Ezzel együtt sem mondható, hogy - mint a gyakran idézett bonmot állítja - ez egy "következmények nélküli ország" volna. Az eddigi öt országgyűlési választás közül legalább kettő végeredményét befolyásolta valamennyire az aktuális kormányzat egynémely korrupciógyanús ügye. A Tocsik-ügy valódi háttere ugyan soha nem derült ki, a legendás Országimázs Központ vagy a Fidesz közeli cégek fantomizálásának hiteles történetét pedig talán az unokáink sem fogják ismerni, de politikai következménye mégis lett a botrányoknak: az 1994-1998 közötti MSZP- SZDSZ-, valamint az azt követő Fidesz-FKGP-MDF-adminisztráció bukásába minden bizonnyal ezek az ügyek is belejátszottak.
A laikus igazságérzet azonban sokszor maradt kielégítetlen: elsősorban azért, mert a nagy port fölvert skandalumok közül igen kevés jutott el a bíróságokra. Bár 1990 óta nemcsak arra volt példa, hogy politikust gyanúsítanak meg, de arra is, hogy jogerősen elítéltek valakit szándékos bűncselekmény miatt (a rendszerváltást követően a fideszes Várhegyi Attila volt az első, aki emiatt kényszerült lemondani országgyűlési mandátumáról), az érdeklődő közönségben gyakorta alakulhatott ki az a képzet, hogy az igazságszolgáltatás nem tesz meg minden tőle telhetőt ilyen esetekben. Tudni kell azonban, hogy a politikához köthető korrupció - az illegális pártfinanszírozástól a visszacsorgatott pályázati pénzekig - a legtöbbször igen nehezen peresíthető, a jog eszközeivel alig-alig megfogható.
Miért is?
"A korrupció felszámolása fontos társadalmi érdek. Az ilyen cselekmények alkalmasak arra, hogy a lakosság körében a tanácsi dolgozók hozzáférhetetlenségébe és a pártatlan ügyintézésbe vetett bizalmat megingassák, ugyanakkor az állampolgárok közérzetét is kedvezőtlenül befolyásolhatják" - mondta ki a Legfelsőbb Bíróság már 1986-ban, és mondatai ma is érvényesek. A korrupció legismertebb formája a vesztegetés (2006-ban 363 eset vált ismertté, 2005-ben 818 az egységes rendőrségi-ügyészségi bűnügyi statisztika - ERÜBS - szerint). Alapesetben aki működésével kapcsolatban jogtalan előnyt kér, elfogad, illetőleg felkínál vagy nyújt, büntetendő. Ide értendő, amikor "jattolunk" a rendőrnek, ajándékot viszünk az önkormányzati ügyintézőnek, fizetünk, hogy előrejussunk a kórházi várólistán stb. Aki elfogadja vagy kéri a pénzt, ajándékot, előnyt, passzív vesztegető, a másik fél az aktív. Mindketten büntetendők, ahogyan az is, aki elmulaszt feljelentést tenni, ha tudomására jut ilyen eset - e momentum is utal rá, hogy a vesztegetés feltárása korántsem egyszerű, mert senkinek sem érdeke, hogy kiderüljön. Nem büntethető viszont, aki - mielőtt a hatóság megtudná - feltárja a bűnös viszonyt. Két év börtönnel számoljon ellenben, aki a bejelentővel szemben hátrányos intézkedéseket hoz (például kirúgja a munkahelyéről).
Hivatali visszaélésnek nevezzük, amikor egy hivatalos személy hivatali kötelességét megszegi, hatáskörét túllépi vagy hivatali helyzetével visszaél azért, hogy jogtalan hátrányt okozzon vagy jogtalan előnyt szerezzen. Ez történik például, amikor a közbeszerzés során belső információval segíti ismerősét az eljárásban részt vevő. Hivatalos személyek például az országgyűlési képviselők, a kormánytagok, a közjegyzők, sőt jogszabályi felhatalmazás alapján a közhatalmi vagy államigazgatási funkciót ellátó személyek, így például a rendőrök, mezőőrök is. Egy konkrét ügy kapcsán tudható az is, hogy tanügyi igazgatási feladataik ellátása miatt e halmazba esnek a rektorok és a dékánok is.
