégzés[nek], a gazdaság fejlődés[ének], a külföldiek tőketelepítésé[nek előfeltétele]. Éppen ezért a magyar kormány csak olyan közös európai külpolitikai és védelmi identitást tud támogatni, amely semmilyen értelemben sem gyengíti a NATO-t, semmilyen értelemben sem rontja le a NATO bevethetőségét, és nem hoz létre kettős struktúrákat." (Kormányfői expozé az Országgyűlés európai integrációs vitanapján, 2000. november 30.)

A kormánynak a NATO-bővítés után alig néhány hónappal alkalma nyílt, hogy bebizonyítsa: maximálisan támogatja Washington - akár háborús - erőfeszítéseit. Az 1999 tavaszán indult jugoszláviai bombázáskor hazánk felsorakozott a NATO angolszász szárnya mellé az akció feltétlen támogatásával, szembeszegülve a kontinentális Európa fenntartásaival. Ekkor úgy tűnt, az Orbán-kormány számára létfontosságú az Egyesült Államok jóindulata, és hogy az akkor a jórészt balközép erők által kormányzott európai országokkal szemben a jobbközép magyar kormány az angolszász orientációban talál alternatívát. A Clinton-adminisztráció alatti harmonikus viszony azonban - különös módon - éppen a konzervatív Bush-kormányzat idején romlott meg; részben az EU bővítése, részben Csurka 2001. szeptember 11. utáni Amerika-ellenes nyilatkozatainak kormányzati tolerálása miatt.

A mumus

Bár 1999-ben az unió megnevezte azt a hat államot, mellyel megkezdődhetnek a konkrét csatlakozási tárgyalások (Észt-, Lengyel-, Cseh-, Magyarország, Szlovénia, Ciprus), azt is világossá tette, hogy a tárgyalások hosszúak (esetleg évtizedes hosszúságúak) is lehetnek. Az Orbán-kabinet ekkor kezdte meg regionális diplomáciai offenzíváját, melynek első állomása a visegrádi együttműködés felmelegítése volt, ezt követte az Ausztriával szembeni európai diplomáciai bojkott 2000. áprilisi megtörése. Orbán ezeket a lépéseket egy Brüsszellel szembeni regionális ellensúly, egy sajátos közép-európai identitás kiépítésének szándékával indokolta: "Minden erőnkkel meg kell próbálnunk részt venni Közép-Európa kulturális, politikai és gazdasági újraalkotásában. Meg kellene nyernünk partnerül a szomszédos államokat egy közös közép-európai jövő megalkotásához is. (É) Ennek jegyében cselekedtünk, amikor a visegrádi négyek együttműködését újraindítottuk, először persze három állammal, majd a szlovák választások után bevonva Szlovákiát is." (Az Országgyűlés integrációs vitanapja, 2000. november 30.)

A bővítés konkrét időpontjával adós Brüsszel cukkolásának ideális eszköze volt az ekkor valóban virágzó washingtoni kapcsolat felemlegetése. Ennek állomása volt Orbán ugyancsak 2000. áprilisi, amerikai üzletemberek előtt elmondott beszéde, melyben Magyarországnak az Európai Unióval szembeni egyoldalú függéséről szólt, amit az egykori Szovjetunióval fenntartott kapcsolatokhoz hasonlított. A Brüsszelnek címzett üzenetek közül a legmarkánsabb Orbánnak a közép-európai kormányfők áprilisi találkozóján tett kijelentése volt: "Magyarország ma már nem kér, hanem lehetőséget kínál. Közép-Európa az ezredfordulón dinamikusan fejlődő régió, és ha az Európai Unió nem fölözi le az itt kínálkozó hasznot, akkor más fogja lefölözni azt." (Népszabadság, 2000. április 29.)

2000 végén, az EU nizzai csúcsértekezletén megszületett az unió ma is érvényes bővítési forgatókönyve. Ezután érezhetően tompult Orbán EU-retorikája, a tárgyalások technikai részletei és a hirtelen közel került csatlakozás kínálta lehetőségek kerültek mondanivalója középpontjába. A 2000 végi parlamenti vitanapon elmondott, már idézett expozéja is feledtetni igyekszik a korábbi piszkálódást: "Nekünk Európa történelmi önazonosságunk kérdése. Ezzel magyarázom azt, hogy Magyarországon, amikor szavazni kellett a NATO-hoz való csatlakozásról, akkor a részt vetteknek a 85 százaléka döntött a NATO-csatlakozás mellett (É) remélem, nem lesz másképpen, amikor az Európai Unióhoz való csatlakozásról kell népszavazást tartanunk (É) a kormány meggyőződése, hogy ma adottságként áll rendelkezésre az ország elsöprő többségének támogatása az Európai Unióhoz való csatlakozásra."

