A Köztársaság tér históriája: Gyere ki a pártház elé!

Belpol

Az MSZP immár végleg elhagyja régi székházát, s ezzel az aktussal nemcsak a párt, de a kiterjedt józsefvárosi köztér történetében is lezárul egy hosszú fejezet. Az alábbiakban a frissen nyugalmazott pártháznak és környékének történetét vázoljuk fel.

Budapesten számos köztér szolgál a reprezentatív történelmi megemlékezések színhelyéül, ám a Köztársaság tér ma már nem tartozik ezek közé. Mégis, alig akad fővárosunkban még egy hely, ahol a modern kori Magyarország feszélyező és ellentmondásos története olyannyira tetten érhető lenne, mint épp itt.

Baromvásár, Táncsics, nyilasok

Noha a tér említésekor szinte mindenkinek az 1956-os ostrom jut az eszébe, a környék valójában már jóval korábban történeti nevezetességűvé vált. Az egykori Baromvásártér, Bauern Markt, majd Lóvásártér az 1848-49-es forradalom leverését követő neoabszolutizmus éveiben vált a városiasodás eminens terepévé: 1855-56-ban ugyanis itt létesült Pest első gázgyára. A Triesti Általános Osztrák Gáztársulat beruházása révén valósulhatott meg egyebek mellett a belváros közvilágítása, s ami témánk szempontjából fontosabb, e gyárnak köszönhetően vált a környék a korai munkásmozgalom egyik központjává. Ennek jeleként itt került sor az első nyilvános fővárosi munkásgyűlésre 1869. augusztus 22-én. A rövid életű Általános Munkásegylet (vezetőit 1872-ben hűtlenségi perbe fogták) gázgyár előtti tüntetésén a lakbéruzsora ellen tiltakoztak, s az idős volt státusfogoly, Táncsics Mihály által is támogatva itt fogalmazták meg leghőbb kívánságaikat: az általános választójog bevezetését, az egyesülési és gyülekezési szabadságot, valamint az állandó hadsereg megszüntetését.

A tér kültelkies s egyszersmind proli jellegén csak keveset változtatott, hogy 1902-ben felvette a frissen elhunyt Tisza Kálmán nevét, s nem jelzett valódi rangemelkedést a Népopera (azaz a mai Erkel Színház) 1911-es felépítése sem. Igaz, a hatalmas nézőterű színházterem - a tér történetét gazdagítva - utóbb többször is politikai színtérré változott, például 1919 nyarán, amikor itt ült össze a parlamentként funkcionáló Tanácsok Országos Gyűlése. A Tisza Kálmán tér az őszirózsás forradalom napjaiban mozgalmas helynek számított: 1918. november elsején tömeggyűlés ünnepelte a forradalom győzelmét, s itt fogalmazták meg először a szocialista köztársaság kikiáltásának igényét. (1946-ban ennek a tüntetésnek az emlékére nyerte máig hivatalos nevét a tér.)

A megannyi Mándy-novellában megörökített környék történetében ezután a népi németség szervezkedése, illetve a nácizmus jelentette a legfontosabb mozzanatot. Az 1912-ben a tér 27-es számú házában megtelepedett "német tanítónők és nevelők otthona és egyesülete" ugyanis 1940-ben átadta helyét a Magyarországi Németek Népi Szövetségének, ismertebb német nevén a Volksbundnak. Ettől kezdve az épület Birodalmi Német Házként (Reichsdeutsches Haus) üzemelt, s ilyesformán a magyarországi nácik egyik legfőbb gyűlhelyévé vált. 1944-ben átmenetileg hasonló szerep jutott a Tisza Kálmán téri Városi Színháznak is, hiszen december harmadikán itt tervezték megtartani a régóta esedékes nagy nyilasgyűlést. Csakhogy az antifasiszta ellenállók Szir- és Marót-csoportjának sikerült előbb az épület bejáratánál, majd Gera József testvér szónoklata közben a színházterem több páholyában is bombát robbantani, s így a gyűlést meghiúsítani. Az eredményes akciót (hasonlóan a Gömbös-szobor felrobbantásához) utóbb az amúgy nem túl erőteljes magyar ellenállási mozgalom egyik legnagyobb sikereként jegyezték fel.

Proletárdiktatúra

A Volksbundnak 1945-ben finoman szólva is bealkonyult, s székházukat még az év januárjában lefoglalták a Magyar Kommunista Párt funkcionáriusai. Vas Zoltánék a párt nevében és részére foglalták le az idegen érdekeket szolgáló mozgalom tulajdonát, s itt rendezték be az MKP első pesti országos központját. Itt jelentkeztek az illegalitásból kilépő elvtársak, a belépni szándékozó szimpatizánsok, s persze az okos helyezkedők is. A forgalmas pályaudvart idéző hevenyészett eligazító központba érkezett meg Debrecenből a feszes moszkovita, Gerő Ernő, hogy rendet teremtsen a budapesti pártszervezetben. Kádár Jánost például pártfegyelmiben részesítette (az illegális KMP 1943-as feloszlatásáért), s egyszersmind a budapesti pártbizottság élére állította. Az országos központ 1945 augusztusában az Akadémia utcába költözött, s ezt követően az - 1946-ban Köztársaságra átkeresztelt - tér 27-es, valamint a mellette álló 26-os számú háza a nagy-budapesti PB és az ifjúsági tömegszervezet, a DISZ központjaként fungált. Kádárt 1948-ban, a munkáspártok egyesülését követően Marosán György váltotta a pártbizottság élén, majd a két lecsukott vezetőt az arroganciájáról ismert, roppant vonalas, azonban kevéssé fajsúlyos Kovács István követte.