Ez utóbbi eset a korrupció szempontjából számos tanulsággal szolgálhat. Egyik helyettes államtitkárunk a kilencvenes évek közepén elhatározta, hogy diplomát szerez, s erről levélben tájékoztatta a számára kedves egyetem dékánját. Aki készséggel állt is rendelkezésére, hiszen szerette volna, hogy egyeteme az adott tárca felügyelete alá kerüljön. A minden bizonnyal gyors eszű helyettes államtitkár három év helyett három hónap alatt, 30 helyett öt vizsga letételével szerzett diplomát, s később hasonlóképpen doktori címet is. Utóbbihoz azonban nem rendelkezett nyelvvizsgával, így közokirat-hamisításért kellett felelnie, míg az egyetem vezetői hivatali visszaélésben találtattak bűnösnek. Az esetből látható, hogy a korrupció nem feltétlenül jelent közvetlen pénzátadást.
Hűtlen kezelésnél viszont - amikor valakit idegen vagyon kezelésével bíznak meg, és az ebből adódó kötelességének megszegésével vagyoni hátrányt okoz - épp az a baj, hogy a pénz nincs meg. A "kazetták korában" erre is van nyilvánosan hallgatható példánk: a Friderikusz most című műsorban bejátszott felvételen Mór polgármestere és jegyzője arra jutott, hogy benne vannak a "lekvárban", mert egy földterületet áron alul, "törvénytelenül, bagóért" adtak el. Elhangzott az is, hogy az ügyben a megyei főügyészség nyomoz.
A hűtlen kezelés esetében a korrupció többnyire csak sejthető. A rossz gazdálkodás önmagában ugyanis még senkit nem tesz sem bűnözővé, sem korrupttá - ellenben számos esetet tudunk, amikor a közösség (az állam) feltűnően rosszul járt, míg magánvállalkozások feltűnően jól. Ilyenkor (például számos privatizációs ügylet során) nehezen hihető, hogy aki az ügyeket intézte, valamilyen csatornán végül nem jutott előnyökhöz. Bizonyíték azonban ritkán akadt.
Akadt viszont olyan bűncselekményre, mely épp a hitre alapul. A Zuschlag-ügy farvizén előkerült Weiszenberger László például az ellene nyomozó ügyészek szerint valószínűleg befolyással üzérkedést követett el. Vagyis elhitette, hogy befolyása van hivatalos személyekre, így kívánt előnyökhöz (pénzhez) jutni ("Megcélozzuk a maximálisat, ezt általában el szoktam tudni intézni" - hallható a nyilvánosságra hozott felvételen.) Talán nem tudta, hogy immár kettőtől nyolc évig terjedő börtönnel néz szembe, aki állítja, vagy azt a látszatot kelti, hogy hivatalos személyt megveszteget ("szóltak a minisztériumból, hogy mikor viszem a pénzt"). Ráadásul hiába visszakozott utólag Weiszenberger, hogy csak nagyzolt ("a beszélgetés során befolyásosabbnak akart tűnni a résztvevők előtt" - tudósít az MTI), mert a törvény szerint a "bűncselekmény a jogtalan előny kérésével, illetve elfogadásával befejezetté válik, nem szükséges a tényleges befolyásolás."
Korrupciót emlegetünk Zuschlag János és társai esetében is: ellenük csalás minősített esete miatt nyomoznak. Az ügyészek úgy vélik, Zuschlagék jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejtettek vagy tévedésben tartottak (konkrétan: fantomegyesületek nevében pályáztak állami támogatásra), és ezzel kárt okoztak. Ha viszont az bizonyosodik be végül, hogy a rájuk bízott idegen dolgot (az ominózus pályázati pénzeket) jogtalanul eltulajdonították, vagy azzal sajátjukként rendelkeztek, sikkasztást követtek el. A két cselekményt nem egyszerű elválasztani, büntetési tételeik is azonosak, együttes alkalmazásuk épp azt szolgálja, hogy a köznyelvben "csalónak" nevezettek ne bújhassanak ki a büntetés alól. Ez pártfinanszírozási korrupció gyanúja esetén különösen fontos (vagy az lenne) - pedig éppen ez az a terület, ahol a legtöbb a sejtés és a legkevesebb a bizonyíték.
Melegágyi kultúra
Pártfinanszírozásnál jellemzően milliárdokról beszélünk (főleg kampányidőszakban); ekkora öszszeg pedig csak nagyberuházásokból, például autópálya-építésekből származhat. Régóta tartja magát a vélekedés, hogy e fejlesztésekből a pártkasszák is gazdagodnak, de bizonyítani ezt sosem sikerült - pedig ha ez egyszer összejönne, alighanem az összes eddig tárgyalt bűncselekmény-kategória felmerülne. Hiszen ha a pártpénztárnok támogatást ígér egy cégnek a pénzért cserében, akkor befolyással üzérkedik. Ha a cég keresi meg a pártot, akkor vesztegetés fordulhat elő. Ha a vállalat belső információhoz jut a kiírandó tenderről, a hivatali visszaélés gyanúja lehet alapos. A pénz további útján és a nyomok elfedésekor vagy a pénz kifehérítése során további, szintén büntetendő cselekedetek is előfordulhatnak (például pénzmosás, csalás, sikkasztás, és a sok pénz vonz mást is: például a zsarolást, a szervezett bűnözést). Mindez jól mutatja, mennyire fontos lenne, hogy a politikai szféra pénzügyei végre átláthatóvá váljanak. Ma már közhely, sőt a politika sem tagadja (legalábbis akkor nem, ha a gondokról úgy általában esik szó), hogy a párt- és kampányfinanszírozás (igaz, nem csak Magyarországon) a korrupció melegágya.
De hiába a felismerés, ha tett immár másfél évtizede nem követi. A pártok működéséről és gazdálkodásáról szóló törvényt (Ptv.) 1989. október 19-én fogadta el az utolsó, 1985-ben megválasztott pártállami Országgyűlés. A jogszabály a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon az MSZMP és az ellenzéki szervezetek között létrejött kompromisszum eredménye volt, közvetlen előzménye pedig az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény, melynek alapján létrejöhettek az új pártok még a Ptv. megszületése előtt. Az MSZMP az egyeztetések során arra törekedett, hogy megőrizze befolyását, valamiképp átmentse vagyona egy részét, míg az ellenzékiek - tudva, hogy hatalmas infrastruktúrájának köszönhetően az állampárt utóda, az MSZP jelentős versenyelőnnyel bír - egy olyan törvényt igyekeztek tető alá hozni, amely az újaknak a lehető legnagyobb szabadságot biztosítja a vagyongyarapításhoz. Ennek köszönhető, hogy a rendszerváltás évében megszületett törvény mindenféle rendszerszemléletet nélkülözött, a jogalkotók nem számoltak a hoszszú távú következményekkel, s hogy a problémakör máig alulszabályozott. Az Antall-Tölgyessy-paktum nyomán végrehajtott alkotmánymódosítás ugyanis 1990 nyarán a Ptv.-t is a kétharmados törvények körébe sorolta - a politikai táborok közötti egyre mélyebb szakadék, az egymással szembeni bizalmatlanság miatt azonban lehetetlenné vált egy új, átfogó jogszabály megalkotása.
A törvény értelmében a pártok költségvetési támogatásra jogosultak, amelynek a választásokon elért eredmény - a szavazatok legalább egy százalékát kell begyűjteni - az alapja. Ám az első választások előtt (az MSZP kivételével, amely 7 milliárdos vagyonnal indult) az új pártok szinte semmilyen vagyonnal nem rendelkeztek, a tagdíjak nem fedezték a kampány költségeit, legfeljebb a nyugati testvérpártok alapítványainak támogatására számíthattak - ugyanis a törvény csak az idegen államoktól származó adományok elfogadását tiltja. Ezért a parlament úgy döntött, hogy az önkéntes taglétszámbemondás alapján szétoszt egy nagyobb összeget a politikai szervezetek között. A lapunk által megkeresett jogászok szerint ez az osztogatás - összesen 227,7 millió forintot kapott a bejelentkezett 40 szervezet - is közrejátszott annak a törvényeket kijátszó, kiskapukat kereső mentalitásnak a kialakulásában, amely napjainkig rányomja a bélyegét a pártok működésére. Az elmúlt tizennyolc évben végrehajtott törvénymódosítások többsége ráadásul tovább puhította a szabályokat: a rendszer átláthatatlanná vált, a pártok jelenleg csak azokat a tételeket sorolják fel az éves beszámolóikban, amiket "ciki" lenne letagadni (adók, rezsik) - minden más pénzmozgás a szürke vagy fekete zónában zajlik.
Néhány szigorúan törvényes ügy
Mivel a politikai szervezetek bevallott bevételeinek közel 80 százaléka az állami támogatásokból származik, ezek viszont nem fedezik az egyre költségesebb kampányokat, a pártpénztárnokok vélhetően az első perctől kénytelenek voltak törvényen kívüli eszközökhöz folyamodni. Az első nagyobb botrányok az MSZP tájékán pattantak ki, ugyanis az utódpárt a vállalatai révén kijátszotta az 1990-es törvény rendelkezéseit, amely a társadalmi szervezetek "kezelői jogának" megszüntetésével próbálta visszaszerezni az egykori állampárti vagyont. A két legnagyobb port kavart ügy a pártgarázs és a Kossuth Kiadó birtokában lévő Akadémia utcai épület eladása volt, mellyel a szocialisták 440 milliót kasszíroztak.
Az MSZP amúgy is jól állt irodákból, hiszen az 1991. évi XLIV. törvénynek köszönhetően a többi párthoz hasonlóan a szocialisták is megkapták az addig költségtérítés fejében használt székházak tulajdonjogát, az állami vagyon önkormányzatoknak átadásáról szóló jogszabály pedig számos ingatlanra ingyenes használati jogot biztosított (egy 2000-ben készített összesítés szerint az MSZP 386 ingatlant használt). Erre alapozott 1992-ben az MDF és a Fidesz is, amikor a közösen megszerzett Váci utcai épületet 1,5 milliárdért titokban eladták a Magyar Külkereskedelmi Banknak. Csakhogy az akkor hatályos jogszabályok értelmében ezt nem tehették volna meg, így előbb előszerződést kötöttek - melynek köszönhetően hozzájutottak a pénz 90 százalékához -, majd amikor életbe lépett a Ptv. módosítása, aláírták a végleges kontraktust. Eredetileg csak az 1993-as évre vonatkozó beszámolóikban akarták nyilvánosságra hozni az ügyletet, de az korábban kipattant, a sajtó pedig az 1994-es kampányban ismét felmelegítette az ügyet.
Az ingatlanbotrányok egyik pártot sem kerülték el: mindegyikük kénytelen volt eladni vagy jelzáloggal terhelni a székházait. Fölöttébb zavaros volt az SZDSZ Mérleg utcai épületének értékesítése, az MDF-nek pedig a Bem téri székházzal kapcsolatos ügyletek okoztak sok fejfájást. Virágkorukat élték a "közeli" cégek és alapítványok, de ekkor jelent meg a színen a Postabank is, amely előszeretettel hitelezett politikusoknak és bérelt irreális áron irodákat a pártoktól. (Például a Postabank Invest 1996 és 2000 között havi 3,5 millióért bérelt 228 négyzetmétert az MSZP székházában, és megszerezte az MDF Bem téri épületét is).
Zavaros ügyeivel évekig szerepelt a sajtóban a MIÉP-es Magyar Út, illetve az MDF-es Lezsák Sándor gründolta - a Postabankkal is kapcsolatban álló - Lakitelek Alapítvány, de a megyei lapok értékesítésében jeleskedő szocialista kötődésű József Attila vagy a Népszabadságot privatizáló Szabad Sajtó Alapítvány viselt dolgai is sok vitára adtak okot. A Vasárnapi Hírek ügyeit pedig együtt intézte az MSZP-hez, az SZDSZ-hez és a Fideszhez közel álló három alapítvány, míg az 1994-es választások közeledtével meg nem bomlott az ellenzéki egység. A Politikatörténeti Alapítvány pedig úgy támogatta 1995-ben 18 millióval a szocialistákat, hogy közben 36 milliós állami apanázst kapott (egy 1992-es módosítás kimondta, hogy a párt nem fogadhat el pénzt költségvetési szervtől, állami vállalattól, illetve állami támogatásban részesülő alapítványtól). Az alapítványok közbeiktatását azért szeretik a pártok, mert segítségükkel könnyebben lehet adományokat gyűjteni, és nem kell nyilvánosságra hozni az adományozók nevét (csak a pártokat ötszázezer feletti összeggel közvetlenül támogatókét). Végül a 2003-as törvénymódosítás öntött tiszta vizet a pohárba, ugyanis a Medgyessy-kormány lehetővé tette a pártalapítványok állami támogatását.
A politikai szervezetek kezdettől fogva ügyesen trükköztek a vállalkozásaikkal, ugyanis a pártok költségvetését ellenőrző Állami Számvevőszék (ÁSZ) nem vizsgálhatja a pártcégeket, a mindenkori kormány felügyelete alatt lévő adóhivatalt pedig a pártoktól tartják távol a jogszabályok. Miközben titokzatos kft.-ken keresztül már az első években jelentős összegek mozogtak a pártok környékén, továbbá hallani lehetett az olajügyekből származó pénzek becsatornázásáról, az alvilág és a politikai elit összefonódásáról, a közvéleményt mégiscsak az 1996-ban kipattant Tocsik-ügy döbbentette rá, hogy a pártfinanszírozással komoly problémák vannak. A jogásznő 804 millió forintos sikerdíjat kapott az állami vagyonkezelőtől, amiből a sajtóban megjelent cikkek, majd az ügyészség állítása szerint 230 milliót egy MSZP-hez, 112 milliót pedig egy SZDSZ-hez "közel álló" cégnek utalt át az akkori szocialista pártpénztárnok, illetve a liberálisokkal kapcsolatot tartó üzletember nyomására. A balhét az ÁPV Rt. elnöke és a privatizációs miniszter vitte el - mindkettőjüket lemondatta Horn Gyula miniszterelnök -, de végül senki nem ütötte meg a bokáját. Tocsikot 2003 tavaszán bűncselekmény hiányában a Legfelsőbb Bíróság (LB) felmentette (bár egy polgári peres eljárás még folyamatban van), de Boldvai László és az azóta elhunyt Budai György is mentesült a befolyással való üzérkedés, illetve a zsarolás vádja alól. Egyedül Szokai Imre egykori ÁPV-elnökre járt rá a rúd: nagy vagyoni hátrányt okozó hanyag kezelés vétsége miatt az LB egy év és hat hónap, két év próbaidőre felfüggesztett fogházra ítélte.
Évekig foglalkozott a sajtó a "Fidesz közeli" Simicska Lajos - későbbi APEH-elnök - cégügyeivel is. A legnagyobb port a Quality Invest Vagyonkezelő és Befektető Rt. verte fel, amely később kapcsolatba került Orbán Viktor édesapjának bányavállalatával is. De sokáig volt téma az 1994-ben furcsa körülmények (sikertelen első forduló, érdeklődők visszalépése) közepette privatizált Mahir Rt. sztorija is, ugyanis a vállalatot eredetileg strómanoknak látszó személyek vásárolták meg. Mára a cég - élén Simicska Lajossal - a hirdetési piacon tevékenykedő vállalatbirodalommá nőtte ki magát. Ugyancsak a Fidesz környékén sertepertélő személyekhez köthetők a Kaya Ibrahim - Josip Tot-féle cégfantomizálások; ezek célja a többmilliós köztartozások eltüntetése volt. A rendőrség serény nyomozásba kezdett, de az ügyet 2001-ben ejtették, mert az ügyészség - élén a Fidesz által kinevezett Polt Péterrel - a nyomozás adatait nem tekintette elegendőnek a vádemeléshez.
Fősodor
A törvénytelen pártfinanszírozás és korrupció igazi terepe mindazonáltal a sztrádaépítés lehet - csekély vigasz, hogy nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon. A "nálunk épülnek a világ legdrágább autópályái"-féle gyanúsítgatások végigkísérik az új köztársaságot. A tendernyertes fővállalkozó megbízta alvállalkozók tengerében tekintélyes mennyiségű közpénzek tűnnek el - és bukkannak föl a pártkasszákban. Elvben, a közhiedelem szerint - tegyük hozzá gyorsan. Az Állami Számvevőszék egy vonatkozó jelentése ugyan a lehető legjobban rekonstruálta e pénzszivattyú mechanizmusát, de egyértelmű (és a vádhatóság számára is használható) megállapításokig e hivatal sem jutott. Az Orbán-kormány gyakorlata - udvari sztrádaépítő cég kitenyésztése, az összességükben több száz milliárdnyi tenderek közbeszerzés nélküli odaítélése -, valamint az azt követő baloldali-liberális koalíció idején épült útszakaszok egyre magasabb árai azonban nem győztek meg arról senkit, hogy a sztrádapénzek egy része végül is nem a megakampányok óriásplakátjaira és reklámfilmjeire ment el. De legalább lett egy kis segítsége a kampányban mindig oly tanácstalan választónak!
Az utóbbi időkben két olyan ügy volt, ami közvetlenül is az autópályapénzek szerepét firtatta - volna. Csakhogy a Kulcsár-ügyként ismert, a K&H Bank brókercégénél kirobbant botrány idővel mindenről szólt, csak nem a pályaépítő cégekről. A "tisztánlátás" érdekében létrehozott országgyűlési vizsgálóbizottság pedig olyannyira bohózatba fulladt, hogy lapunk többször is arra jutott: a két párt azért fröcsköli egymást mind hangosabban, mert valójában mindkettejüknek sok a takargatnivalója. A brókerbotrány hosszú hónapokig uralta a címlapokat, a Strabag-ügy viszont néhány nap alatt lecsengett. Egy volt Spiegel-újságíró, jelenleg osztrák európai parlamenti képviselő, Hans-Peter Martin ugyanis tavaly azzal állt elő, hogy az autópálya-építő vállalat az Euro:contact nevű tanácsadó cégen keresztül több tízmillió euró támogatást juttatott a magyarországi kormánypártoknak. Az összegek mozgásáról (részben a Die Presse nyomán) több cikk jelent meg itthon is. Kisvártatva az is kiderült, hogy a Fidelitasnak is leesett valamennyi. Az érintettek hevesen cáfolták az állításokat, a tanácsadó cég egykori igazgatója, Alexander Zach kijelentette, a dokumentumok hamisítványok, mi több, Hans-Peter Martint is leleplezték (a képviselő az elmúlt években 190 ezer euróval csapta be az Európai Parlamentet). Arra, hogy valami nagyon nincs rendben az autópálya-építések körül, "hivatalosan" a Gazdasági Versenyhivatal kartellbírsága utal csupán - ám a cégeket sújtó büntetést a társaságok összejátszása váltotta ki, azaz szó nincs politikáról. Ebben az ügyben ez akár valóban így is lehet. Kivételesen. Talán.
Törvénymódosítások
Néhány elvetélt kísérlettől eltekintve - az SZDSZ-ből most kiváló Bauer Tamás, illetve a civilek sürgették éveken keresztül a Ptv. átszabását - 2005-ig senki nem vállalkozott a pártokról szóló jogszabály átdolgozására. Bauer egy korábbi Narancs-nyilatkozatában nem rejtette véka alá azon véleményét, miszerint azért van ez így, mert a pénzfölhajtóknak épp a zavaros viszonyok biztosítják a megfelelő közeget a pártkasszák föltöltésére.
Jellemző, hogy 1992-ig még az sem volt tisztázott, miképpen lehet egy pártot felszámolni, hova kerül a megszűnő szervezetek vagyona. Az 1993-ban hatályosult módosítás aztán teljesen kilúgozta a pénzügyi zárómérlegre vonatkozó szabályokat. Ekkor döntöttek arról is, hogy a számvevőszék nem évente, hanem csak kétévente néz a pártok körmére. Több alkalommal előfordult, hogy a beszámolókból kifelejtettek bizonyos összegeket - például az MSZP négyéves késéssel tüntetett fel egy 450 milliós tételt -, az ÁSZ viszont nem rendelkezik nyomozati jogkörrel, így csak egy dolgot tehet: évről évre figyelmezteti a jogalkotót a törvényi hiányosságokra. Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet (EKKI) elemzése szerint az ÁSZ ráadásul nem is tesz eleget a törvényi feladatának, hiszen a pártok által közölt adatokat csak elfogadja, és nem ellenőrzi a valódiságukat.
Eddig mindössze néhány alkalommal büntették azzal a renitens - tehát a trükközéseket véletlenül bevalló - pártokat, hogy a szabálytalanul szerzett pénzeket betetették velük a költségvetésbe (legutóbb az MDF-nél találtak egy 1,3 milliós, szabálytalanul elfogadott adományt a számvevők). Kezdetben előírták ugyan, hogy a pártoknak a választásokra fordított kiadásokat nyilvánossá kell tenniük a "sajtóban", majd 1994-ben ezt "országos napilapra" változtatták, de sem határidőket, sem szankciókat nem állapítottak meg. A választási eljárásról szóló 1997-es (Vetv.) törvény - amely bevezette a képviselőjelöltenkénti egymilliós kampánykiadási limitet - elfogadása után a párt- és kampányfinanszírozás teljességgel átkerült a közvélemény elől elzárt zónába: a cégektől szerzett támogatások jelentős része ma már készpénzben mozog, jobbik esetben kamu "társadalmi szervezetek" kampányolnak az adott pártnak (példa rá a tavalyi Magyar Vizsla-ügy).
Két évvel ezelőtt Petrétei József igazságügyi miniszter kidolgozott egy új törvénycsomagot, de az a közelgő választások miatt hamar lekerült a napirendről. A 2006-os győzelem után a miniszterelnök a pártfinanszírozási reformot is bevette a kilencpontos közjogi csomagjába, majd beterjesztették a parlamentnek, de az ötpárti egyeztetés megrekedt a javaslat részletes vitájánál. Idén az EKKI hívta tárgyalóasztalhoz a politikusokat, de a végső megegyezés előtti pillanatban az addig konstruktív pártok elkezdtek kifele beszélni. Közben elkezdődött a népszavazási kampány, így biztosra vehető, hogy a pártfinanszírozás rendbetételéhez nem lesz meg a kétharmados többség.
Kontroll
Alexa Noémi, a Transparency International Magyarország (TI) ügyvezető igazgatója - hivatkozva a szervezet múlt héten megjelent korrupciós észlelési indexére, amely alapján Magyarország 180 ország között a 39. helyen található - úgy véli, hazánk a korrupció visszaszorításában nem teljesít jól. A nyugat-európai országok nagy része előttünk jár, és az index az utóbbi hat évben csak a módszertani hibahatáron belül mozdult el. A jogszabályi környezet "nagyjából" rendben van - az uniós pénzek pályázati rendszere esetében is. Nagyobb gond főként a közbeszerzések kusza, kiskapukkal tűzdelt szabályozásában és a már említett, politikai szférába tartozó ügyekben érhető tetten, illetve a közpénzügyek kultúrájában. Akik közpénzekről döntenek, sokszor gond nélkül írnak alá összeférhetetlenségi nyilatkozatokat a "büntetőjogi felelősség teljes tudatában", majd - ellenőrzési rendszer hiányában - ismerősök vagy családtagok pályázatait bírálhatják el.
Ennek megváltozásához az ügyvezető igazgató szerint idő kell, meg az, hogy néhány ügy "végigfusson", vagyis az igazságszolgáltatás szereplői bátran és felkészülten végezzék a dolgukat. Még akkor is, ha ezzel - átmenetileg - romolhat Magyarország korrupciós megítélése a TI listáján (hiszen a közvélemény az ügyek hatására úgy érzékelheti majd, hogy nőtt a korrupció).
Fontos lenne még Alexa Noémi szerint, hogy az állammal kötött (például közbeszerzési vagy Hankook-jellegű) szerződések teljesen nyilvánosak legyenek, és ugyanígy a lobbiszabályozás megfelelő végrehajtását is elengedhetetlennek tartja. Az ügyvezető igazgató szerint segítené a tisztulást, ha működne a bejelentők védelme, és lennének olyan független fórumok, melyekhez fordulni lehet korrupciógyanú esetén. (Magyarországot nemzetközi egyezmények is köteleznék ilyen testületek működtetésére). Bajnai Gordon önkormányzati és területfejlesztési miniszternek a minap tett bejelentésére - egy weboldal indítását ígérte, ahol a korrupcióról szóló bejelentéseket fogadnák - Alexa Noémi óvatosan reagált: szerinte egy weboldal, bár első lépésnek biztató, nem elég, szakemberekből álló testületek is kellenek, amelyek kivizsgálják az ügyeket.
Futnak még
Korrupció természetesen nem csak a nagypolitika világához, s nem csak "nagy" ügyekhez köthető. (Hallani olyan véleményt is, miszerint önkormányzati szinten - közműépítéseknél, önkormányzati vagyonelemek eladásánál - semmivel sem kisebb mértékű a korrupció.) Egyik kedvencünk az az ÁSZ-jelentés, amelyik az első hallásra legalábbis semleges terepnek gondolt családpolitikai támogatásokkal foglalkozik. A leírt mechanizmus pimf klientúraépítésre utal, ám azért ez is milliárdokba fájt a köznek. A 2000. évi nyertes pályázatok anyagait a számvevők például sehol nem lelték a szaktárcánál, amit pedig megtaláltak, azoknak a felén nem volt dátum és aláírás. A 2000-2002 között 1,04 milliárd forintnyi egyedi keretből kiutalt 445 millió sorsáról konkrétan semmit sem tudni. A pályázaton nyertes szervezetek vezetői olykor a bírálóbizottság tagjaként, olykor szakértőként vettek részt saját pályázataik értékelésében, és biztos, ami biztos, tevékenységükért díjazásban is részesültek. A családpolitikai célok társadalmi üzenetére biztosított százmillió forintos médiakeret óriásplakátok gyártására, ellenőrizhetetlen PR-tevékenységre vagy éppen a tárcánál dolgozók gyermekeinek tartott Mikulás-ünnepségre ment el. Költségvetés nem volt, kifizetéseket egysoros számlákra is teljesítettek, közbeszerzési eljárásra véletlenül sem került sor. Előkerültek viszont általános iskolai színvonalú élménybeszámolók, amiket havi 150 ezerért úgynevezett referensek készítettek.
