Történik mindez annak ellenére, hogy létezik Magyarországon egy csaknem kétszáz éves közintézmény, amely a nemzet ereklyéinek őrzési helye. Úgy hívják: Magyar Nemzeti Múzeum.
A korona egyébként nincs rosszabb állapotban, mint amikor 1977-ben hazaröppent a tengerentúlról. Szállítása valószínűleg lehetséges, csak ki kell alakítani - 150 millióért - új helyét, légüres térrel, biztonsági rendszerrel, ezzel-azzal. A sietség azonban érthetetlen, hiszen a költözés nem az államalapító I. István koronázásának ezredik évfordulóján fog történni, hanem az új évezred körül keltett hisztéria kultikus napján. Istvánról azt jegyezték fel ugyanis, hogy az "új ezer év első napján" koronázták királlyá, amin Hóman Bálint általánosan elfogadott értelmezése szerint 1000. december 25-ét, míg a breviáriumi évkönyvek egyik megjegyzése alapján 1001. január 1-jét kell érteni.
A sajtónyilatkozatok alapján a korona Parlamentbe kerülésének prókátora Dávid Ibolya igazságügy-miniszter, az MDF elnöke. Miniszterként ugyan az ő feladata a Szent Koronáról szóló törvény előkészítése, az azonban nyilván már nem, hogy rálicitáljon a miniszterelnökre. Míg Orbán Viktor szerint a korona és a koronázási ékszerek csak a jövő év végéig maradnának az Országgyűlés épületében, s utána elkerülnének onnan - vagy vissza, vagy a budai várba -, addig Dávid Ibolya több alkalommal leszögezte: a koronának és az ékszereknek a Parlamentben kell maradniuk. Azt, hogy Dávid Ibolya kikre hallgat, természetesen nem tudhatjuk, de aligha minisztertanácsi ülésen hallott a korona Parlamentben maradásának kívánatosságáról. A ma koronázási jelvényekként ismert, igen eklektikus együttesnek egyébként egyetlen darabja, a koronázási palást köthető biztosan Istvánhoz, az sem a mai formájában. Ez a tárgy a Nemzeti Múzeumban marad. A többi - a korona, a jogar, az országalma és a kard - a Parlamentbe vándorol, így - a muzeológia történetében nem egyedülálló, de soha meg nem szokható módon - kettéválik egy műkincsegyüttes.
Mitől szent?
A magyar királyok koronája 1256-ban kapta a "szent" ragadványnevet, 1292-ben pedig III. András egyenesen "Szent István koronájának" nevezte. (Ezt már csak azért sem kell elhinnünk neki, mert a koronázási palástot szintén Szent István ruhájának nevezi, pedig azt István soha nem hordta.) A korona szent mivoltának eredetéről két elképzelés van forgalomban. (A szentséggel a korona azáltal töltekezik el, hogy egyik darabja egy szent tárgyról származik.) Az egyik szerint az a bizonyos kettős pánt (magáról a műtárgyról lásd keretes írásunkat), amely ekkor már rá volt szegecselve a corona graecára, eredetileg Szent István koponyaereklyéjének a tartója volt (s e szerint 1083-ban készülhetett, ami nincs ellentmondásban művészettörténeti datálásával sem). A másik elképzelés szerint a tetején lévő kereszt -mármint az Izabella királyné által letört eredeti, nem a mai - annak idején István király tulajdonában volt, s ereklyetartóként szolgált Jézus keresztfájának egy darabjához. (Amiből egyébként vagy három hajórakománnyi volt forgalomban a középkori Európában.) Ebben a verzióban a pánt akár könyvtartóként is szolgálhatott volna előtte, s a funkciója csak annyi lett volna, hogy legyen mire rátenni a szent keresztet.
A Szent Korona-tan - mely szerint Magyarország a Szent Korona birtoka - teljesen más ügy: politikai mítosz, amely először a 16. században fogalmazódott meg, s csupán a két világháború között volt jelentős ideológiai tényező. Ezt a tényálladékot egyébként Eckhart Ferenc egykorú monográfiájában (1941) már megállapította, azóta az ellenkezőjét állítani politikai banditizmusnak számít.
Hármas könyv a fa alatt
A Szent Korona-tan genezisét Werbőczy István terjedelmes jogművére, a "dicsőséges Magyar Királyság szokásjogának hármaskönyvé"-re (ismert latin rövidülésével: Tripartium) vezethetjük vissza, amit a szerző 1517-ben adott ki a saját költségén. Werbőczy az 1510-es években Szapolyai János erdélyi vajda híve lett, a beteges II. Ulászló és a kölyök II. Lajos ellenében. A királyi hatalomnak a király személyétől való elvonatkoztatása - s annak magára a királyi koronára való átvitele - csak arra lett volna jó, hogy Szapolyai alkalomadtán letaszajthassa a trónról az ország kormányzására alkalmatlannak minősített II. Ulászlót és II. Lajost. (Ami végül nem történt meg, Szapolyai csupán II. Lajos Mohácsnál bekövetkezett halála után ragadta meg a királyi hatalmat.)