A 2000-ben még osztályharcos kirohanásoktól óvakodó, a gátlástalan "nagytőke és pénztőke" ármánykodásait még fel nem ismerő Orbán ekkor úgy látta, hogy a csatlakozási folyamat felgyorsításában kormánya legfőbb szövetségesei a Magyarországon befektető multinacionális vállalatok lehetnek (amelyek közül többen a csatlakozás némely mellékhatásától tartva néhány hónap múlva, itteni gyártási kapacitásuk egy részét összepakolva már Kína felé tartottak): "A Magyarországra beruházott nemzetközi cégcsoportok azok, amelyek mellettünk, eltökélt Európai Unió-hívők mellett a legerőteljesebben támogatják mindenhol a világon, Brüsszelben is Magyarország európai uniós tagságát."

Orbán ekkortól megkísérelte a nemzeti retorikát is a csatlakozás melletti érvelés szolgálatába állítani: "Szerintem nem létezik az az ellentét, amely számos értelmiségi körben nyílt vitában, a nyilvánosság előtt folyó beszélgetésekben megjelenik, miszerint valami feloldhatatlan ellentmondás állna fenn az uniós csatlakozás és Magyarország nemzeti értékeinek, hagyományainak átörökítése között."

Az unióellenes nacionalisták - ekkor még csak a MIÉP által meglovagolt - vesszőparipáiról, az EU határain kívül rekedő határon túli magyarokról és a Benes-dekrétumok eltörlésének követeléséről szólva 2000/2001-ben Orbán igyekszik csillapítani a kedélyeket: "Egyetlen előföltétel sem adott ahhoz, hogy a magyar nemzetet belátható időn belül egy államba össze lehessen fogni" - jelenti ki a 2000-es vitában, hozzátéve: "Ilyen célok kitűzése abban is hátráltat bennünket, hogy a mostani korszak kínálta lehetőségeket ki tudjuk használni". A "nemzet határokon átívelő újraegyesítését" Orbán Viktor ekkor kapcsolja össze Magyarország és szomszédai integrációjával, azt a következtetést vonva le ebből, hogy "az Európai Unióban való részvétel a legnemesebb nemzeti aspirációnk". Egy évvel később, az Országgyűlés hasonló témájú vitanapján, alig két hónappal saját, diplomáciai bonyodalmat kavart kijelentése előtt Csurka István Benes-dekrétumokkal kapcsolatos hozzászólására reagálva kijelentette: "Azt mondta az elnök úr, nyilván sokak szívében pengetett meg kedves húrokat, hogy Magyarország hasson oda, hogy Benes-dekrétummal Csehország és Szlovákia ne csatlakozzon az Európai Unióhoz. Azt tudom mondani, elnök úr, hogy mi egy jelentkező ország vagyunk. Mi más, harmadik országok belépéséül feltételeket szabni nem tudunk. Ezért mi ebben a pillanatban ezzel a kérdéssel az uniós csatlakozással összefüggésben nem akarhatunk és nem is lenne szerencsés, ha foglalkoznánk." (2001. november 29.)

Célegyenesben

A nizzai csúcsot követő fél év során felgyorsultak a csatlakozási tárgyalások. A magyar delegáció 2001 júniusára 22 fejezetet zárt le a 31-ből, amit Orbán - joggal - sikerként könyvelt el a tárgyalások előrehaladtáról szóló, 2001. június 19-i, napirend előtti felszólalásában: "A legutolsó pillanatig kétséges volt, hogy lesz-e akár csak egyetlen olyan ország is, amely képes lesz arra, hogy a tárgyalási menetrend első fél évre eltervezett lépéseit megtegye. Magyarország képes volt, bebizonyítva, hogy az a kibővítési menetrend, amelyet az unió Nizzában elfogadott, reális, tartható és valóban iránytűül szolgálhat az előttünk álló másfél esztendőben is." A kormányfő ekkor - tőle szokatlan módon - elismeréssel szólt az uniós tárgyaló fél rugalmasságáról is: "Az elmúlt fél év során uniós tárgyaló partnerünk kellő rugalmasságot tanúsított, és meglehetősen sok magyar igényt fogadott be", külön megköszönte a parlamenti pártoknak a tárgyalások során a tőlük kapott támogatást: "Szeretném megköszönni a pártoknak, hogy az időnként kiújuló viták ellenére is támogatták Magyarország gyors csatlakozását, hogy minden politikai párt nagy sikernek értékelte a nizzai csúcsot és annak záródokumentumát, és megadta a támogatást ahhoz, hogy az abban foglalt lehetőségeket ki is aknázhassuk, hogy a legfontosabb kérdésekben támogattak, és ott, ahol egyébként nem értettek egyet azzal, hogy kompromisszumot kellene kötni, elfogadták, hogy a kormánynak az a dolga, hogy az egész ország számára ésszerű megállapodásokat érjen el. Ezért, bár az álláspontjukat fönntartották, sohasem ellenezték azt, hogy Magyarország újabb és újabb lépésekkel haladjon előre (...) Az európai integráció ügyében az elmúlt fél évben a nemzet egysége valóságos volt." Orbán ekkor elégedetten szólt a csatlakozás társadalmi támogatottságáról is: "Örülök annak, hogy a magyar polgárok továbbra is úgy gondolják, hogy Magyarországnak érdemes csatlakoznia az Európai Unióhoz."