' volt a pesti első titkár az 1956-os forradalom kirobbanásakor is, ám e napok említésekor mégsem Kovács, és szintúgy nem az őt váltó funkcionárius, Köböl József neve rögzült a köztudatban. Hanem a harmad-, majd másodtitkárként működő Mező Imréé, aki főszereplője lett a tér vitán felül legtragikusabb eseménysorának, a pártház máig vitákat és indulatokat kiváltó ostromának. Az 1956. október 30-i események körül megannyi nyitott kérdést találhatunk még napjainkban is, ám a történtek főbb mozzanatait már rekonstruálta a kutatás. Különösképpen a téma specialistájának tekinthető Eörsi László, akinek magisztrális művéből (Köztársaság tér 1956) jól nyomon követhető az ostrom, s a véres események utóélete.

A "Bastille" ostroma

A pártház ostromát, amely október 30-án, tíz óra tíz perckor kezdődött, döntően a gyűlölt ÁVH-sok lefegyverzésének és a vélelmezett politikai foglyok kiszabadításának szándéka motiválta. A többé-kevésbé spontán módon meginduló roham résztvevői különféle környékbeli felkelőcsoportokból verődtek össze, s mit sem tudtak arról, hogy a pártházban egy frissen kihelyezett katonai törzs ún. munkásmilíciák szervezésén dolgozik. Bár a fenyegetett pártbizottságon nagyralátó módon a munkáshatalom ellenségeinek országos visszaszorítását tervezték, az épületben tartózkodó pártmunkások, államvédelmi karhatalmisták és katonatisztek csak pár órán át voltak képesek feltartóztatni az alig szervezett, főleg VII. és VIII. kerületi szabadcsapatok támadását. Nagyjából nyolcvan védő állt szemben öt-hatszáz ostromlóval, s a pártház elfoglalásában komoly szerep jutott azoknak a páncélosoknak, amelyek bár az épület felmentésére érkeztek, tévedésből végül magát a pártbizottságot lőtték szét.

Az események mindazonáltal a harc beszüntetése után vettek igazán tragikus fordulatot: a parlamenterként kilépő (s amúgy több beszámoló szerint is Nagy Imre követőjeként számon tartott) Mező Imre lelövése, majd a pártház elfoglalását követő véres lincselés aligha találhat felmentésre. Bár több védő szerencsésen elmenekült (köztük a későbbi KB-titkár Nemes Dezső, illetve Hollós Ervin), másokat pedig (így pl. az utóbb miniszterré előlépő Méhes Lajost) jobb érzésű felkelők mentettek meg a lincseléstől, néhány katona és pártmunkás a tömeghisztéria áldozatául esett. A legismertebb s legvérfagyasztóbb atrocitás áldozatává Papp József honvéd ezredes vált: a szívét kivágták a feldühödött lincselők. A másik elhíresült tragikus mozzanat az apparátusban dolgozó Kállai Éva nevéhez fűződik, ő ugyanis a pártházba behatoló fegyveresek elől menekülve kiugrott a második emeletről.

A lincseléseket követően újabb tömeges hisztéria színhelyévé lett a tér, hiszen egészen november 4-ig folyt az intenzív kutatás a feltételezett kazamaták után. Fúrótornyok, fülelő brigádok és varázsvesszős amatőrök vonultak fel a térre, hogy kiszabadítsák a magyar Bastille pincefoglyait. Többen hallani vélték a mélyből segítségért könyörgőket, a 147 lenn rekedt foglyot, s a sajtóban is megjelentek cikkek az ÁVO föld alatti börtönéről.

A pártház véres ostroma, amit számos fénykép és néhány filmfelvétel is megörökített, világszerte nagy hatást váltott ki, s hamar szimbolikus jelentőségre tett szert. A tragédia nemcsak a szovjet beavatkozás számára teremtett hálás ürügyet, de egyszersmind a megtorló, majd konszolidálódó Kádár-rendszer legitimációs érvéül is szolgált. Miközben a pártházból kihurcolkodtak az ostrom után ott megtelepedő hajléktalanok, s a világsajtóban megjelent képek nyomán megindult az ostromlók azonosítása (lásd ehhez Gábor Pál filmrendező téves azonosításának esetét!) és begyűjtése, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megemlékezései egyik fő színhelyévé avatta a Köztársaság teret. Az első nagygyűlésre még 1957 kora tavaszán került sor, s itt az újra pesti első titkárként (is) dolgozó Marosán György az alábbiakat mondta: "Nézzetek ezekre a falakra, mint a nyitott sebre, amelyből csurgott a vér! E falaknál mészárolták le a kommunistákatÉ Szentté válik ez a hely, ide kell majd zarándokolniuk még sok-sok évig az embereknek, de különösen a kommunistáknak, hogy el ne felejtsék a gyalázatot." S valóban, az ostrom első évfordulóján újabb gyűlést s emléktábla-avatást tartott a Köztársaság téri pártház előtt az MSZMP, s ismét csak Marosán némiképp hatásvadász szavait hallgathatták a megjelentek: "Azért gyűltünk egybe, hogy megfogadjuk, ha kell, tűzzel-vassal, ha kell, vérünk ontásával is megakadályozzuk, hogy október 23-a szégyene, október 30-a gyalázata még egyszer megismétlődjékÉ Tort ült itt az árulás, és a hősök vérét itta ez a tér."

A nyomozó hatóságok s a bíróságok úgyszintén különös jelentőséget tulajdonítottak az október 30-i ostrom megtorlásának. Eörsi László összegzése szerint az eseményekben való részvétel vádja 56 bírósági eljárásban szerepelt, s 106 vádlottból 36-ot ítéltek halálra és végeztek ki az eljárások befejeztével. Az ellenforradalomról kiadott ún. fehér könyv is kiemelt helyen foglalkozott a pártház ostromával, s a korban megjelent történeti munkák ugyancsak komoly kutatásokat szenteltek e témának. Hollós Ervin és Lajtai Vera "klasszikus" feldolgozásában a tényközlések mellett bőven jutott hely a segítségnyújtástól elzárkózó Nagy Imre s az ostrom főszervezőjének megtett Maléter Pál inszinuálására is. Hollósék könyvében éppúgy, mint a művük alapján készült hangjátékban (összeállította Asperján György) Maléter Pál adja ki a parancsot a pártház felszámolására, s ő az, aki - miután jelentik az épület elfoglalását - e szavakat intézi a fegyveresekhez: "Az elismerés nem marad el, bajtársak."

MSZP jön, MSZP megy

Mező Imréről és Kállai Éváról már 1957-ben utcát neveztek el a Köztársaság tér közelében (Fiumei út, Alföldi utca), s még ugyanebben az évben hirdették meg azt a szoborpályázatot, amelynek végeredményeképpen 1960-ban fölavatták a téren Kalló Viktor halálba rohanó munkáskolosszusát, azaz "A magyar dolgozó nép szabadságáért elesett mártírok emlékművét". Ez a szobor 1992-ig díszítette a teret, s azóta a Szoborparkban rezideál, ám a rendszerváltozás éveiben korántsem ez jelentette az egyetlen változást a Köztársaság téren. A Fehér Házból kihurcolkodó MSZP ugyanis itt rendezte be országos központját, s ezzel a tér négyéves időközönként újabb és újabb köztéri politikai akciók színhelyévé vált. Az 1994-es választások előtt például Horn Gyula múltja ellen tiltakoztak a székház előtt, s ugyanebben az évben Dézsy Zoltán aktuálpolitikai szándékkal "dokumentumfilmben" melegítette fel a sosem volt kazamaták témáját. (Amúgy több más legenda is újra lábra kapott, pl. az, hogy Mező Imrét a pártházból érte a halálos lövés. S keletkezett néhány új is, közöttük az ostromban magának szerepet lódító Pongrátz Gergely története.) Az MSZP választási győzelmeit követő kisebbfajta dzsemborik mellett a Köztársaság tér kiváló terepül szolgált a Medgyessy Péter lemondását vagy a szavazatok újraszámlálását követelő tüntetők számára, s a tavalyi zavargások egyik vágyott célpontja is e köztér volt.

A már a tavalyi önkormányzati választások éjszakáján is kísértetkastélynak ható székházat most végleg elhagyja az MSZP. Ám a történelem ezután is a placcon marad, s a Köztársaság tér a továbbiakban is zavarba ejtő köztérként funkcionál majd. Szimbolikus elrendezetlenségének dacára, hiszen amíg a pártház védőinek emléktábláját függöny mögé rejtették az MSZP illetékesei, s a tervezett megbékülési monumentum kezdeményezéséből csak az alapkő letételére futotta, addig a Köztársaság téren ma egyszerre tábla és szobor is őrzi az ostrom idején halálosan megsebesült francia fotóriporter, Pedrazzini emlékét. S miközben immár nagyszerű dráma idézi a Köztársaság tér 1956-os eseményeinek lidérces emlékét (Papp András - Térey János: Kazamaták), a téren ma pusztán egyetlen emlékhely üzemel.

A Zámbó Jimmy-klub és emlékivó.

Neked ajánljuk