Werbőczy elmélete akkoriban újszerű volt, de a magyar történelemben sem minden előzmény nélküli. 1401-ben, mikor az ország tesztoszteron-túltengéses földesurai tömlöcbe csukták Zsigmond királyt, hat hónapig Kanizsai János esztergomi érsek mint a "Szent Korona kancellárja" a "Szent Korona nevében" kormányozta az országot. Emögött azonban nem jogelméleti megfontolás állt, csupán praktikum: az országot kormányozni kellett, annak dacára, hogy a királyt lesittelték, s ez tűnt a legkézenfekvőbb hazugságnak.
A Szent Korona-tan hosszas lappangás után a múlt század vége felé kezdett újra fertőzni. A múlt század derekának nagy és az akkori új jobboldal által közkedvelt magyar gondolkodói, Széchenyi és Deák ugyan meg sem említik, a századforduló táján azonban az egyre maradibbá (konzervatívabbá) váló közgondolkodás jogi modernizáció helyett inkább a történelmi mítoszokkal átszőtt középkorias érvrendszerekhez nyúlt vissza. Trianon után ez két új elemmel bővült. A mítosz egyrészt legitimálta a király nélküli királyság rendszerét: Horthy Miklós éppúgy a Szent Korona nevében kormányzott, mint tette azt egykor Kanizsai János. Másrészt ideológiai hátteret adott a területi revízió külpolitikájának, hiszen az elszakított területek így a Szent Korona részeinek minősülhettek, és mint ilyenek jártak vissza. A történet végén, 1945-ben Szálasi azért vitte külföldre a koronát, hogy legitimálhassa vele majdani emigráns kormányát.
A korona 1977-ben múzeumi tárgyként tért haza. Azóta a politikai élettől távol morzsolja napjait, és ez rá nézve is így a legbiztonságosabb: ahányszor ugyanis az utóbbi 150 évben a politika közelébe került, végül mindig elásták egy nagy fa alá. Most azonban a korona s a vele együtt járó Szent Korona-tan is a Köztársaság Parlamentjébe vonul. Pedig mindenkinek meg kell értenie: aki a Szent Korona nyújtotta legitimációra vágyik, az Szapolyai, Horthy és Szálasi legitimációjára vágyik.
Csomor és parafenomén
Kevés, de igen elkötelezett híve van annak, hogy a Szent Korona ismét élő szerepet kapjon a magyar közéletben. Az egyik legismertebb közülük Zétényi Zsolt, aki tavaly könyvet publikált a Püski kiadónál A Szentkorona-eszme mai értelme címmel; eszmetársa Kardos Béla, aki a Magyarok Világszövetsége elnökségi tagjaként az Országházban 1997. május 30-án megtartott Magyarország 2000 konferencián kerek perec ki is mondta: "Szükséges lenne helyreállítani az ezeréves magyar alkotmányosságot, a Szent Korona-eszméhez való kapcsolódást, történelmünk folytonosságát."
Az elsőség azonban nem az övék. Egy évvel korábban már G. Nagyné dr. Maczó Ágnes (akkor éppen FKGP-be öltözve) Csomor Lajos kutatásaira hivatkozva kijelentette az Országgyűlés ülésén, hogy a Szent Koronának bizony a Parlamentben a helye. Maczó akkor 1996. augusztus 20-ra tervezte a nagy eseményt, I. István király szentté avatásának 913 évfordulóját ünnepelendő ekképp.
Csomor Lajos - akire dr. Maczó hivatkozott -már egy másik, zárt csoportba tartozik, akiket szintén nem kéne cipősarokkal ütni, hogy elfogadják a korona közjogi szerepét, de elsősorban a korona története iránt érdeklődnek. Vezéralakjuk Ferencz Csaba "mérnök-matematikus", aki volt már az MDF alelnöke és Antall József miniszterelnök nemzetbiztonsági főtanácsadója is. Maga Csomor egyébként aranyműves, ´felsége, a Magyar Szent Korona című legújabb könyvét bárki, aki kedveli a vicces írásokat, megvásárolhatja Székesfehérváron, a Csodaszarvas-boltban. Kedvcsinálóként a mű ismertetőjéből érdemes idézni: "A Magyar Szent Korona a kárpát-medencei központú Hun-Szabír- Magyar Világbirodalom koronájaként készült. (...) Nagy Károlyt 800-ban valószínűleg a Magyar Szent Koronával koronázták császárrá, majd eltemették vele. Sírjából III. Ottó vette ki 1000 áprilisában, mivel az akkori Európa legerősebb hadseregével rendelkező Szent István magyar király egyre nyomatékosabban követelte tőle a Hun-Szabír-Avar- Magyar Szent Koronát."
Csomorhoz hasonló véleményen van még a szintén aranyműves Ludvig Rezső, valamint Pap Gábor, az - egykori évfolyamtársai szerint - ennél azért jobb sorsra érdemes művészettörténész, aki a hetvenes években együtt dolgozott Ferencz Csabával a Szent Korona titkainak felderítésén. Azóta hol i. sz. 5-6. századi ötvösmunkának mondja a koronát, hol nagyvonalúan az ezer évvel korábban élt szkítákhoz kapcsolja. A koronáról szóló előadásain csuda dolgokról hallani: van ott manicheizmus, buddhizmus, András és Fülöp szkítatérítők, frutti, lufi, rágó.
A csillogó szemű dilettánsok, akik nem veszik figyelembe sem a tényeket, sem a logika elemi szabályait, nem ritkák a tudományok hátsó udvaraiban. És persze mindenkinek - nagyon helyesen - alkotmányos joga hülyeségeket beszélni. Az orvosoknak a manilai csodadoktorok és Gyurcsók József jutott, a fizikusoknak a parafenomének, az evolúcióbiológusoknak a kreacionisták és a védikusok, a koronával foglalkozó művészettörténészeknek Pap Gábor, Ludvig Rezső, Csomor Lajos. Ebben nincs semmi rendkívüli.
Az azonban már nem helyes, hogy az áltudományból politika lesz. A mondott "tudósok" elképzelései közös tőről fakadnak a sumer- magyar, hettita-magyar és egyéb rokonságelméletekkel - márpedig ezek mindegyike, amint arra Szűcs Jenő már 1985-ben a Valóságban rámutatott, pszichológiai eset. Közös jellemzőjük viszont, hogy gyakran láthatók a Magyarok Világszövetsége és a - véletlenségből éppen Dávid Ibolya által elnökölt - MDF rendezvényein, de nem vetik meg a kisgazdák társaságát sem. Sőt: Pap Gábor az utóbbi időben előadásokat tartott a Kossuth Lajos Tudományegyetemen és a Szt. László Akadémián is. (Ez utóbbinak Pozsgay Imre a rektora, de kapták már ott népbutításon Raffay Ernőt is.)
Csomor, Ludvig, Pap és Ferencz egyébként szeretnék alapos és részletes vizsgálat alá venni a koronát, de vágyuk - a Nemzeti Múzeum mellé rendelt Koronabizottság jogos ellenérzései okán - immár 16 éve nem teljesülhet. Annak idején Csomor Lajos - Köpeczi Béla egykori művelődési miniszter külön engedélyével - kétszer is méréseket végezhetett a koronán, 1983. március 7-én és június 27-én. (A korona egyébként légüres térben van, onnan való kiemelése sok faksznival és a műtárgy sérülésének kockázatával jár.)
Ha azonban a korona a Parlamentbe kerül, s vele - a koronatörvény értelmében - netán a legfőbb közjogi méltóságok (pl. Orbán, Áder s jövőre esetleg a köztársasági elnök Torgyán, aki egyébként T/1532-es számon benyújtotta már a saját koronatörvény-javaslatát) rendelkeznek majd, alighanem szabad lesz a gazda, s addig buherálhatják majd hazánk legértékesebb műtárgyát, ameddig meg nem unják.
Közben uniós delegátusaink vadiúj koronatörvény-öltönyeikben kopogtatni fognak az Európa-ház ajtaján, ahol egy udvarias portással fogják szembetalálni magukat, aki kezeit széttárva így szól majd: "Uraim, sajnálom, de az az Európa, ahová önök jöttek, a középkor végén bezárt."
Szalai TamásEgy kapott tárgy megtisztítása
Ha a magyar királyok koronájáról szólunk, igazából több különböző darabról kell beszélnünk. Az első az, amit István legitimáció céljából kapott II. Szilveszter pápától, s amiért cserébe felajánlotta országát Szent Péternek. E koronával az 1000. év őszén érkezett meg Asztrik (Anasztáz) Rómából, aki magával hozta a pápai zászlós lándzsát, ezt a koronánál is fontosabb felségjelvényt. Ennek a koronának azonban egyetlen porcikája sem azonos a ma Szent Koronaként ismert darabbal. István koronáját ugyanis - a zászlós lándzsával együtt - a gaz német III. Henrik 1044. július 5-én a ménfői csatában elvette harmadik királyunktól, Aba Sámueltől, és visszaküldte a feladónak Rómába. Ráadásul a mai korona semmilyen praktikával sem keltezhető 1074-nél korábbra (ekkor István már 36 éve halott volt); s nem mellékesen István király egyetlen fennmaradt egykorú és hiteles ábrázolásán olyan, a német-római császárokéra hasonlító koronát visel, amely köszönő viszonyban sincsen a maival.
Az ábrázolás azon a miseruhán látható, amelyet - hímzett felirata szerint -István és Gizella 1031-ben adományozott a fehérvári bazilikának, és amelyet később - alighanem II. András (Endre) 1290-es koronázására - palástnak szabtak át, s ma is így ismerjük. Ez az a koronázási palást, amely nem kerül a Parlamentbe. Tiszta szerencse: egyetlen kuksi látogatónak sem lesz alkalma összehasonlítgatni az ott mutogatott koronát a hitelesen ábrázolttal.
A Szent Koronaként közismert műkincs három különálló részből áll. A görögül feliratozott alsó abroncsból (corona graeca), a latinul feliratozott kétszeres keresztpántból (corona latina; bár az elnevezés pontatlan, hiszen ez soha nem volt különálló korona) és az egész tetején álló keresztből.
A mai kereszt bizonyosan 1551 után került a koronára, mivel Szapolyai János király özvegye, Izabella - mielőtt a koronát I. Ferdinándnak átadta volna - letörte az eredetit, amely később Báthory Zsigmond tulajdonába került.
A corona graeca gyönyörű női korona, mely eredetileg az 1074-77 között uralkodó I. Géza felesége, a bizánci Szünadéné számára készült Bizáncban, a helyi társcsászárok, Dukasz Mihály és Konsztantinosz ajándékaként (ezért nevezik Dukasz-koronának is). Az ajándékozók ábrázolva is lettek a korona hátulján I. Géza társaságában, s ott láthatók mind a mai napig. (Az ilyesfajta koronaküldés nem lehetett ritkaság az idő tájt: mintegy húsz évvel korábban I. András udvarába is érkezett Bizáncból egy női korona, a Monomachos-korona, amely ma a Nemzeti Múzeum középkori kiállításán látható.)
Szünadéné királynő koronáját később átalakították, kettős keresztpántot szegecseltek rá. A pántok felső kereszteződésében a trónoló Krisztus (Pantokrátor) látható, a szárakon két-két apostol, ami összesen, ugye, csak nyolc. A további négy apostol aggasztó hiányából sokan azt a következtetést vonták le, hogy a pántokat felszerelés előtt megcsonkították. Ha ez nem is bizonyítható, az biztos, hogy a felső rész önmagában nem volt korona, sokkal inkább valaminek a tartója, egy ereklyéé vagy egy könyvé például. A legújabb kutatások szerint azonban mint ereklye- vagy könyvtartó készülhetett akár 1100 előtt is.
A többi koronázási kellék eredete egyértelmű. A jogar 12. század végi ötvösmunka, a fejében lévő, másodlagosan felhasznált hegyikristályt a 900-as években metszették Egyiptomban. Az országalma Károly Róbert 1301-es - amúgy érvénytelen - koronázására készült sebtiben, mert az eredeti a cseh Vencelnél volt (és ott is maradt). A kard 16. század eleji velencei kommersz munka. Szemlátomást sebtiben kellett pótolni a régit, amely mibenlétére két tippje is van a tudománynak. Az egyik szerint egy 10. századi normann kard volt az a szintén 10. századi szablya, amit - teljesen indokolatlanul - Attila-kardnak is neveztek, de csak azért, hogy ma (hogy a zűrzavar nagyobb legyen) "Nagy Károly-kard" álnéven a bécsi kincstárban ijesztgesse a látogatókat.
A koronázási kellékek legizgalmasabb darabja a miseruhából lett palást. Rajta található István király egyetlen, még életében készült ábrázolása. Alacsony homlokú, nagy, kerek szemű, csapott vállú alakot láthatunk, akinek mindkét kezén hat-hat ujj van. Lehet, épp ezért nem sietnek a palástot is a Parlamentbe hurcolni, hiszen komolyan elbizonytalaníthatná hívő honfitársainkat a hazai katolikus egyház legitimációja alapkövének számító ereklye, a Szent Jobbnak nevezett, ötujjú, mumifikálódott jobb kéz hitelét illetően - bár e tekintetben igazából csak találgatni tudunk.