A volt kormányfő retorikájának középpontjában 2001-ben - a tárgyalásokon elért sikereken kívül - a csatlakozás (akkor igen barátságos színekkel lefestett) perspektívája állt. Ebben az időszakban nem merült föl, hogy az unióhoz lehetne "rosszul is csatlakozni", sőt Orbán 2004-re és az euróövezethez történő későbbi csatlakozás időpontjára jelentős gazdasági fellendülést prognosztizált: "Számítunk két ugrásszerű, lökésszerű előrelépésre is. Egyfelől a belépés után, amikor hozzájuthatunk - ma még nem világos, pontosan mekkora - forrásokhoz Brüsszeltől, amelyeket be tudunk vonni a magyar gazdaság fejlesztésébe, és egy második nagyobb lépést is teszünk majd, amikor Magyarország csatlakozik a közös pénzhez, és ezáltal a nemzeti valutatartalékok mai tízmilliárd fölötti összegét másfél-két milliárdos szintre vihetjük le - a zónához tartozó pénzek esetében ennyi elégséges -, ez egy újabb fejlesztési lehetőséget nyit majd meg a magyar gazdaság előtt." (2001. november 29.)

Orbán és a Fidesz most

Kormányzása utolsó évében a Fidesz a státustörvény tető alá hozásával, majd ellenzékbe kerülve a csatlakozáshoz szükséges alkotmánymódosítások megszavazásának feltételekhez kötésével hajtott végre újabb fordulatot unióügyben. A Fidesz (pontosabban Orbán Viktor) retorikájában a 2002-es önkormányzati választás kampányában bukkant fel a "rossz csatlakozás" lehetősége. A múlt év szeptemberében Bicskén Orbán kijelentette: a csatlakozáshoz szükséges alkotmánymódosítások szerinte a külföldiekre vonatkozó hosszú távú földvásárlási tilalom fenntartása, a versenyszférában végrehajtandó, három százalékot meghaladó éves reálbér-növekedés és a Széchenyi-terv korábbi formájában történő fenntartása mellett támogathatóak.

Az ősz folyamán a négypárti tárgyalásokon megegyezés született az alkotmánymódosításokról, a bővítésről döntő koppenhágai EU-csúcs előtt egy héttel pedig a Fidesz kongresszusa - Orbán javaslatára - támogatásáról biztosította Magyarország belépését. Az exkormányfő őszi kijelentései és az általa életre hívott polgári körök egy részének EU-ellenessége (és például az Orbán által támogatott Magyar Nemzetben publikáló Lovas István múlt vasárnapi rádiós jegyzete, melyben a leadott igen szavazatok Medgyessy-kormányt legitimáló mellékhatásáról beszélt) azonban kétségeket ébreszthet a párt elkötelezettségével kapcsolatban.

Egy neve elhallgatását kérő fideszes forrásunk szerint a tárgyalások hajrájában (főleg a mezőgazdasági támogatások ügyében megkeményedett EU-álláspont és a Széchenyi-terv Medgyessy-kormány általi úgymond kiherélése miatt) megromlott magyar tárgyalási pozíció, és a vártnál rosszabb csatlakozási feltételek miatt hangsúlyozza a párt a várható nehézségeket, ám a Fidesz valamennyi politikusa ettől függetlenül minden lehetséges fórumon (más pártok képviselőivel és külön is) az EU-csatlakozás támogatására szólítja fel választóit.

Kérdés, miként harmonizálnak ezzel Orbán egyes kijelentései. A volt kormányfő múlt vasárnap, a Duna Televízióban Verheugen bővítési biztos Medgyessy Péterhez írt levelét imigyen kommentálta. "Magyarország egy független állam, és ezt jó lenne, ha a Verheugen úr is meg az Európai Unió is észrevennék (...) Brüsszel nem Moszkva, és az Európai Unió a mi felfogásunk szerint nem a KGST (...) Moszkovita lélekkel nem vagyunk hajlandóak az Európai Unióba menni, szeretnénk, ha ott nem moszkovita lélekkel fogadnának bennünket. Ha valaki azt gondolja, hogy leveleket írogathat Brüsszelből nekünk, és elmondhatja, hogy szerinte egyes magyar törvényeket hogyan kell módosítani, akkor téved, mert ezt a magyar nép többet már nem nyeli le. Ezt lenyeltük több mint 40 évig Moszkvától, de Brüsszeltől nem fogjuk elfogadni."

Most itt tartunk, ám az elmúlt évek (jóllehet inkább retorikai) kanyarai után számíthatunk további meglepetésekre is.

Gavra Gábor

szerző
Gavra Gábor
publikálva
2003/4. (01. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra